DR. KÓKA JÁNOS gazdasági és közlekedési miniszter, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselők! Tisztelt Ház! Van egy régi, jól ismert sztereotípia, ami alaposan beleégett az agyunkba. Ez a klisé azt mondja, hogy mi magyarok széthúzóak, veszekedősek vagyunk. Nehezen állapodunk meg, nehezen működünk együtt, legalábbis így emlékszünk, így gondolunk vissza a múltunkra. Régóta él velünk ez a gondolat, nehéz is szabadulni tőle, nehéz észrevenni, hogy ez egyre kevésbé igaz.
Az elmúlt 15 évben többször álltunk válaszút előtt, többször voltunk kritikus döntési helyzetben, de minden ilyen elágazásnál az ország képes volt a helyzetet megvitatni, képes volt mérlegelni, és közösen dönteni. Hozzátenném, hogy mindannyiszor a jó irányba indultunk el. Az elmúlt 15 év alapján azt látom, hogy egyre inkább az együttműködés, a megállapodás kezdi szervezni az életünket. A rendszerváltás vér nélkül jött létre, fehér asztalnál megbeszélve, az új alkotmány is így született. Aztán közös döntés, közös megállapodás volt az is, hogy beléptünk a NATO-ba, majd az Európai Unióba. Nemcsak a politika, hanem az emberek többsége is így akarta. Ráadásul az évek alatt az összeférhetetlen, együttműködésre képtelen politikusok is lassan kikoptak a közéletből.
Mintha a magyarok kezdenék megtanulni, kezdenék felismerni az együttműködésben rejlő lehetőségeket. A versenyszférában ez már évek óta így van. Ott már tudják, hogy megvan az ideje a versenynek, és megvan az ideje az együttműködésnek is. A magyar vállalkozói kör tudja, hogy a közösen elfogadott értékek formálják az együttműködés kultúráját. A vállalkozók naponta tapasztalják, hogy cégük ereje megsokszorozódik, pusztán azért, mert követik az együttműködés szabályait.
Az üzleti életet ma már az együttműködés kultúrája jellemzi, és nem kérdéses, hogy idővel a politika is kénytelen követni ezt. Egyszerűen nem történhet másként. Több és több ember látja, hogy minél erősebb a bizalom hálója, annál sikeresebb az együttműködés, annál több lehetőségünk van a közös gondok megoldására. A közelgő választások ellenére mondom, hogy a politikában is lassan terjed a bizalmi rádiusz, az együttműködési normák a politikusokra is ki fognak terjedni. Ez nem történhet másként, hiszen egy nemzet versenyképességét, sikerét a bizalom, az együttműködés szintje határozza meg. Úgy is mondhatjuk, hogy sikeres országunkat a bizalom tartja össze.
Amikor gond, nehézség van, akkor egy normális országban felerősödik az együttműködés készsége. Így volt ez Írországban például a nyolcvanas években, amikor 20 százalék felett volt a munkanélküliség, 10 százalék felett az infláció, 8 százalékos az államháztartás hiánya, tömeges volt a kivándorlás, az elszegényedés. A nemzeti konszenzus, az együttműködés segített túljutni a gondokon. Ma Írország izgalmas, innovatív és talán a leggyorsabban fejlődő európai ország. Sikeres gazdaságpolitikája vezette ide, amely a társadalmi partnerségre épült. Egyszerű dologról volt szó: kormány és ellenzék, állam és egyház, katolikusok és protestánsok képesek voltak három-négy éves periódusokra megállapodni a legfontosabb gazdasági és társadalmi célokban. Az eredmény impozáns, 92 óta Írország fejlődik a leggyorsabban, itt létesült a legtöbb munkahely, és ma már az egy főre jutó nemzeti össztermék 40 százalékkal haladja meg az Európai Unió átlagát.
A kilencvenes évek elején a finn gazdaság került válságba. Szinte pillanatok alatt 3 százalékról 17 százalékra nőtt a munkanélküliség. Megint csak a társadalmi megállapodás, az együttműködés bizonyult a legjobb túlélési és megújulási stratégiának. Itt a jóléti politikáról, a jövedelempolitikáról kellett nemzeti konszenzust kialakítani. Politikai pártok, munkaadók és munkavállalók tudtak közösen megegyezni.
De mi van akkor, amikor egy országban nincs kikényszerítő erő, nincs gazdasági válság? Vajon kényszerek nélkül, biztos fejlődés mellett is megteremthető-e ez a partneri viszony? Modern történelmünk leggyorsabban fejlődő szakaszát éljük. Érdemes-e a politikai ellenfelek együttműködéséről beszélni akkor, amikor tizedik éve 4 százalék felett nő évente a gazdaság? Amikor az infláció soha nem volt ilyen alacsony, a tőzsdeindex ennyire magas, a forint ennyire erős, amikor az exportunk soha nem volt ennyire versenyképes, lehet-e, kell-e együttműködni a prosperitás időszakában? A magyarok szerint igen. Tíz magyarból nyolc egyértelmű igennel válaszolt erre a kérdésre. Tízből nyolc kimondottan együttműködés-párti, különösen, ha az ország gazdasági érdekeiről van szó. Úgy gondolják, hogy a legfontosabb kérdésekben a parlamenti pártoknak együtt kell működniük. Ha ugyanezt a kérdést a gazdaság, az üzleti élet világában tesszük föl, ez az arány még magasabb. Tízből tíz üzletember értene egyet az együttműködés fontosságában. Liberális politikusként és gazdasági miniszterként én csatlakozom hozzájuk.
De hogy van ez a politikában? Talán nekünk, veszekedő politikusoknak is könnyebb lenne egyfajta partneri viszony alapján együttműködnünk, ha világosan tudnánk, miben is kellene együttműködnünk, egyetértenünk. Ha megengedik, most erről beszélnék.
Nekünk abban kellene egyetértenünk, hogy az ország talán legfontosabb célja a versenyképesség növelése, annak az egyszerű gondolatnak a belátása, hogy hihetetlenül nagy különbség van aközött, hogy az ország évente 3 vagy 5 százalékos növekedéssel számolhat. Kedves Képviselők! Gondoljanak egy pillanatra csak a saját bankszámlájukra: 3 százalékos kamat mellett 24 év szükséges ahhoz, hogy megduplázódjon a betett pénzük, 5 százalékos kamat mellett ehhez elég 14 év is.
(14.40)
És most gondoljunk az ország GDP-növekedésére, a jelenség nagyon hasonló. Már tizedik éve folyamatosan nő a magyar gazdaság, átlagosan évente 4 százalékkal. Ez hihetetlen eredmény! De ha képesek lennénk együttműködni, Magyarország még ennél is többre volna képes. A cél az lenne, hogy a következő években legalább 1 százalékkal jobban teljesítsünk a jelenlegi 4 százalékhoz képest. Erre minden esélyünk megvan. Különösen, hogy 2007-től sokkal nagyobb tömegben jönnek az európai uniós pénzek, sok-sok ezer milliárd forint, ami tovább erősítheti a gazdaság fejlődését.
Ha a GDP csak egyetlen százalékkal növekszik gyorsabban, mint ahogy eddig nőtt, akkor 12 év alatt elérjük a jelenlegi egy főre vetített osztrák GDP-szintet. Tizenkét év alatt elérhetjük azt a fejlettségi szintet, ahol Ausztria ma tart. Ebből aztán az is következhet, hogy a bérek vásárlóértéke megközelíti majd a mai osztrák szintet, többet költhetünk tartós fogyasztási cikkekre, kevesebben élnek majd a szegénységi küszöb alatt. De ennyi idő alatt elérhetjük azt is, hogy a magyar munkások termelékenysége azonos legyen az osztrák munkásokéval. Az infrastruktúra területén is behozhatjuk Ausztriát. Autópálya-hálózatunk 2012-re már nem lesz rosszabb, mint az osztrákoké.
Mi kell ehhez? Mikben kell egyetértenünk? Legelsőként egyet kell értenünk abban, hogy melyik modell biztosít nagyobb produktivitást, nagyobb fejlődést, nagyobb gazdasági prosperitást: az angolszász modell, amit Amerika, Írország és Anglia képvisel, vagy a hagyományos európai szociális modell, amit leginkább Németország, Franciaország és Olaszország követ?
Azt látjuk, hogy a hagyományos európai modell egyre kevésbé működik. Látjuk, hogy a francia, a német vagy az olasz gazdaság hosszú ideje stagnál. Ezek a nagy múltú országok ma tehetetlenül sodródnak. Csak néhány példa: Németországban 12 százalék körül van a munkanélküliség. Ez könnyen az ország destabilizálódásához vezethet. Franciaországban 10 százalék körül van a munkanélküliség, a fiatalok egynegyede ott munkanélküli. Így van ez Németország mellett Belgiumban is. Kimondhatjuk, hogy az öreg európai országok gazdasága beteg.
