GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Először is köszönöm szépen a vitanap-kezdeményezést, köszönöm, hogy megvitathatjuk, hogy az elmúlt években milyen lehetőségek és kihívások között kereste és találta meg az útját a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány annak, hogy könnyebb és mindenki számára ígéretesebb jövőt jelentsen gyermeknek és fiatalnak lenni, könnyebb és ígéretesebb legyen a felnövekvő generációk előtt álló életpálya.

Mi az ifjúságpolitika tárgya és tartalma? Miről szól az ifjúságpolitika? Szerintem elsősorban családpolitikáról. Innen kezdődik. A gyermek családba születik. Az a kérdés, helyesen cselekszünk-e akkor, amikor arra törekszünk kormányzásunk első pillanatától, hogy megerősítsük a családok biztonságát. Helyesen cselekedtünk-e akkor, amikor 13. havi családi pótlékot adtunk? Azt hiszem, hogy igen.

Helyesen cselekedtünk-e akkor, amikor, szakítva a korábbi gyakorlattal, úgy döntöttünk, hogy a családi pótlékot először 20 százalékkal, majd később mindig az inflációt növekvően megemeljük? Azt hiszem, hogy helyesen. Mert ez az a családtámogatási forma, amely eljut valamennyi családhoz.

Helyesen döntöttünk-e arról, amikor a száz lépés programjának részeként úgy döntöttünk, hogy nem egyszerűen csak többet adunk a családoknak és a gyermekeknek, hanem megváltoztatjuk ennek a családtámogatásnak, az örökölt családtámogatásnak a szerkezetét, megváltoztatjuk azt az igazságtalanságot, amelyben nem azok kapják a legtöbbet, akik a leginkább rászorultak, hanem éppen fordítva? Ezt örököltük 2002-ben, egy olyan családtámogatási rendszert, ahol többet kapott az, aki egyébként többet keresett. Azt hiszem, hogy helyesen tettük, hogy egy új családtámogatási rendszerrel többet és igazságosabban adunk a családoknak.

De igaz ez a legelső pillanatban meghozott - hozzáteszem, el szoktuk felejteni -, a Medgyessy-kormány egyik első intézkedésére is. Olyan kevésszer hivatkozunk az “Első hét a papávalö programra. 2002-ben az első száznapos program részeként úgy döntött az akkori kormány, hogy a megszületett gyermeket otthon egy olyan család várja, ahol édesapa és édesanya együtt otthon tud lenni, és az édesapának is az első hét otthon fizetett szabadság kell hogy legyen. Az Országos Érdekegyeztető Tanács támogatásával vezettük be ezt a programot. Fontos dolog ez? Igen, azt hiszem, hogy fontos dolog ez.

Most, a száz lépés programjában, még mindig az első időszak életéhez kötődően, mit mondtunk?

(12.50)

Azt mondtuk, hogy ha otthon van az édesanya gyesen, akkor miért kényszerítjük azokat - azt szeretnénk, ha nem sokan lennének ilyenek, de tudjuk, hogy vannak -, akik gyes mellett jövedelemkiegészítésként dolgozni szeretnének, hogy eltitkolják a munkavégzést, hogy ne lehessen legálisan dolgozni. Miért ösztönöz arra az állam, hogy csak rejtőzködve lehessen dolgozni? Kapja meg a gyest az anyuka, és hogyha a család úgy dönt, hogy a gyes mellett, a gyed mellett menjen el dolgozni az édesanya egypár órára, és addig majd a szülők, a rokonok ellátják a gyermek felügyeletét, abban a pár órában a nevelést, akkor hadd tehesse meg legálisan. Ki kell tisztítani a viszonyokat, rendbe kell tenni e tekintetben is az országot.

Azt gondolom, hogy a családpolitika területén nagyon jó irányba megyünk: több lehetőség, több forrás, és igazságosabban a családoknak. Az egy gyermekre jutó családtámogatás összege 2002-ben az akkor érvényben lévő kétéves költségvetés szerint átlagosan nem érte el a 10 ezer forintot, ha jól emlékszem fejből, 9800 forint volt. A mostani, 2006. január 1-jétől életbe lépő családtámogatási rendszerben az egy gyerekre jutó támogatás majdnem eléri a 14 ezer forintot - ez 40 százalékkal több. Ez egy nagyon komoly vásárlóérték-növekmény. És akkor tegyük még hozzá: ez nem egyszerűen mindenkinek egyformán, nem a 2002-es, egyébként szerintem igazságtalan szerkezetben, hanem egy sokkal igazságosabb szerkezetben, a “minden gyermek egyenlőö szerkezetében kerül támogatásra és szétosztásra.

Másodszor: természetesen ifjúságpolitika az oktatáspolitika, hogy mit gondolunk a közoktatásról, a szakképzésről és a felsőoktatásról. A száz lépés programjának részeként az elmúlt 15 év oktatáspolitikájának, mondhatom, hogy mostohagyermeke, a szakképzés, végre új, átfogó tartalmi, intézményi és finanszírozási programhoz jutott. Ez az a program, amelyre azt mondják a szakképző intézmények igazgatói, és azt mondják a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarában, hogy végre először a szakképzés egész logikája arra fűződik fel, hogy milyen tudásra lesz majd szükség, amikor kilép az iskolapadból; hogy a munkaerőpiacról vezényeljük a szakképzést; hogy nagyon modernen felszerelt - hozzáteszem: európai uniós pénzből is finanszírozott, tehát a nemzeti költségvetésen kívül megjelenő forrásokból is fizetett - regionális szakképző központokat indítunk el. Ebből a mi kormányzásunk idején 16-20-ról megszületett, vagy éppen megszületik a döntés.

Végre olyan szakképző intézmények lesznek, amelyekben a felszereltség, a munka minősége nem marad le a legmodernebb ipari, mezőgazdasági vállalkozások által alkalmazott technológia mögött. Nem lehet régi esztergapadok mellett megtanítani a mai kor követelményeire az autószerelőket, a különböző fémmegmunkáló szakipari munkásokat. Ez egy fontos dolog.

Vagy fontos dolog az, hogy a felsőoktatási törvény átalakításával - nagyon sok vita után - végre bekapcsolódik a magyar felsőoktatás abba a folyamatba, amely a kibővült nagy Európai Felsőoktatási Tér részévé teszi Magyarországot; hogy a gyermekeink meg az unokáink majd az egyik félévet itthon, Budapesten járják, aztán majd Bolognában vagy Münchenben járnak egy-egy félévet. Több nyelven beszélő, tehetséges, okos, európai kitekintéssel rendelkező egyetemistáink, főiskolásaink lesznek.

Hogy egyébként vannak viták erről a kérdésről - természetesen, hogy vannak, ez egy bonyolult átállási folyamat. De azzal kezdtük a legelső pillanatban, amikor 2002-ben elkezdtük a kormányzást, hogy a felsőoktatásban dolgozók bérét megemeltük 50 százalékkal, és a hallgatói normatívát - nézek az államtitkár úrra -, talán 30 százalékkal, mindjárt 2002 szeptemberétől. (Arató Gergely bólogat.)

Majd elkezdtük a felsőoktatás legátfogóbb, 160 milliárdot meghaladó fejlesztési programját, a magyar univerzitás programot, amelynek során valamennyi felsőoktatási centrumban oktatási épületet, kiegészítő, az oktatáshoz kötődő infrastruktúrát, lásd könyvtárakat, nagyon sok helyen kollégiumot építenek. A magyar történelemben ilyen fejlesztés a felsőoktatás infrastruktúrájában egy időben soha nem volt. Ez ifjúságpolitika? Hát persze, mi a csuda lenne, ha nem ifjúságpolitika?! Erre költjük az ország pénzét.

Harmadszor: ifjúságpolitika-e a foglalkoztatáspolitika? Igen. Éppen azért, mert helyesen hívják fel a mi figyelmünket arra, hogy igen, a pályakezdők között bántóan magas a munkanélküliek száma. De kérem szépen, azok, akiknek a képzettségéhez ma nincsen megfelelő állás, mikor kezdték el az egyetemet és a főiskolát? Ráadásul arról mikor kellett dönteni, hogy milyen szakok induljanak? Hat-hét évvel ezelőtt. A hat-hét évvel ezelőtti rossz döntések következménye, hogy ma olyan diplomával, olyan tudással kerülnek ki gyerekek vagy fiatalok a felsőoktatásból, amire nincsen kereslet.

Megtettünk-e mindent, megtettünk-e közösen mindent 6-7-8 évvel ezelőtt, hogy tudja az ország, hogy 6-7-8 év múlva nem ezekre a szakmákra lesz szükség; hogy nem abba az irányba megy a magyar gazdaság, nem abba az irányba megy a magyar társadalom? Itt természetesen mindegyikünknek megvan a felelőssége, nem állítom, hogy nem. Csak azt a vitát szeretném elkerülni, hogy valaki úgy tesz, mintha nem értené azt a rendkívül egyszerű összefüggést, hogy ma a munkaerőpiac helyzete jelentős részben - megvitathatjuk, hogy hány százalékban, de maradjunk abban, hogy legalábbis jelentős részben - azon múlik, hogy az elmúlt években helyes beruházási és helyes oktatáspolitikai döntések voltak-e.

A foglalkoztatáspolitikánál maradva: helyes döntés-e, amikor azt mondjuk, hogy olyan minimálbérrendszert vezessünk be, amely minimálbérrendszer többlépcsős, és honorálja, hogy ki mennyit tud, ki mennyit tanult? Hogy a szakmunkások minimálbére legyen magasabb, mint azoknak a minimálbére, akiktől nem követelünk szaktudást, a felsőfokú végzettségűeké pedig még magasabb. Ez a helyes ifjúságpolitika - azt üzeni a fiataloknak, hogy megéri tanulni. Nem papolunk arról, hogy a tudás hatalom, a tudás érték, hanem olyan érdekeltséget teremtünk. Támogatják ezt az Országos Érdekegyeztető Tanácsban? Úgy látom, hogy igen. Van ehhez elegendő társadalmi támogatás? Úgy látom, hogy igen. Jó dolog, hogy ezt megtesszük? Azt hiszem, jó dolog, hogy ezt megtesszük.

Helyes ifjúságpolitika-e, hogy meghirdettük a foglalkoztatáspolitikában a Start-programot, annak érdekében, hogy legyen nagyobb ösztönzés a munkatapasztalattal még nem rendelkező fiatalok munkába állítására. Hát persze, ha egy munkáltató gondolkodik, hogy kit vegyen föl, egy 30 éves, már jól begyakorolt embert vagy egy éppen most pályakezdőt, sokan azt gondolják, hogy nem fektetünk annyit egy pályakezdőbe, inkább egy tapasztaltat vegyünk fel. Ilyenkor mit csinál egy okos kormány? Azt teszi, hogy azt mondja: tudjátok mit? A betanítás költségeit részben átvállalom.

És 2002 óta két lépcsőben - a legutolsó a mostani Start-program - azt mondtuk, hogy a közterhek jelentős részét - az első évben a többségét, harminc-egynéhány százalék helyett csak 15 százalékot kell fizetnie a munkáltatónak közteherként, a második évben pedig 25 százalékot - átvállaljuk. Azt a többletterhet, ami neked van egy pályakezdővel, legalább részben elengedi a kormányzat. Ez egy jó ifjúságpolitika; én azt mondom, hogy nagyon jó ifjúságpolitika. Ezek azok az ösztönzők, amelyek világosan megmutatják, hogy egy kormánynak melyek a prioritásai.

Ötös pont, mondjuk: helyes ösztönző-e azt mondani, hogy amikor otthonteremtésről, lakástámogatásról beszélünk, akkor nem vég nélkül adom a pénzt akárhány és akárhányszor 10 milliós lakás megvásárlására, hanem azt mondom, hogy a forrásoknak legalább egy részét olyan programra különítem el, amely program az első lakásukat kereső fiataloknak ad támogatást, azoknak, akiknek nincsen elegendő vagyon és jövedelem a hátuk mögött, ezért nem képesek megteremteni az elinduláshoz szükséges saját részt.

Az elmúlt napokban vettem részt a tizenhatezredik környéki Fészekrakó-programban megvásárolt lakás átadásán egy fiatal párnál. Egy nagyon szép, másfél szobás, saját udvarrésszel ellátott, teraszos, kitűnő lakásba költöztek ezek a fiatalok, elmondták, hogy másfél millió forint készpénzzel, amelyet a család, ők maguk raktak össze - a tíz-egynéhány millió forintos lakásból. Magyarországon egy ilyen fiatalnak ma 10 százaléka elegendő ahhoz, hogy elinduljon az önálló otthonteremtés útján.

Persze, ezek nem kacsalábon forgó várak, ez igaz, ezek 40-50 négyzetméteres kis lakások, ez az elindulás lakása. Igen, és ebből marad havonta, ha valaki a Fészekrakó-program egészét figyelembe veszi, 40-50 ezer forint törlesztés, ami valóban nem kevés, csak azok tudják megtenni, ahol mind a két fiatalnak jó munkahelye van, és/vagy a szülők még segítenek is. De mennyivel jobb ez, mintha még ez se lenne?! Hiszen azt látjuk, hogy az egyébként sokak által kinevetett és nem támogatott Fészekrakó-program mostanra - nyolc hónap alatt - 16 ezer támogatót hozott.

(13.00)

Ez egy nagyszerű eredmény, egy nagyszerű dolog. Azt hiszem, ezeket kell támogatni. Ez az ifjúságpolitika. Ehhez képest egyébként azt hiszem, hogy a többi kérdés, amely mind nagyon-nagyon fontos, azok a kérdések, amelyek ma itt, a parlamentben vita tárgyát képezik, a fő irányt nem befolyásolják. Persze, nagyon fontos az, amikor a kormány elindítja a mai könnyűzenét támogató, úgynevezett punk programot. Miért fontos ez? Mert azt üzeni, tudom, hogy ti, huszonévesek egy új kultúrát fogtok saját magatok alkotni, a kultúra új kifejezésnyelvét és formanyelvét, hogy a szabad önszerveződés képességét növelve egyesületeket hoztok létre, klubokat hoztok létre, szeretitek az élőzenét, városoknak vannak zenekarai, azoknak kell fellépési lehetőséget nyújtani. Pontosan tudom, hogy ez az előzőekhez képest nem változtatja meg az ifjúságpolitikánk alapvető irányát, de van benne egy fontos üzenet: hogy a nemzeti örökséget nemcsak passzívan ápolni kell, hanem ti a saját kultúrátokkal ehhez az örökséghez hozzátehettek. A mai modern művészet támogatására van egy önálló program, amit nem itt mondanék el: tudják, támogatjuk a mai modern alkotások megvásárlását, forgalmának kitisztítását - de a kultúra, a fiatalok kultúrájának támogatása egy nagyszerű dolog.

Ezek azok az ifjúságpolitikai intézkedések, amelyek keretezik ennek a kormánynak a törekvését. Mind e mögött mi van? Az van, hogy csökkentsünk azokon a különbségeken, amelyek a családi származás okán kinek nagyon sokat segítenek, lendítenek az életén, másokat meg visszahúznak, vagy nem engednek legalábbis előre, hogy nagyon sokan úgy érzik, hogy azon múlik az életük, hogy éppen hova, milyen családba születnek. Márpedig ez nem határozhatja meg egy gyerek életét. A kormányoknak arra kell törekedni, hogy a közöttük meglévő különbségeket inkább csökkentsék, ne pedig növeljék. Erre szolgál a lakástámogatás, a családtámogatás programja, erre szolgál mindaz a sok eszköz, amelyet a foglalkoztatáspolitikában a pályakezdők, a fiatalok foglalkoztatása érdekében tettünk meg, és erre szolgál a szakképzés, a felsőoktatás átalakítása. Változtatni kell. Egyetértünk ebben. A változtatásról viszont nem beszélni kell. A változtatás a politikusnak az a kötelessége, amely cselekvésben kell hogy megnyilvánuljon. Ennek a változtatásnak a cselekvő programja a száz lépés programja: megváltoztatni azokat a viszonyokat, amelyek igazságtalanságot és egyenlőtlenséget hoznak közöttünk. Száz lépéssel az ifjúságpolitikában is egy olyan Magyarországért, amelyben könnyebb fiatalnak lenni, amelyben az az érzés, hogy ez egy igazságosabb világ, és nem beszélünk arról, hogy az ifjúság a jövő ígérete, hanem teszünk azért, hogy ezt az ígéretet a magyar ifjúság be is válthassa. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu