GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Ház! Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Először is, engedjék meg, hogy a köztársaság kormánya nevében meghajtsam a fejemet Horváth Balázs emléke előtt, és kifejezzem részvétemet mindazoknak, akik szerették, tisztelték és becsülték a rendszerváltás utáni első kormány belügyminiszterét, majd képviselőjét.

A kormány azzal a programmal lépett a parlament elé, hogy erős és sikeres Magyarországot kíván szolgálni - erőset és sikereset. Ennek feltételeiként sok mindenről szó esik, de alig-alig említünk akár csak egyetlen szót is vagy egyetlen hosszabb mondatot is arról, hogy erős és sikeres Magyarország nincsen felelősséggel megélt szabadság nélkül, hogyha úgy tetszik: rend nélkül.

Nem szeretnék félreértést okozni: nem a hatalom tekintélyének, hanem a törvény tekintélyének rendjéről beszélek. Nem a hatalom erejének rendjéről, hanem a polgárok szabálykövetésének rendjéről beszélek. Arról, hogy e nélkül a szabálykövető, normatartó élet nélkül nincsen meg az a minősége a hétköznapoknak, amelyet egyébként oly sokszor csodálunk és példaként is állítunk magunk elé, amikor is azt mondjuk, hogy de szeretnénk olyan hétköznapi viszonyokat, amelyek, mondjuk, Svédországban, Németországban vagy egyik-másik vonatkozásban az Egyesült Államokban vannak. Nem lehet nem észrevenni, hogy ez nem egyszerűen csak az anyagi és kulturális javak bőségére utal, hanem arra a rendre, amely rend szabad és felelős polgárok önkéntes normakövetéséből származik.

(13.10)

A hosszú demokratikus lét következménye is ez, hogy mindenki tudja, hogy a haza nem egyszerűen történelemből, nyelvből, kultúrából, házakból, utakból, intézményekből és gazdasági vállalkozásokból áll, hanem abból a közös rendből, amelynek egy részét az írott jog normává szelídíti és abból, amelyről írott jog nélkül is tudjuk, hogy tartanunk kell.

Magyarország fájdalmas adósságok sokaságával rendelkezik a tekintetben, hogy mennyire érezzük magunkénak a szabadság rendjét, a harmadik Magyar Köztársaságot. Van egy kirakat-Magyarország a maga intézményeivel, szabályaival, normáival, amely mutatja magát alig különbözőnek, mint bármely más demokráciák, és van a hátsó udvarok Magyarországa nagyon sok normasértéssel, normakerüléssel, azzal a büszkeséggel is nemritkán, hogy mi tudjuk, hogy meg lehet, meg szabad kerülni ezeket a szabályokat és a normákat. A kirakat-Magyarországot és a hátsó udvarok Magyarországát pedig nagyon-nagyon sok kiskapu köti össze. Magyarország sok minden más mellett a kiskapuk Magyarországa is.

Ki ne hallott volna olyan vállalkozókról, akik, amikor lejár az egy hónapos próbaidő, azt mondják alkalmazottaiknak, hogy hát, le is út, fel is út, a bér megfizetése nélkül azt mondják, hogy holnap nem kell bejönni? Ki ne hallott volna olyan pincérekről, eladókról, akik minden egyes alkalommal megkérdezik az étterembe, a boltba betérőt, hogy tessék mondani, áfás számla kell-e, és ha kell, akkor mire állítsam ki - lényegében majdnem függetlenül attól, hogy mi is volt az adásvétel vagy éppen a szolgáltatás tárgya. Ki ne hallott volna arról, hogy milyen hétköznapi, hogy a munkaszerződéseket annak csak részben valóságos tartalmára kötik? Magyarország a minimálbérből élők országa, legalábbis ami a szerződéseket illeti. Vagy hogy színleljük a szerződések valóságos tartalmát, hogy azért mondunk mást, hogy ne kelljen azt a közös terhet cipelni, hogy rajtunk, a mi tevékenységünk eredményéből épül ez az ország, és hozzá kell járulni a közhöz, mert bizony ebből lehet utána egészségügyet, oktatást fenntartani, utakat építeni. Ki nem hallott azokról, akik, miután éveken keresztül minimálbéren voltak bejelentve, és emellett kaptak még valamennyit, nyilván legtöbbször nem is túl sokat, de közeledve a nyugdíjhoz, jajt kiáltanak, hogy te jó ég, ebből baj lesz, merthogy a nyugdíjat vagy korábban éppen a táppénzt a hivatalosan bejelentett minimálbérhez közeli összeg után fizetik?

A rendet nem egyszerűen az ellenőrzés vagy a kilátásba helyezett büntetés tartja fenn. A rendet csak az a közös meggyőződés tarthatja fenn, hogy a köztársaság, a haza a mi hozzájárulásunkból, tevékeny részvételünkből építkezik, hogy nincsen rajtunk kívül egy másik Magyarország, hogy nincsen kirakat- és hátsó udvar Magyarország - egy Magyarország van! Nem az a Magyarország, amely az ünnepi beszédekben elhangzik, hanem az a Magyarország, amelyet a hétköznapokban mi magunk megteremtünk kisebb-nagyobb kompromisszumokkal.

Mondja nekem mindenki, hogy miniszterelnök úr, ne az adókat emelje, hanem szélesítse az adólapot. Az adóalap-szélesítés arról szól, hogy nem mondjuk azt az építési vállalkozónak, hogy ugyan, nem kell áfás számla, hogy nem mondjuk azt az alkalmazottnak, hogy csak akkor veszlek fel, ha számlát adsz, mert nem vagyok hajlandó alkalmazottként fizetni. Ez arról szól, hogy nem kérdezi meg az eladó vagy a pincér, hogy tetszik-e kérni és miről áfás számlát.

Kialakul-e az a közös norma, hogy csak abból élhet Magyarország, amit mi, polgárai alkalmazottként, munkavállalóként, tulajdonosként, menedzserként, eladóként vagy bármiként hozzáteszünk, beleteszünk, és amilyen szokásokat mi magunk kialakítunk? Ha mindenki csak magára figyel, akkor ki törődik a nemzettel?

Mindabban a vitában, amit az elmúlt hetekben, hónapokban is hallottam, mindig az volt az utolsó érv, hogy de ha részt veszünk a közteherviselésben, ha elvárjuk, hogy abban mindenki részt vegyen, akkor ez egészen biztosan kellemetlenséget, helyenként terhet jelent mindegyikőnknek. Szabadnak lenni felelősséget is jelent, köztársaságot, demokratikus köztársaságot közösen alkotni felelősséget is jelent. Nem arra valók a normák, hogy kitegyük a kirakatba, hogy létezik egy demokratikus Magyarország; arra való, hogy szabályozza a hétköznapjainkat.

Most is hallom, még a fülemben cseng az egyik párt választási kampányban oly sokszor elmondott mondata: csak Magyarország számít. De ha csak Magyarország számít, ha ez igaz, akkor van-e hozzá kellő bátorságunk, hogy átalakítjuk azokat a viszonyokat, amelyek ilyenné teszik Magyarországot? Olyanná, amelyben valóban keveseknek, azoknak, akiknek már lassan nincsen menekvése, mert nem tudnak mást tenni, mint részt venni a közteherviselésből, az ő kötelességükké válik, hogy fenntartsuk az országot. Önzésből nem, nemzeti felelősségből viszont épül Magyarország, de a nemzeti felelősség nem tőlünk független valami. Az nem úgy létezik, hogy valahol van, a nemzeti felelősség az, amit mások gyakorolnak, abban mi nem veszünk részt.

Akkor, amikor azt mondja a kormánykoalíció, hogy itt az ideje változtatni, hogy itt az ideje megmozdítani Magyarországot, abban persze ott van az egyensúlyteremtés sürgető kötelessége, abban ott van nagy intézményeink átfogó reformja az egészségügytől az oktatásig vagy a nyugdíjrendszerig, és ott van annak a különbségnek, a jelentős résznek a ledolgozása, amely ma elválasztja a hétköznapi életviszonyaink tekintetében Nyugat-Európát és Magyarországot, egy építkező, fejlesztő Magyarország ügye, hogy amikor átlépjük a határt Nickelsdorfnál, akkor ne legyen olyan égbekiáltó a különbség. Ehhez fejleszteni és beruházni kell.

Mindeközben - és ez már három dolog - csinálunk egy negyediket, átalakítani az igazgatást. Micsoda konfliktusok tömegét jelenti az, hogy azokkal együtt kell elindítani ezt a programot, akiknek alkalmazási viszonyai, akik körüli igazgatási viszonyok maguk is változnak!

De van egy ötödik, amelyről beszéltem, hogy képesek vagyunk-e megváltoztatni az országban azt a kultúrát, amely azt mondja, hogy a közfelelősség olyan, amit mások gyakorolnak, amit én gyakorlok, az a saját érdekeimnek a közvetlen képviselete. Hogy megértjük-e, hogy a közfelelősség gyakorlása mind a tízmillió közös kötelessége, és nem hagyjuk másokra, hogy nem az a reform, amely a többieknek fáj, de nekem változatlanul meghagyja előjogaimat.

Úgy biztosan nem lehet átalakítani az országot, hogy majd a kormány és a politika csak önmagában változnak, sőt ha lehetne, akkor lehetőség szerint csak a politikusok; sőt ha lehetne még szűkebbre venni, nem lehetne, hogy csak a miniszterelnök úgy egymagában megváltozik (Taps az ellenzéki pártok soraiban.), és mindenki mást mentesít az alól a kötelesség alól, hogy ő is, az ő viszonyaiban is? Vannak, akik így gondolják, hogy elegendő Magyarországon megváltoztatni azt, hogy valami mást csináljon a miniszterelnök. Lehet, lehet! Akik így gondolják, azok nem ugyanazt gondolják Magyarországról, mint én. Azok nem osztoznak abban a közös felelősségben, hogy ami ma Magyarországon nem jól történik, az nem egyszerűen egyik vagy másik politikus hibája, tévedése.

(13.20)

Épp azt mondom, hogy hosszú-hosszú évtizedek alatt kialakult megrögzöttségeink, kultúránk, kialakult intézményi viszonyaink sokasága teszi az országot igazságtalanná; hogy nem merünk ezzel szembemenni, hogy vitáink túlságosan egyszerűek: jó-rossz, kevés-sok, fehér és fekete viszonyában Magyarország nem mozdítható meg. Miközben mindenki azt mondja, hogy muszáj egy jobb országot teremteni, közben sokan hozzáteszik, de úgy, hogy mások csinálják meg ezt a jobb országot. Tudom én, hogy ez nem könnyű. Tudom, hogy egyszerre megpróbálni egyensúlyt teremteni és egyszerre elindítani felsőoktatás, egészségügy, igazgatás reformját, ha ezek összecsúsznak, akkor az emberek sokasága nem képes arra válaszolni, hogy mi ebből a reform, és mi ebből a kiigazítás.

És hogy a reform egyenlő azzal, hogy holnap egyszerűen csak többet kell fizetni? Ugyan, dehogy! (Font Sándor: A szocialista reform.) A reform arról szól, hogy teremtünk egy igazságosabb országot. Nem arról szól egyszerűen a felsőoktatás átalakítása, hogy azt mondja a miniszter, fizessünk tandíjat, hanem arról szól, hogy az nem járja, hogy a fizetős felsőoktatásban ma az alsó középosztály, a nehezebb helyzetben élők gyermekei vannak lényegesen többen, és végül hiába tanul jobban a gyerek, nem tud bekerülni abba a felsőoktatásba, amelyet ingyenesnek mondunk, bár eddig sem volt ingyenes, hogy itt igazságtalanság van; hogy a teljesítményt nem becsüli meg ez a magyar felsőoktatás.

Nem arról szól egyszerűen a reform a közigazgatásban, hogy elküldünk 20 százaléknyi közalkalmazottat vagy köztisztviselőt, hanem arról többek között, hogy egy kórházigazgató, egy tantestületi igazgató teljesítmény szerint különbséget tehessen jobban és kevésbé jól teljesítő kolléga között; hogy azt a világot, amelyben Budapesten megmondják, hogy mi az alkalmazási feltétele egy nővérnek vagy egy tanítónak, ahol nem igazodhat az alkalmazás feltétele a helyi viszonyokhoz, sőt még azt is megmondjuk, hogy egészen pontosan mennyi a bére, miközben más a helyzet egy eldugott bihari faluban, és más a helyzet Győr városában vagy éppen Szegeden. Nem az a reform, hogy 20 százalékkal kevesebbel is meg tudjuk oldani, az csak azt jelenti, hogy takarékosan bánunk a pénzzel, mert nem a mi pénzünk, hanem az, hogy el lehet ismerni végre a teljesítményt. Az a reform, hogy a jobb jobban járhat, és visszaigazolást kap.

Nem arról szól a gázárak kiigazítása, hogy emeljük a gázárat, mert nincs jobb dolga a kormánynak, hanem arról szól, hogy vessünk véget annak a rendszernek, amelyben éppen azok kapják a legkevesebb támogatást ártámogatáson belül, akik egyébként a legkevesebbet fogyasztanak általában azért, mert a legnehezebben élnek, és azok kapják a legtöbbet, akik a legjobban élnek, a legtöbbet fogyasztanak. Itt igazságossági problémák sokasága van. De az ország vagy segít megérteni, hogy a felsőoktatási reform nem tandíjról szól, hanem teljesítményről, versenyről, igazságosságról, hogy a gázár-támogatási rendszer nem egyenlő az évek óta az embereknek sulykolt féligazság vagy hazugság elutasításával, hogy nem lesz gázáremelés, hanem arról szól, hogy csak olyan országot tudunk teremteni, amely országban megméretődik valamennyi teljesítmény, csak olyan országot érdemes teremteni, ahol annak adunk támogatást, aki igazából rászorult, és nem azoknak, akik a legjobban élnek; hogy megérti-e az ország, hogy az egészségügy átalakítása nem egyszerűen a vizitdíjról szól, amiről vitáznunk kell, hanem arról, hogy a jó teljesítményt el lehet ismerni, hogy a teljesítmény elismerése nem a félve, dugva, keveseknek szégyenlősen odanyújtott hálapénz. Arról szól, hogy nem jár kevesebb annak, aki Dél-Békésben születik egy távoli faluban, mert neki épp olyan egészségügyi szolgáltatást kell biztosítani, mint aki a II. kerületben született. Mert nemcsak akkor vagyunk egyenlőek, amikor be kell tenni az egészségügy kasszájába, hanem akkor is egyenlőek vagyunk, amikor ki kell onnan venni, és hogy önmagában ezeket a problémákat nem lehet pénzzel megoldani.

Van-e bátorságunk ehhez hozzányúlni? Vagy azt mondjuk, hogy minden jó, ahogy eddig ment? Ugyan elismerjük, hogy Magyarországon itt az igazságtalanság közöttünk, de nem merünk hozzányúlni ezekhez, mert egyébként rövid távon konfliktusos? Igazuk van. Rövid távon nehéz? Borzasztóan nehéz! Ennél kevesebb változást is borzasztóan nehéz elfogadtatni sokakkal. Mindenki azt mondja, hogy nagyjából jó, ahogy van, csak kapjunk még több pénzt, és akkor rendben leszünk. De ez nem reform, ehhez nem kell politikusnak lenni. Ehhez nem kell vállalni a hazáért, a nemzetért a felelősséget.

Ennél több kell Magyarországnak. Megpróbálni olyanná tenni, amelyben a jók előrébb jutnak, ahol a siker nem szégyenteljes, hanem büszkeség tárgya, ahol a lemaradóknak különleges segítséget adunk, de nem adunk többet azoknak, akik fönt vannak, hanem azoknak adunk többet, akik lent vannak; hogy értjük, hogy mi köt össze bennünket. A hazafiassághoz nem a kinyújtott marok, hanem az összekapaszkodó kezek vezethetnek el. Ha nem értjük, hogy ez a kettő nem ugyanaz, akkor kár erőfeszítést tenni.

Természetesen ismerve azt, hogy mire elég négy év, ismerve azt, hogy mik történtek és mik nem történtek meg az elmúlt kormányzati ciklusokban, az a tempó, amit a kormány diktál, meglehetősen gyors. Egyszerre indít el költségvetési kiigazítást, egyszerre indít el nagy reformokat, egyszerre alakítja át az igazgatást, egyszerre próbálja meg azt képviselni, hogy nem elég a politika világának változni, de fel kell adni régi alkukat, hogy ne legyen dicsőség tárgya, ha celebritások, hírességek azt vágják oda valamelyik bulvárlapnak, hogy én, kérem szépen, akkor sem fizetem be a parkolási díjat, ha tízszer megbüntetnek, mert nem értek vele egyet.

Ha nem tudjuk megváltoztatni azt a kultúrát, hogy van felelősségünk és kötelességünk ebben az országban, ha csak beszélni merünk az igazságosságról, és nem merünk hozzányúlni azokhoz az intézményekhez, amelyek létrehozzák az igazságtalanságot, akkor a felszínén maradunk a problémáknak, és nem fogjuk tudni elmondani gyermekeinknek, hogy mit csináltunk, volt-e bátorságunk megváltoztatni az országot. Ha csak vizitdíj, ha gázáremelés, ha tandíj marad mindebből meg, és azt gondoljuk, hogy ez teremt majd igazságosabb Magyarországot, akkor tévedünk. Ennél többre van szükség.

Hogy egyébként ezt nem tudja a politika csak maga megcsinálni? Ez igaz. Hogy ehhez Magyarország kulturális, tudományos és médiaelitjének széles körű támogatása kell, hogy jobban érthesse mindenki, hogy ennél többről van szó? Ez igaz. Ha azokra emlékszünk, akiknek Magyarországon volt bátorságuk változtatni, volt bátorságuk polgáribb és nem feudális viszonyokat teremteni, akkor azt látjuk, hogy igen, ez küzdelem volt a javából, és nehéz küzdelem. Számomra az a kérdés, hogy ehhez a küzdelemhez, amely nyilván kacskaringós úton vezet, és iszonytató nehézséget is jelent nemegyszer, lehet-e szerezni elég támogatást, vagy maradunk az egymondatos és egyszavas politikák világánál.

Reformkormány lesz ez, olyan, amely végig fog menni ezen az úton akkor is, ha nagyon nehéz lesz. Mert az országnak, annak, hogy előrébb jusson, teljesítményre van szüksége, olyan teljesítményre, ami a jelenlegi rendszerekből nem jön ki. Ahhoz átalakítás kell, bátor, igazságos reformok sorozata, egy jobb országért, Magyarországért - meg gyermekeinkért.

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypárti oldalon.)

Forrás: parlament.hu