A kibontakozás nem tűnik könnyűnek. Az OECD szerint a következő tíz évben ezekben az országokban a növekedés átlaga egy százalék alatt marad. Ezzel szemben az angolszász gazdaságok elmondhatják, hogy kétszer olyan gyorsan fejlődnek, mint az európai átlag. Míg az európai gazdaságok az 1970-es évek óta mindössze nettó 4 millió új munkahelyet teremtettek, addig ez idő alatt egyedül az amerikai gazdaság 57 millió új munkahelyet hozott létre. Az írek és az angolok, akik egykor Európa szegényháza voltak, mára az élre törtek. Írországban a kilencvenes évek második felében évi 8 százalék fölött volt a fejlődés. Az egy főre jutó nemzeti össztermék ma 40 százalékkal haladja meg az Európai Unió átlagát. De a munkatermelékenység is 35 százalékkal haladja meg az uniós átlagot. A foglalkoztatottak száma 60 százalékkal nőtt, a munkanélküliség 4 százalék körül van. Az angolok életszínvonalban megelőzték a németeket. Mindez annak köszönhető, hogy megtanulták Amerikától a leckét: dereguláció, adócsökkentés, bizalom a piacban, technológiai innováció, gazdasági szabadság.
Ugyanezt a leckét mi is megtanulhatjuk, és ennek alapján megfogalmazhatjuk a legfontosabb gazdasági célokat, amelyekben érdemes lenne egyetértenünk.
Közös érdekünk, hogy olcsóbb és hatékonyabb legyen az állam és a közigazgatás. Ez akkor valósulhat meg, ha elfogadjuk, hogy csökken az állami bürokrácia. De ez azt is jelenti, hogy a kampány hevében senki nem kritizálhatja a másik politikai erőt, ha ezt a célt megfogalmazza, és végrehajtja programjában.
Függetlenül attól, hogy az elkövetkező években ki lesz éppen kormányon, már most meg kellene állapodni néhány dologról. Például arról, hogy mennyivel legyen kisebb a közigazgatásunk; hogy mennyivel csökkenjen az állam újraelosztó szerepe, az adókoncentráció; mennyivel csökkenjenek az adók; hogyan alakuljon az államháztartás hiánya; mikor vezessük be az eurót. Ha egyszer minden parlamenti párt egyetért abban, hogy csökkentsük az adókat, csökkentsük az állam újraelosztó szerepét, mi több, csökkentsük az államháztartási hiányt, akkor egy ilyen megállapodás keretében tanúsítsunk egyfajta mértékletességet, és ne követeljünk újabb és újabb állami szolgáltatásokat.
Mondjuk el a külföldi befektetőknek: függetlenül attól, hogy ki van kormányon, mi garanciát vállalunk arra, hogy a magyar gazdaság kiszámítható és kalkulálható. A külföldi befektető tudhatja, hogy milyen szabályozókra és adórendszerre számíthat. Pontosan tudhatja azt is, hogy mire számíthat három-öt-tíz-tizenöt év múlva. Előre tudhatja, hogy az európai uniós támogatásokból és a hazai költségvetésből melyek a főbb prioritásaink; hogy mindig jut elég pénz arra, hogy intenzíven fejlesszük a közlekedési infrastruktúrát; hogy a magyar iskolából versenyképes tudással jöjjenek ki a fiatalok, legyen szó akár közép-, akár felsőoktatásról; hogy az Uniónak érdemes lesz a hazai önkormányzatok és a vállalkozások által indított projektekbe befektetnie; hogy jó helyre jön a külföldi tőke és befektetés, hiszen itt megtalálja majd számítását; hogy egy olyan országba hozza a pénzét, amely mindinkább a régió centrumává válik; hogy ebben az országban a vállalkozások egyre versenyképesebbek, végül is tizedik éve egyfolytában nő a gazdaság.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselők! Befejezésként hadd mondjam el, ha egy ország tizedik éve csak és kizárólag fejlődik és erősödik, akkor az már nem véletlen, az nem pusztán szerencse, itt valami másról van szó, amúgy szerintem meglehetősen egyszerű dologról: munkáról, igazi vállalkozói kultúráról, a vállalkozás szabadságáról. Tudom, hogy mindez prózaian hangzik, de a modern gazdaságban, egy olyan gazdaságban, egy olyan világban, ahol szabadon lehet dolgozni és gazdagodni, az emberek alapvetően nem várnak többet a politikától. Ha tudunk, segítsük még egy százalékkal gyorsabban fejlődni, és ha lehet, ne akadályozzuk őket, hogy ezt el is érhessék. Szerintem, körülbelül erről szól a nemzeti konszenzus.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés