DR. KÖKÉNY MIHÁLY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Itt a vita vége felé nehéz azt mondanom, hogy bármiben is egyetértés bontakozott volna ki a Ház falai között, ahogy ez általában lenni szokott a politikai vitanapokon. Hallottunk szlogeneket, hallottunk populista szólamokat, és hallottuk azt, hogy mit miért nem fogunk tudni megcsinálni, és mit miért nem lehet megcsinálni. De azt nem hallottuk - pedig igyekeztem nagyon fülelni -, hogy mi az, amit tegyünk, amit csináljunk. Én őszintén szólva hasznosítható tanácsra nem emlékszem a hozzászólásokban.

Szó esett arról, hogy reform és egyensúlyjavítás. Azt gondolom, a stabilizációs csomag valóban nem reform, de a reformnak a feltétele. Tisztelt képviselőtársaim, engedjék meg nekem, hogy egy egészségügyi hasonlattal éljek. Egy súlyos állapotban levő beteg kezelése először a stabilizálással indul, a romlás megállításával, és csak utána lehet elvégezni a műtétet, azt a beavatkozást, ami megoldja a problémát. És persze tudjuk azt is, hogy a kezelés sokszor nagyon kellemetlen, fájdalmas lépésekkel kezdődik, és csak utána jöhet a javulás. Senki nem mondja azt, hogy mondjuk, egy kemoterápiás kezelés alatt a betegnek jobban kell éreznie magát, mint előtte - de ha ez a gyógyulás egyetlen esélye, hölgyeim és uraim! És be kell látni, hogy ez a gazdasággal sincs másképpen! Először stabilizálni kell az állapotát, ez néha fájdalmas, átmeneti beavatkozásokat is jelent, de ez az alapja a későbbi fejlődésnek.

És még valami, amit az egészségügyből megtanulhatunk: a gyógyulás akkor eredményes, ha a beteg közreműködik, gyógyulni akar, részint partner, részint maga is hozzájárul a gyógyuláshoz, mert változtat az életmódján, a szokásain. Ez az egyensúlyjavító, stabilizációs csomag is csak akkor éri el igazi hatását, ha lehet azonosulni legalább az alapcélokkal - nyilván az eszközökön lehet vitatkozni -, lehet azonosulni azzal, hogy igazságosabb közteherviselést akarunk, és ha az emberek elfogadják, megértik, hogy változtatniuk kell az életvitelükön, életmódjukon.

Tisztelt Országgyűlés! Szó esett itt arról, hogy persze mindaz, amit most teszünk, például az Egészségbiztosítási Alap, a társadalombiztosítási alapok stabilitásának a megteremtése, megágyaz a különböző változásoknak az egészségügyben, és megágyaz a reformoknak. Csak egy példát hadd mondjak el önöknek, a gyógyszerkérdést. Igen, Magyarországon sokat költünk gyógyszerre, és a kormány előtti kihívások egyike, hogy hogyan lehet a növekedés ütemét a lehetőségekkel összhangba hozni. Mert mondjuk ki, hogy a gyógyszerrendelésre nagyfokú szabadosság jellemző; hogy bonyolult a támogatáspolitika; hogy a piac egyetlen szereplője sem érdekelt ma egy ésszerű, a költségeket megfelelően kezelő, ugyanakkor korszerű és társadalmi szintű egészségnyereséget is eredményező gyógyszerpiac működtetésében. És az nem elfogadható, hogy a beteg emberek gyógyszerszedését sokszor az ipari marketing vagy az orvosok személyes érdekei befolyásolják. És az sem elfogadható, hogy a kereskedelem, amelynek árbevétele és nyeresége kizárólag forgalomfüggő, csak a felhasználás növelésére irányuló stratégiát követ. Ezért van szükség arra, hogy a keresletre és a kínálatra egyaránt ható szabályozókkal változtassunk, és nemcsak azért, mert az államháztartási deficit egyik oka a gyógyszerkassza túlköltése. Változtatni azért kell, tisztelt képviselőtársaim, mert a gyógyszerfelhasználás pazarló, és gyakran a valóságos innovációt nem jelentő gyógyszerek sem megfizethetőek az emberek számára, merthogy nincs elég tisztessége és becsülete például a generikus programnak, a lejárt szabadalmú készítményeknek. Azt gondolom, ennek érdekében kell tudni megállapodni a gyógyszerpiac szereplőivel, mert azt is be kell látni, hogy az azonos hatóanyagú vagy a biológiailag közel azonos hatású gyógyszerek között nagy az árkülönbség, és járulékainkat csak az igazán költséghatékony megoldásokra lehet és szabad elkölteni.

De vitatja-e azt valaki egyáltalán; ha már itt Kontur képviselőtársam autópéldát idézett, akkor hadd éljek én is egy ilyennel. A hat légzsákos autó biztos, hogy biztonságosabb, mint a két légzsákkal felszerelt. Azt hiszem, ezt senki sem vitatja. De ha emiatt a hat légzsákos autó háromszor vagy négyszer annyiba kerül, mint a két légzsákos, akkor ki venné meg, hiszen az elvárható biztonságnak lényegében a két légzsák is eleget tesz. Nem vesszük meg, mert megfontoljuk, hogy mire költjük a pénzünket. Akkor miért várjuk el ezt a társadalombiztosítástól? Azt gondolom, az ilyenfajta megfontolások alapján van most helye a stabilizációnak, amely azután megalapozza azokat a reformokat, amelyekre, azt hiszem, régóta szükség van.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu