DR. RÁKOS TIBOR (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Miniszter Úr! A jelentés három fő részből tevődik össze, ahogyan a miniszter úr is említette.

Egyrészről egy helyzetképet próbál felvázolni a munkaerőpiacról, igyekszik a tizenöt év történéseit összefoglalni, azokat az eseményeket sorrendbe állítani és értelmezni, megpróbál ok-okozati összefüggéseket keresni bizonyos események között, és ebből tapasztalatokat leszűrni.

A második rész egy szakpolitikai lehetőséget, eszköztárat sorol föl, megmutatja azt, hogy a kormányzat eddig milyen intézkedéseket tett, illetve a jövőben milyen intézkedéseket kíván tenni.

A harmadik rész pedig igyekszik a kormányzati intézkedések fényében a megteendő lépéseket, a későbbi cselekvési programot elővezetni, illetve elénk tárni, hogy mit képzel a jövőről, és hogyan kíván cselekedni.

Számtalan vita tüzében volt a foglalkoztatás létszáma, illetve a munkanélküliek száma. Azt gondolom, ez az anyag kellő mélységében tárja elénk azokat az összefüggésrendszereket, amelyekből nagyon hasznos tudásra tettünk szert. Ezekből a hibákból, amelyeket az ezt megelőző kormányzat és a mostani kormányzat is elkövetett, illetve elkövethetett, tanulni kell, és a rendszerváltást követően a mindenkori kormányzatok hibáiból tanulnunk kell, azokból a következtetésekből a jövőre igyekezzünk egy cselekvési programot kitalálni. Én egyetértek a miniszter úrral abban, hogy célszerű lenne ezeket a célokat közösen megfogalmazni, ezeket a célokat rögzíteni, törekedni egy minimális közös elképzelésre, ami mentén viszont együttműködve megpróbálnánk cselekedni.

Miért gondolom ezt? Azért, hiszen jól látható, ebből az anyagból is látszódik, hogy számtalan alkalommal vannak olyan intézkedések, amelyek esetleg pillanatnyi tüneti megoldásokat mutatnak, részeredményeket hoznak; tekinthetjük egy-egy politikai petárdának, amelynek az íve gyönyörű szépen fölmegy, megvilágít minket, azután elmúlik, itt maradunk magunkban, és láthatjuk, hogy nem számíthatunk másra, csak magunkra.

Abban értek egyet önnel - ezt itt több hozzászóló érintette -, hogy bizony egy jó foglalkoztatáspolitikához jó gazdaságpolitika kell, hiszen ha jó gazdaságpolitikát folytat a kormányzat, akkor számos dologra választ tud adni. Azt gondolom, a rendszerváltást követően az itt ülő emberek megtanulták azt, hogy magukra számíthatnak, a saját cselekvő tudásukra, akaratukra, lehetőségeikre, ha azokat korrekten felmérik, és ebből vállalkozó kedvvel cselekednek magukért, akkor ebből lehet a jövőre nézve pozitív üzenet.

Ennek a fényében értékelve a kormányzatnak azon törekvése támogatandó, hogy kiszámítható legyen a különböző szabályozás, viszont több példa mutatja, bár ezt deklarálja a kormányzat, ennek ellenére, lásd például a Start-programnál, ahol megpróbált bevezetni egy intézkedéssort a fiatalok támogatására, amely jól láthatóan a gazdaság szereplőinek az érzéki küszöbét nem érte el, nem volt inspiráló, nem volt attraktív, ezért nem mozdultak, nem vették igénybe, hiszen a rendszer bonyolultnak tűnt, utólag igényelhették vissza a kisebb mértékű támogatást számos adminisztrációs eszközzel. Ilyen értelemben helyes volt, hogy felmérték, ez nem volt jó döntés, változtattak rajta. Ilyen értelemben dicsérendő, hogy belátták, sokkal rugalmasabb, könnyebben igényelhető, nem visszatartható támogatások kellenek, hanem egyből olyan, amelyikkel kevesebbet kell fizetni, tehát kevesebb adminisztrációval járó terhet kelljen vállalni.

Az anyagból számomra a legfontosabb üzenet az volt, hogy jó gazdaságpolitika kell, ezen túlmenően ezért fontos számomra az - amit itt is leír az anyag -, hogy zömében saját magunkra számíthatunk, hiszen a munkahelyek jelentős többségét a magyar vállalkozások, a kis- és középvállalkozások teremtik, töredékszámban a nagyvállalkozások, illetve azt a hiátust is feléri, hogy sajnos a korábbi gazdaságpolitikák nem mindig méltányolták azt, hogy erős magyar gazdasági tulajdon, nagy magyar vállalkozások jöjjenek létre, amelyek erősek, így nem vagyunk kiszolgáltatva, nyilván csak a piaci viszonyoknak, viszont nem vagyunk ennyire erős versenyre kényszerítve, mint ami most van, hogy a multinacionális cégek határozzák meg, és valóban figyelni kell arra, hogy nemzetközi verseny dönti el a globalizált piacon a kereslet-kínálatot, illetve nyilván a munkaerő kereslet-kínálatát, és a multinacionális cégek bizony nem mindig veszik figyelembe a nemzeti érdekeket.

Ezért nem igazán értem, ha az anyagban többször helyes célként van megfogalmazva, hogy a kis- és középvállalkozások beruházásait, működésüket, adminisztrációjukat - hogy minél kevesebb legyen - támogassuk, ehhez képest, ne szépítsük, a kormányzati aktuális napi cselekvések nem illeszkednek bele ebbe a sorba.

(15.20)

Gondolom, ön előtt is ismert, hogy a Gazdasági Minisztérium a Széchenyi-kártya hitelkonstrukciójának megszüntetését szeretné elérni, illetve fokozatos leépítését. Ez azért is fájdalmas, hiszen tudjuk, hogy 177 milliárd forintot vett igénybe majdnem 42 ezer kártyabirtokos, ami 42 ezer vállalkozót, 42 ezer munkavállalót jelent, ehhez képest tudjuk, hogy multinacionális cégeknek a támogatására jelentős összegeket költünk el, az utóbbi három évben ez a kormányzat 35 milliárd forintot költött el. Ez a kamattámogatás - írd és mondd - 3 milliárd forint, annyit kell a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnak biztosítani ahhoz, hogy 177 milliárd forinthoz jussanak a kis- és középvállalkozások, 42 ezer vállalkozás, ezzel szemben 12 nagy cégnek adunk 35 milliárd kedvezményt.

Nagyon fontos, hogy ezzel hangsúlyozzam, nem haszontalanok ezek a befektetések, és igenis, szükséges a nagy multinacionális cégek kedvére tenni, hiszen bizonyos esetekben a beszállítói hálózat lehetőséget kínál majd a helyi vállalkozásoknak, hogy bekapcsolódjanak a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe. Viszont az aránytalanság kapcsán azt kell hogy mondjam, hogy úgy látom, elég szűkkeblű a kormányzat, és ezt kéne megszüntetni, hiszen 3 milliárd forintot sajnál erre a célra, közben pedig bőkezű más vállalkozókkal, külföldi vállalkozókkal szemben.

Ugyanerre példa, hogy tudjuk, hogy a száz legnagyobb hazai cég durván - és hogy megint egy arányt mondjunk, hogy lássuk, miért fontos a kis- és középvállalkozások támogatása - mindössze az összes foglalkoztatott 16 százalékát, azaz 353 ezer embert foglalkoztat, a múlt évben ők is sajnos háromezer fővel kevesebb munkavállalót alkalmaztak. De hogy mégis lássuk ezt összefüggésében, tudjuk, hogy majdnem 3,5 millió foglalkoztatott van, tehát látjuk, hogy ez a száz legnagyobb vállalat foglalkoztatja csak az embereknek a 10-15 százalékát, viszont Magyarországon az összes vállalkozás nyereségének több mint felét ők birtokolják.

Ez megint arra mutat, hogy lássuk be, hogy bizony a kormányzatnak az önfoglalkoztatókra, egyéni vállalkozókra, kisvállalkozásokra, középvállalkozásokra figyelmet kell fordítania, megfelelő módon kell támogatni őket. Ebben az anyagban amúgy számos helyen benne van, hogy például a Széchenyi-program keretében támogatásokra, beruházástámogatásra, -ösztönzésre 4 ezer szerződésre 30 ezer munkahelyet hoznak létre, és összesen 30 milliárd forintot költünk rá.

Tehát ilyen értelemben vannak jó törekvések és vannak jó példák is a kormányzat tevékenységében, de én erre hívnám fel a figyelmet, hogy igenis, az egyik legfontosabb kitörési pontunk lehet az, hogy támogassuk ezeket a magyar vállalkozásokat, támogassuk a kis- és középvállalkozásainkat, és ne legyünk szűkkeblűek velük. Természetesen kellenek a nagyvállalkozók is, hiszen nem lehetünk tőkeellenesek, a helyes gazdaságpolitikai célkitűzésekben ugyanúgy szükség van a nagyvállalkozásokra, a kisvállalkozásokra és a középvállalkozásokra.

Tehát erre a harmóniára kell törekedni (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), és kérem a kormányzatot, hogy itt tegyen meg minden olyan lépést, amire az eszközrendszer lehetőséget kínál.

Köszönöm szépen.

Forrás: parlament.hu