DR. KÓKA JÁNOS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tegnap Franciaországban kezdődött el a legnagyobb éves európai befektetési konferencia, több száz politikus, vállalatvezető értékelte Európa versenyképességét. A meghívott díszvendég Magyarország volt.

Ugyanezen a konferencián került szétosztásra a 2005-ös versenyképességi jelentés, az egyik nagy tanácsadó cég készítette, és arról szól, hogy az egyes országok hogyan állnak helyt az új munkahelyekért, a tőkéért, az üzlet vonzásáért folyó nemzetközi harcban. Ennek a tanulmánynak számos olyan megállapítása volt, ami miatt tegnap Franciaországban ezen a konferencián én lehettem az egyik legbüszkébb ember a Magyar Köztársaság képviseletében. Külföldi működő tőke vonzásában, munkahelyteremtésben, jövőbeni befektetési lehetőségekben mind-mind olyan helyen végeztünk, hogy igen, a 25 európai uniós ország legtöbbje továbbra is irigyel bennünket a gazdasági növekedés, a befektetések, a munkahelyteremtés képessége tekintetében.

Volt egy nagyon érdekes ezek közül a beszámolók, jelentések közül. A kérdés úgy szólt, hogy ha a következő években egy országból elindul az új Microsoft vagy az új Google, tehát egy új nemzetközi sikertörténet, vajon melyik ország lenne. Magyarország az európai országok között ezen a listán negyedik helyen végzett, két hellyel megelőzte Írországot.

(13.50)

Tisztelt Képviselőtársaim! Öt vagy tíz évvel ezelőtt egyikünk sem gondolhatta volna, hogy innovatív ágazatokban, kitörési lehetőségekben a nemzetközi közvélemény így fog ránk tekinteni, hogy úgy néznek bennünket Európa-szerte, mint az a sikerország, amely képes önmaga példájával egész Európát dinamizálni egy olyan térség részeként, Kelet-Közép-Európa részeként, amely talán ma Európa legnagyobb versenyképességi tartaléka.

Egy nappal később itt ülünk a magyar parlamentben. Itt vagyunk négyszázan, bizonyos értelemben kegyelmi pillanatban, hiszen sok éve nem volt ennyire erős a reformvárakozás. Ha valaki most kormánypárti vagy ellenzéki oldalon a hivatását keresi, akkor azt hiszem, hogy megtalálhatja. Most valami olyasmit tehetünk, amire évtizedek múlva is büszkék lehetünk. Ugyanezen a napon a magyar parlamentben az ellenzék vezére és az ellenzék szónokai kizárólag a múltról beszélnek, de ezt már megszoktuk tőlük. Attól azonban, hogy 2006-ban Orbán Viktor, a Fidesz elnöke egy uniós országban fenyegetettségként tünteti fel a bevándorlókat és a betelepülőket, valamint szembeállítja a külföldi és a hazai tőkét, ettől, tisztelt Orbán Viktor, tisztelt Fidesz-frakció, elsüllyedek szégyenemben. (Moraj az ellenzéki padsorokban. - Font Sándor: Kezdd meg!)

Azt akarom, hogy túllépjünk a sikertelenség kultuszán, és próbáljuk meg felépíteni a siker kultúráját. A sikertelenség kultusza ugyanis egy olyan destruktív erő, amitől szabadulnunk kell. A lényege egyszerű: tagadj el mindenkitől minden sikert. Május 29-én az újságokban megjelent egy rövid tudósítás, arról szólt, hogy a legfontosabb építészeti díjat, az építészet Oscar-díját egy magyar épület kapta, a Művészetek Palotája. A siker nagyjából visszhangtalan maradt, mert a sikertelenség kultuszában élünk. Higgyék el, hogy ha ehelyett a Művészetek Palotája, mondjuk, összedőlt volna, az jelentős érdeklődést váltott volna ki Magyarországon.

De általában nem szeretünk beszélni a sikereinkről. Nem szeretünk beszélni arról, hogy a világ nagyon sok országában magyar fejlesztésű szoftvereket használnak, vagy hogy nagyon sok technológiai innovációban magyarok működtek közre, vagy hogy míg a rendszerváltás idején egyáltalán nem létezett autógyártás, valahogy észrevétlen maradt, hogy ma Európában minden tizedik autót magyar motor hajt. A sikertelenség kultusza tehát úgy tűnik, hogy velünk van. A sikerekről nem tudunk beszélni, csak a remélt kudarcokról. Még nem állt fel az új kormány, de néhány elemzőnél már meg is bukott. Ambiciózusabb reformterveket fogalmaztunk meg, mint bármikor korábban, de egyesek szerint még ez is kevés.

A nemzeti össztermék évente 4,5 százalékkal növekszik, az ötödik legperspektivikusabb nemzetközi befektetési célország vagyunk Európában, de sokan gazdasági összeomlásról beszélnek. Budapest Európa második leggyorsabban fejlődő régiója. Az egy főre jutó nemzeti össztermékhányad 25 százalékkal magasabb az európai átlagnál, évente mintegy 27 ezer dollár, de mi szívesebben beszélünk a város hanyatlásáról. Kétségtelenül rengeteg teendőnk van Budapesttel kapcsolatban, de a kimutatások azt mutatják, hogy infrastruktúra és életminőség terén a térség minden más városát megelőzzük, beleértve például Prágát is, mégis egy jó szót nem lehet hallani a fővárosunkról.

Mindezt azért említem, mert álláspontom szerint az asztalon lévő reformokat egyetlenegy dolog veszélyezteti igazán: a kishitűség, a sikertől való félelem. A diagnózist régóta ismerjük, a kormány- és ellenzéki oldal lényegében ugyanazt gondolja: a bürokrácia túlméretezett, drága, a döntéshozatal lassú és pazarló, a jóléti kiadások szinte kezelhetetlen módon nőnek; gondolok itt az egészségügyi kiadásokra, a gyógyszerkasszára, a nyugdíjra, a szociális juttatásokra vagy a közigazgatás, az önkormányzati rendszer, az oktatás reformjának szükségességére.

Az, hogy sikerül-e végigvinni ezeket a reformokat vagy sem, az a gondolkodásunk, kultúránk kérdése elsősorban. Az államreform mindenekelőtt gondolkodásunk radikális megváltoztatását igényli. Ez a siker kultúrájának építését jelenti; az, hogy bennünk kialakul fokozatosan egy érzés, egy elkötelezettség, hogy máshogy szeretnénk élni, mint eddig. Felismerjük, hogy egy szabad országban élni morálisan biztosan megterhelőbb, mint amilyen egy szocialista Magyarországon volt, hiszen az egyéni sikerhez, a jól működő intézményekhez felelősség kell; az az érzés, hogy az ember személyesen felelős önmagáért, a családjáért, az országáért. Egyéni felelősség: ez a fogalom áll a kormányprogram középpontjában. A reform célja is az, hogy sokkal nagyobb teret kapjon az egyéni felelősség.

Nagyon világos leszek: egy liberális párt gazdaságpolitikai programja általában az adócsökkentés igényére épül. A ciklus első felére a liberális párt feladta ezt a célkitűzést. Ennek azonban van egy célja és van egy feltétele. A célja, hogy visszazökkentsük Magyarország gazdaságát és nagy rendszereit arra a sínre, amelyen folyamatosan haladni és növekedni képes, hogy felelős, polgáraiért felelősséget vállaló, őket felnőttként kezelő államot teremtsünk. A feltétele pedig az a megállapodás volt, hogy 2009-től bevezessünk egy olyan adórendszert, amely egyszerű, könnyen számítható és hatékonyan szedhető be. Mi, liberálisok ezt egykulcsos adórendszernek hívjuk. Nem adtuk tehát fel az egykulcsos adórendszer bevezetésére vonatkozó törekvésünket, mindazonáltal sietek megjegyezni, hogy az egy kulcs nem jelenti azt, hogy ne alkalmaznánk bizonyos körökre kedvezményes áfakulcsot, és azt sem jelenti, hogy a magas jövedelműek, akik vagyonosak, az egykulcsos jövedelemadón túl más ágon ne járulnának hozzá nagyobb mértékben a közöshöz. De szeretném leszögezni, 2009-től lehetőséget látunk - és a koalíciós együttműködésünk részévé tettük -, hogy egy egykulcsos típusú adó kerüljön bevezetésre.

Az állam felelősségéről és az egyén felelősségéről beszéltem. Most ugyanis ez nem így van. Az állam a felelőtlenséget támogatja. Ha olcsó és államilag támogatott a gáz, akkor a meleget az ablakon engedjük ki. Ha ingyenes az egyetemi oktatás, akkor léhábban vesszük a tanulást, mint kellene. Ha úgymond ingyenes, valójában hálapénz alapú az egészségügy, akkor torzul az egész rendszer. Ha 80 vagy 90 százalék a gyógyszerek támogatása, sok esetben 100, akkor látjuk az eredményt: sok tonna gyógyszert dobunk a szemétbe. És persze folytathatnám a totálisan elhanyagolt játszóterekkel, az összefirkált vasúti kocsikkal. Ezek mind-mind a felelősségről leszoktatott ember nyomai.

Ha megengedik, most elmondom, hogy közvetlenül gazdaságfejlesztési oldalon mik a fő célkitűzéseink. Végig szeretnénk gondolni, hogy milyen jellegű feladatokat lehet és érdemes piacosítani. Mindig ugyanazt a kérdést tesszük fel: egy szolgáltatást az állam vagy valamely piaci szereplő végzi el jobban és olcsóbban? Igen, a privatizáció igényéről beszélek. A következő: az adminisztráció csökkentése, a feladatok összevonása, egy új igazgatási kultúra meghonosítása, döntési szintek kiiktatása, a feladatok kiszervezése mind-mind ugyanazt jelenti - feleannyi emberrel, feleannyi pénzért jobb szolgáltatások.

Említhetném a kevesebb és jobb szabályozást, a jogbiztonságot segítő jogalkalmazást, a MÁV régóta halogatott reformját, amire végre most megérett a törvényi és gazdálkodási lehetőség is; hogy az autópályák már ma 20 százalékkal olcsóbban épülnek, mint korábban, és állítom, további 20 százalékos tartalék van bennük (Moraj az ellenzéki padsorokban.); az energiapiac liberalizációját, a kutatás-fejlesztés és a gazdaság értékláncának összekapcsolását, a kis- és közepes vállalkozások finanszírozását és piacra juttatásának elősegítését. Ezek azok a pontok, amelyek az aktív gazdaságpolitika központjában kell hogy álljanak.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az, hogy Magyarország honnan hova jut, és milyen gyorsan, állítom, döntően kulturális kérdés. Kicsi ország vagyunk, marginális szerepünk van abban, hogy a világ merre halad. Ha úgy tetszik, a szabályokat nem mi írjuk. Azonban akárhogyan is alakul a játéktér, mi játszani szeretnénk rajta. A globalizáció, az uniós csatlakozás, az Európától kapott támogatás, a szabadkereskedelem, a szélessávú internet, mind-mind lehetőséget kínál arra, hogy Magyarország igazi sikertörténetté váljon. Régen a birodalmak, országok versenye zajlott, a XX. században a nagyvállalatoké; a XXI. században leginkább individuumok versenyeznek egymással.

(14.00)

Ezért aztán becsületes tanár, szülő, politikus vagy egy becsületes kormány egyszerűen nem taníthat mást, mint az egyéni felelősséget. Ez kell ahhoz, hogy sikeresek legyünk, és a győztesek táborához tartozhassunk. A világ nagyon megváltozott. A sikeresek, a győztesek táborához egyre többen tartozhatnak. Itt valami egészen komoly átrendeződésről van szó; nem privilégiumok, nem velünk született előjogok határozzák meg a siker lehetőségét, hanem hogy felkészít-e rájuk a környezetünk. Ha tudunk és akarunk versenyezni, ha a verseny nem szitokszó, hanem egy vágyott állapot, ha megértjük azt, hogy egy maratoni futócsapaton belül nemcsak egy nyertes van, hanem nagyon sok nyertes, adott esetben mindenki nyertes lehet, mert megpróbálta, vagy mert célba ért, vagy mert kicsit jobb időt futott, mint tavaly ugyanilyenkor, vagy esetleg mert megnyerte a versenyt - nagyon sok győztese tud lenni ennek a versenynek.

Így van ez a gazdaságban. Ha bele merünk vágni egy cégbe, ha merünk alapítani egy társas vállalkozást, akkor önmagában nyertünk. Ha ebből még el is tudjuk tartani a családunkat, szűkebb környezetünket, akkor pláne nyertesek vagyunk. Sok százezer ember élheti át a győzelemnek, a versenynek ezt az ízét Magyarországon is. Szerencsére formálódik már ez a kultúra. A vezérelv arról szól, hogy ne fogadjuk el a sikertelenséget. A mögöttes megfontolás is egyszerű: aki sajnálja magát, az megkeseredik. A keserű ember túl hamar feladja, nem vállalkozik, nincs ereje fordítani sorsán. Ez az az érzés, amit le kell vetkőznünk, amitől meg kell szabadulnunk. Az én generációm számára ez úgy fogalmazódik meg, hogy tégy meg mindent, hogy a sikeresek közé tartozhass.

A magyarok korábban azt érezték, hogy sorsuk döntően külső erők, velük született lehetőségek eredménye. Ma már nincs így. Az új generáció ezt nem fogadja el. Az én generációm valamit nagyon akar: tanulni, hajlandó új készségeket elsajátítani, keményen dolgozni, vállalkozni, okosan kockáztatni. Ez az új kultúra nem különleges tehetséget, képességet vagy szerencsét igényel, hanem egyfajta új morális tartást. A kapitalizmusról beszélek. Ami úgy van kitalálva, hogy átlagos képességekkel is lehet valaki sikeres, ha rendelkezik bizonyos morális erényekkel. Legelsősorban az egyéni felelősséggel.

(Szűcs Lajost a jegyzői székben Móring József Attila váltja fel.)

Azt kell megértenünk, tisztelt képviselőtársaim, hogy a reform legtöbb lépését nem pillanatnyi kényszerből hozzuk meg, hanem azért, hogy közösen megírhassuk végre Magyarország sikertörténetét. Ahol évente nagyjából valóban ezermilliárddal kevesebbet kell költenie a költségvetésnek, mint most, de nagyjából évente szintén egyezermilliárd forint jön be fejlesztésekre. De megint elfeledkezünk a pozitívról, hogy minden magyar emberre évente átlagosan százezer forintnyi fejlesztés jut, hanem ellenzéki oldalról csak azt halljuk, hogy minden magyar emberre évente 15 ezer forint többlethitel jut. Hát lássuk ezt a kettőt együtt, mert nincsen két Magyarország! Nincsen a költségvetési kényszerek Magyarországa, külön a lehetőségek, a fejlesztések Magyarországától. Ez a történet, amit most közösen írunk, valahol a lehetséges és a csoda határán játszódik. Ez egy olyan történet, amely megragadja a képzeletünket, és büszkeséget ébreszt. Amely mesélhető, átélhető sok tíz év múlva is. Ez az új Magyarország története.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu