ALMÁSSY KORNÉL, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. Hadd kezdjem azzal, hogy amikor oktatási törvényről, oktatási kérdésekről van szó, akkor a kormányoldal részéről - és így volt ez a mostani törvény benyújtása során is - folyamatosan elhangzik, hogy milyen gond van a magyar oktatási rendszerrel, és gyakorlatilag azt halljuk folyamatosan, hogy temetik az oktatási rendszert. Zárójelben jegyzem azt meg, hogy négy évig ez a kormány volt hatalmon, és ha ilyen gondban van az oktatás, akkor azért azt gondolom, a jelenlegi kormánykoalíció is igencsak felelős.

Szerintem a kép ennél sokkal árnyaltabb. A magyar közoktatásnak és a magyar felsőoktatásnak is igenis vannak eredményei, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, mint ahogy nagyon sok problémával küzd mind a közoktatásunk, mind a felsőoktatásunk. Azonban szerintem legalább akkora probléma az - és ezért azt gondolom, hogy a jelenlegi meg a korábbi, tehát az elmúlt négyéves ciklus mindenképpen felelős -, hogy folyamatos kiszámíthatatlanság jellemezte az oktatási rendszerünket.

Ma a pedagógusaink arra várnak, hogy végre nyugalom és rend legyen a magyar oktatási rendszerben. Ezt szeretnék elérni. Azon már mindenki túltette magát, hogy anyagilag megbecsüljék őket, szerintem már beletörődött a pedagógusok nagy része, bár jó lenne, ha anyagi értelemben is megbecsülésben részesülnének, de azt szeretnék a magyar pedagógusok, ha nem bűnösöknek tekintenék őket, nem vonnának el tőlük minden jogot, azt szeretnék, ha megbecsült tagjai lennének az oktatási rendszerünknek. Sajnos, sok esetben ez nem látszik.

A benyújtott oktatási törvények úgy lettek beharagozva, mint az oktatási reform elengedhetetlen részei, és említettem, hogy arra várnak a pedagógusok, azt gondolom, a hallgatók is, meg a felsőoktatásban részt vevők is, hogy végre egy kis nyugalom álljon be az oktatási rendszerben.

A miniszteri meghallgatáson a miniszter úr arra tett ígéretet, hogy most egy kicsit azért nyugalmasabb évek következnek, arra tett ígéretet, hogy egyeztetni fog az érdekelt felekkel, egyeztetni fog a pedagógus-szakszervezettel, a hallgatókkal, a Rektori Konferenciával, a politikai pártokkal, hogy ha változtatást tervez, akkor széles körű lesz a párbeszéd a változtatások kapcsán. Nos, azt gondolom, hogy ez a közoktatási és felsőoktatási törvény nem meríti ki azt a fogalmat, hogy az egyeztetés megtörtént volna, látszik, hogy kapkodva, komoly társadalmi egyeztetés nélkül készítette el a kormányzat mind a két törvényjavaslatot.

(13.30)

A közoktatási törvényben vannak olyan elemek, amelyek a változtatás irányába mozdulnak el. A felsőoktatási törvény módosítása viszont semmi mást nem jelent, mint a tandíj beszedésének és a középosztály megsarcolásának törvény által történő bevezetését.

Nem érezzük azt - és kezdem a közoktatási törvénnyel -, hogy mitől lesz ezektől a rendelkezésektől jobb a közoktatási rendszerünk. Hadd kezdjem - nem sok ilyet fogok mondani a szónoklatom során - azokkal a jó kezdeményezésekkel, amelyeket támogatni lehet. Úgy véljük, hogy az angolnyelv-oktatás preferálása jó kezdeményezés, valóban, ennek van értelme. Valamint az angol nyelvű felkészítő évfolyamok lehetőségének megteremtése is jó cselekedet.

Én vitatkoznék ellenzéki képviselőtársaimmal abban a kérdésben, hogy ez kötelezővé tenné az angolnyelv-oktatást. Szerintem ebben a kérdésben a földön kell járnunk, és tudomásul kell vennünk, hogy ma az angol nyelv nélkül nem lehet boldogulni a világban. Az internetet be lehet kapcsolni: angolul tudunk kommunikálni rajta. Nyilván fontos a többi nyelv ismerete is, erre is majd mindjárt kitérek, de azt gondolom, hogy aki járt külföldön, aki egy külföldi nemzetközi konferenciára elmegy, akár nézzük az Európai Uniót vagy az Európai Tanácsot, ott, azt gondolom, az angollal lehet kommunikálni. Részben a francia is megvan, részben a német is megvan, de az angol vált nagy, általános világnyelvvé. Szerintem ez egy jó törekvés.

Én máshonnan közelíteném meg a problémát. Amit problémának érzek: először is, azt egy kicsit porhintésnek érzem, hogy ezt a jó ötletet fölveti a kormány, azonban csak 2010-től kerülnek bevezetésre ezek az intézkedések. Miért nem éppen 2012-től vagy 2014-től? Tehát itt egy jó fölvetést érzek, amit igazából lehet, hogy csak kommunikációs fogásnak tart a kormány, azonban nem látjuk ennek a közeljövőben történő megvalósulását, és számos problematikus kérdést fölvet, ami egyébként visszautal arra, hogy vajon az angolnyelv-oktatás ilyen jellegű preferálása nem okoz-e problémákat. Azt gondolom, hogy azért okoz problémákat.

Ugye, először is az angol nyelvi előkészítő évfolyamok gyakorlatilag akár egy évvel is megnyújthatják a középiskolai tanulmányokat. Ha ez tényleg így van, és biztosítani fogja a magyar költségvetés azt, hogy egy évig előkészítő évfolyamba járjanak a diákok, akkor az egy nagyon jó dolog, csak ennek a költségvetési forrásoldalát nem igazán látjuk. És az nem látszik, hogy van-e és lesz-e 2010-re elegendő, jól képzett angoltanár ebben az országban, tudjuk-e az angol-bölcsész szakon végzetteket a pályán tartani; illetve nem indul-e el - és itt utalok arra - egy olyan jellegű negatív kiválasztódás, amely a kevésbé preferált nyelvszakokon végzettek elhelyezkedési lehetőségeit nehezíti. Gondolok arra, hogy nehezebben fognak franciatanárnak, francia-bölcsész szakosoknak, német-bölcsész szakosoknak, spanyol-bölcsész szakosoknak elmenni a diákok. Nyilván ezzel is számolni kell.

Illetve a kormányoldalnak, ha ezt a törekvést végig akarja vinni, amiről én is azt gondolom, hogy célszerű és támogatható törekvés, akkor lehetőséget kell teremteni arra, hogy valóban jól képzett angoltanárok kerüljenek be az oktatási rendszerünkbe, mert most sajnos az látszik - nyilván ez az egész pedagógusi pálya legfőbb problémája -, hogy csak a legelhivatottabbak maradnak esetleg a pályán, akik tényleg tanítani akarnak. Ez sajnos a kisebb rész. A nagyobb rész az, amikor azok az emberek maradnak ott tanítani, akik egészen egyszerűen a versenyszférában nem tudnak elhelyezkedni. És ez pontosan az angol nyelvszakot, az angol-bölcsész szakot végzettekre jellemző probléma. Erre várunk válaszokat. Ennek a jó megoldásnak a válaszait és a kidolgozottságot nem látjuk, de remélhetőleg erre sor kerül.

Rátérnék a problémásabb részekre, amiket nem tudunk támogatni. Rögtön a törvény 1. §-a, ahol az 5-6. évfolyamon megemelik az időkeretet a nem szakrendszerű oktatás javára. Kérdés az, hogy még meddig emelünk, mi a határ, és mit fognak gyermekeink tanulni ezen megnövelt időkeretben. Azt gondolom, hogy tényleg most már csak kérdésként azt lehet fölvetni, hogy visszafelé megtanítják őket olvasni vagy fejből öt számjegyű számokat összeadni 5-6. évfolyamon? Fontos az írás, olvasás, számolás készségeinek minél jobb elsajátítása. Azonban úgy véljük, hogy a közoktatási rendszerünkben a 4. évfolyamra ezeket a készségeket el kell sajátítani.

Megint arról van szó, hogy egy mérést, egy nemzetközi mérést - néven nevezve, a PISA-felmérést - túlmisztifikálja a kormánypárt, túlmisztifikálta egyébként a Magyar Bálint vezette oktatási tárca, és ennek a folyamatnak a továbbélését látjuk. Úgy véljük, hogy azért azt látni kell, hogy a PISA-mérésre úgy hivatkozik minden kormánypárt, hogy ez az alapvető problémája a magyar oktatási rendszernek, de azért azt mindig elfelejtik hozzátenni, hogy amikor a PISA-mérést megvalósították, amikor megmérték a magyar diákokat, akkor úgy mérték meg őket, hogy ebben mi referenciaország voltunk: nem vettünk részt a PISA-rendszer szerinti oktatásban, tehát várható volt, hogy rossz eredményt fogunk ebben a mérési rendszerben elérni.

Úgy véljük, hogy azért ezt a mérési rendszert nem feltétlenül kell túlmisztifikálni, és a nem szakrendszerű oktatás javára történő eltérés csökkenti a megszerezhető tudásszintet az 5-6. évfolyamon. Nem indítja el időben a szaktárgyak oktatását. Úgy véljük, hogy a 4. évfolyamra kell ezeket az alapkészségeket megszerezni, ott kell megerősíteni az oktatási rendszert.

Itt sem jó válasz az - és mi ezt a kampány során folyamatosan hangsúlyoztuk, hogy nem jó válasz az -, hogy azért, mert nehezebben tudnak sokan írni-olvasni, akkor azért a szintet kell lejjebb vinni. Itt adnánk vissza egyébként a pedagógusok számára akár a buktatás intézményét is, és akár azt is, hogy aki bizony nem tud megfelelni a követelményeknek, és nem tud írni-olvasni, az inkább az alsó tagozaton maradjon, és az alsó tagozaton szerezze meg a megfelelő ismereteket, mert 5-6. évben vagy akár 13-14 évesen már nagyon nehéz ezeket a készségeket megszerezni, és jelenleg ennek a folyamatnak a továbbvitelét szeretné a kormányzat folytatni.

Komoly problémáink vannak nekünk is a kötelező óraszámok növelésével; két paragrafus is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Fenntartói oldalról nyilván indokolt ennek a megemelése, meg indokolttá tenné a gazdasági helyzet is, azonban ez az intézkedés - legalábbis mi ezt látjuk benne; cáfoljanak meg kormánypárti képviselőtársaim, ha nem így van -, bizony pedagóguselbocsátásokhoz is vezethet.

A fő problémánk ráadásul a bevezetés mikéntjével van, hiszen a 18. §-ban felhatalmazás, hat-het szerepel, tehát emelheti az óraszámot a munkáltató, és aztán a 19. § a 2007. évtől kötelező jelleggel megemeli az óraszámot. Nagyon nehéz helyzetbe hozza a 18. § a munkáltatót, hiszen mi alapján fog azonos óraterhelésű pedagógusoknak újabb óraterhelést elérni. Valóban sérül az az elv, hogy azonos munkáért azonos munkabért adjanak. Különböző nehézségek fognak ebből szerintem a tantestületekben kialakulni, és nehéz helyzetbe hozzák a munkáltatót, és egyébként ez a rendelkezés újfent ellentétben áll a közalkalmazotti törvénnyel.

Mi nagyon aggályosnak tartjuk - és erről nem nagyon esett szó az előzőekben - a kirendelés intézményének alkalmazását. Ez súlyos aggályokat és munkajogi pereket vetít előre. Többfelől aggályos a kirendelés intézménye, hiszen kevesebb ideje maradt a tanórára való felkészülésre, a tehetséggondozásra, a hátrányos helyzetű diákok preferálására a pedagógusoknak.

Másfelől munkajogilag pedig azért problémás ez a rendszer, mert az esetek jó részében a pedagógusok egy helyben való oktatásra, egy adott iskolában való oktatásra szerződnek, nem pedig több iskolában történő munkavégzésre. Nem hiszem, hogy jót tenne az az intézményeknek, ha hasonlóan egyébként a felsőoktatásban korábban működő IC-professzorok jelzőhöz most BKV-n utazó történelemtanárok, kémiatanárok és egyéb tanárok lennének jelen. Ez nem szerencsés.

Itt arról van szó, hogy a munkáltató egy adott - tegyük fel, újpesti - iskolában azt mondja, hogy még jó pár órát tudsz te még megtartani, ezért menj el egy másik újpesti iskolába egy teljesen idegen közegbe, és tartsál ott is órákat. Szerintünk ez nem szerencsés, volt erre példa. Nyilván fenntartói oldalról ennek sok előnye van. Nyilván itt is lehet pedagóguselbocsátásokat eszközölni, meg lehet takarékoskodni, de nem szerencsés oktatásszervezési, szakmai szempontokból, hiszen azért az a szerencsés, ha egy pedagógus, egy tanár egy adott iskolában tanít, kezel egy évfolyamot, próbál osztályfőnökként tevékenykedni. Szóval, sok-sok problémát fölvet ez a kérdés, és még egyszer mondom, munkajogi szerződéseket is meg kell vizsgálni, mert az a gyanúm, hogy munkajogi értelemben is ez azért kívánnivalókat hagy maga után.

(13.40)

A közoktatási törvényben az utolsó felvetett problémánk az óvodai csoportok, iskolai osztályok maximális létszámának túllépésére vonatkozik, hiszen most már egy iskolában több csoport esetén is túlléphető 20 százalékkal ez a létszám. A miniszter úr itt említette, hogy ne bocsátkozzunk számháborúba. Ebben neki teljesen igaza van, én azt gondolom, hogy a demográfiai adatok valóban eléggé elborzasztóak, és ezzel a problémával szembe kell nézni. Nyilván itt megint egy lehetősége van a fenntartónak arra, hogy újabb iskolákat és óvodákat zárjanak be, nyilván itt is felmerül a demográfiai probléma.

Szerintem azonban végre itt a vitának véget lehetne vetni, hogyha rendeznénk egyszer azt a helyzetet, hogy a mai oktatási követelmények, a kor oktatási követelményei alapján hány gyermekkel működő óvodai csoportnak kell lennie, egy iskolai osztályban hány tanulónak kell lennie, hogy megfelelő színvonalú oktatást lehessen végezni. Ezeket a kérdéseket kell szerintem először tisztázni, és akkor a demográfiai problémákból adódó gondokat is talán orvosolni tudjuk.

Jelen helyzetben ugyanis ez a rendelkezés egyébként a települések anyagi helyzetétől függően tovább növeli a gyermekek esélykülönbségét: lesznek olyan települések, jól működő, jól menő települések, ahol a települési önkormányzat megengedheti magának, hogy egy településen több óvodát működtessen, átlagosan a településen az óvodai csoportoknak a létszáma ne legyen több - most mondok egy számot - tizenöt főnél, a másik településen, egy nehezebb helyzetben lévő településen ez a szám akár a harmincat is elérheti. Azt gondolom, hogy ezek az esélykülönbségek tovább nőnek, ezért lenne szükség itt egy egységes rendelkezésre. Ez a törvényből kimarad, itt újra a fenntartóra és újra az önkormányzatok gazdasági helyzetére apellál a jogalkotó.

Még mielőtt áttérnék a felsőoktatási törvényre, említeném azt a közös problémát, amely mind a felsőoktatási törvényt, mint a közoktatási törvényt érinti. Komoly aggályainkat fejezzük ki az oktatási jogok biztosa intézményének átalakításával kapcsolatban. Úgy véljük, hogy a kormányzat egy kiválóan működő intézmény lehetőségeit kívánja szűkíteni az elkövetkezendőkben, hiszen most már oktatási jogok miniszteri tanácsadójának fogják hívni ezt az intézményt.

Az MDF évek óta hangoztatja, hogy a biztosi intézmény jogkörének bővítésére önálló ombudsmani hivatal felállítására lenne szükség a több millió érintett állampolgár oktatási jogainak hatékonyabb megvédése érdekében. Úgy véljük, hogy az oktatási jogok miniszteri biztosa kiválóan látja el a feladatát, mind személyében és mind az a biztosi hivatal, amely működik az oktatási tárcán belül, immáron most már, ha jól emlékszem, nyolc esztendeje, az tényleg dicséretre méltó.

Mi azt hangsúlyoztuk, látva azt, hogy mennyi ügye van az oktatási jogok biztosának, utánanéztem, a tavalyi év során 1300 ügyben járt el. Ez egy óriási dolog, egyre nehezebben bírja a biztosi intézmény, mert nagyon sok ügy van. Ma az oktatás szerintem minden állampolgárt valahol érint, vagy azért, mert diák, vagy azért, mert egyetemi hallgató, vagy azért, mert pedagógus, vagy pedig azért, mert szülő, nagyszülő. Érdekli az embereket az oktatás, emlékezzünk csak arra, hogy például az érettségi kapcsán milyen felzúdulás volt, mennyire figyeltek arra, hogy milyen fontos az érettségi, és milyen fontos az oktatás egyéb más ágazata is.

Ezért érezzük azt, hogy az Oktatási Jogok Biztosa Hivatalának intézményét nem szűkíteni kéne, hanem éppen kiterjeszteni, és mi régóta azt hangoztatjuk, hogy egy önálló ombudsmani hivatalra, hasonlóan az állampolgári jogok biztosához, egy ilyen hivatalra szükség lenne Magyarországon. Ez teljesen ellentétes ezzel a törekvéssel. Mi minden törvényes formát ki fogunk használni arra, hogy megakadályozzuk az ombudsmani vagy miniszteri biztosi hivatal jogkörének szűkítését.

Nos, hadd térjek át a közoktatási törvény véleményezése után a felsőoktatási törvény véleményezésére, és hadd kezdjem rögtön a gazdasági tanácsok kérdésével, hiszen a törvény elején is ez szerepel. Itt szintén komoly aggályaink vannak, ez korábban is elhangzott a vitában, újra megnyitja azt a felületet a kormányzat, amelyet már sikerült - abban bíztunk, hogy sikerült - nyugvópontra helyezni, miszerint a gazdasági tanácsoknak újabb jogköröket ad, egy inkoherenciát teremt a gazdasági tanácsok és a szenátus között.

Szerintem végre tudomásul kéne vennie az MSZP-SZDSZ-kormánynak, hogy az egyetemi autonómiához nem szabad hozzányúlni, és az egyetemeken meg a főiskolákon a legfőbb döntéshozó szerv a szenátus, egyetemi vagy főiskolai tanács. Ez egy teljes inkoherenciát teremt, és bár elmondták itt többen, hogy nyilván a gazdasági tanácsokban megvan a többsége egyébként az egyetemi szenátus delegáltjainak, zárójelben jegyzem meg, hogy nem volt ez mindig így, mert voltak olyan verziók is a korábbi felsőoktatási törvényben, amikor a kormányzat delegáltjainak lett volna többsége, de azért előállhat olyan helyzet, amikor egy kormányzati nyomásgyakorlásra, hiszen ezekben a gazdasági tanácsokban ott ülnek a minisztérium képviselői, bizony egyes vagyontárgyaknak az elidegenítésére is sor kerülhet. Ezt semmiképpen nem támogatjuk, szerintünk ez ellentétes a korábbi törekvésekkel, és szerintünk alkotmányossági aggályokat is fölvet.

A Magyar Demokrata Fórum mindig is támogatója volt a felsőoktatási reformoknak, így elkötelezett híve a bolognai folyamatnak és a képzési reform megvalósulásának. A kampány során hangsúlyoztuk az MDF oktatási programjában is, hogy fontos, hogy az elinduló alapképzések az első pillanattól kezdve gyakorlatorientáltak legyenek, és az államilag normatív alapon finanszírozott képzésekre felvehető hallgatók számát összhangba kell hozni a társadalmi és munkaerő-piaci elhelyezkedési igényekkel. Kiemeltük a tavaszi vitákban azt is, hogy szükség van a felsőoktatás teljes finanszírozásának az átalakítására, mert a tavaly hatályba lépett új törvény nem oldja meg továbbra sem ezt az alapvető problémát.

Nos, tisztelt képviselőtársaim, ez az előttünk lévő felsőoktatási törvénytervezet sem jelent megoldást az egyetemek és főiskolák állami finanszírozási gondjaira. Ez nem reform, hanem egy újabb tehertétel a társadalom egy újabb csoportjára, egy újabb tehertétel a fiatalok számára.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy egy kicsit fellélegezhetünk, mert a jelen törvénytervezet azt jelenti, hogy az utólagos képzési hozzájárulás helyett a kormány inkább fejlesztési hozzájárulást kíván bevezetni. Cinikusan megjegyezhetjük, hogy minő öröm ez, a kormány úgy döntött, hogy a szolidaritási adó után nem akarja újabb teherrel megsarcolni az országot eltartó középosztályt, ezért inkább a középosztály gyermekeinek életét nehezíti meg a tandíjjal.

Azt gondolom, hogy ez egy tipikus szociálliberális kommunikáció: az elrettentő és teljesen képtelenségnek tartott diplomásadó nem kerül bevezetésre, helyette örüljenek a fiatalok, hogy csak tandíjat kell elszenvedniük. A fejlesztési részhozzájárulás és a tandíj azonban továbbra is egy elhibázott, a magyar felsőoktatás finanszírozásának lényegi elemeit változatlanul hagyó gondolat, amely nem jelenthet megoldást az általunk is ismert problémákra.

Amikor a tandíj kérdését vizsgáltuk, akkor három fő alapelvet vizsgáltunk meg: a minőség, az igazságosság és a gazdaságosság kérdését. A minőség kérdésében semmi garancia nincsen arra nézve, hogy a FER bevezetésével javulna a magyar felsőoktatás. Eleve problematikus az, hogy az állam megrendelőként a saját pénzéért miért nem követelt már eddig is minőséget, hisz az adófizetők iránti kötelesség ezt megkövetelné a kormányzattól.

Nem jó érv az sem a tandíj bevezetésére, hogy az javítaná a minőséget, mint ahogy az is frázisnak látszik, hogy ami ingyen van, az nem jó minőségű. A hallgatók fele már így is költségtérítéses képzésben jó sok pénzt fizet az oktatásért, de ennek ellenére sem láthatóak a minőség javulására utaló jelek. Mindannyian tudjuk, hogy a költségtérítésben részt vevő hallgatók ugyanabban a képzésben vesznek részt, mint az államilag finanszírozott képzésben részt vevő hallgatók, sehol semmilyen pozitív diszkrimináció nincs, és egyébként nyilvánvalóan ez helyes, mert ne tudja azt az oktató, hogy ki az, aki fizet, ki az, aki nem fizet, de sehol semmilyen pozitív diszkrimináció nincsen.

Illetve azokon a képzéseken lehet egyébként tapasztalni valamifajta minőségnövekedést vagy komoly minőségnövekedést, ahol komoly, több százezer forintokat fizetnek adott esetben egy továbbképzésre, ilyenek például az MBA-képzések szerte az országban. Érdekes, hogy ezt miért nem lehetett átvenni egyébként az államilag finanszírozott képzésre meg a hagyományos költségtérítéses képzésekre is. Az sem bizonyított, hogy a tanulmányaikért fizető hallgatók nagyobb tudással és jobb képességekkel rendelkezve végeznék el az egyetemet vagy a főiskolát.

Az MDF véleménye szerint a minőség a kereslet-kínálat viszonyából alakulhat ki, viszont amíg az állam osztja el a kereteket, illetve az állam határozza meg a normatívát minden intézményre egységesen, addig nem alakulhat ki valódi verseny a felsőoktatási intézmények között.

Az igazságosság a második alapelv, amit vizsgáltunk. Az igazságosság kormány által hangoztatott elve is sérül véleményünk szerint, a kormány szerint igazságtalan ugyanis az, hogy a felsőoktatási hallgatók fele költségtérítésben vesz részt, a másik fele viszont nem fizet semmit. Mi úgy véljük, hogy azért, mert az egyik fele a hallgatóknak fizet, azért az igazságosság jegyében nem kell a többi hallgatóval is megfizettetni a képzésüket. Ráadásul az, hogy a képzésben részt vevők fele fizet költségtérítést, csak részigazság, és nem egy fair dolog ennek a felhasználása, ugyanis nagyon sok költségtérítésben részt vevő hallgató már a második, netán harmadik diplomáját szerzi meg, vagy egyéb kiegészítő képzésben vesz részt. Tehát azért ennek a hangsúlyozása nem túl szerencsés.

(13.50)

A tanulmányi eredmények alapján mentességet kapnak a hallgatók, a legjobban teljesítők, mondja ezt a kormányzati oldal. Eddig a legjobban teljesítők magasabb ösztöndíjat kaptak, ezt azért érdemként ne vessük föl, úgy vélem, a vitában.

Az általunk vizsgált harmadik alapelv, a gazdaságosság kérdésében is csak részben van megfelelő indoka a kormányzatnak, mégpedig az, hogy a felsőoktatás forráshiánnyal küzd. Ez valóban így van, mint ahogy az is, hogy a felsőoktatás finanszírozása sokba kerül az államnak, mint ahogy sokba kerül a finanszírozása az egészségügynek, a közoktatásnak, a honvédségnek, a rendőrségnek, és sorolhatnám a különböző tételeket. Csakhogy a mi véleményünk szerint a felsőoktatás az általános közjó része. Ezt ráadásul nemcsak mi mondjuk, hanem 2001-ben az európai oktatási miniszterek is kimondták a prágai nyilatkozatban, ami a bolognai kommüniké folytatása, hogy a felsőoktatást mint közjót kell tekinteni, és működését közfeladatként kell kezelni.

Egyébként nem igaz az a kormányzati kommunikáció sem, hogy Európa legtöbb országában van tandíj. Csak néhány példát hadd soroljak: Csehország, Ciprus, Dánia, Finnország, Lengyelország, Szlovákia, Svédország, Norvégia esetében nincs tandíj. Németország esetében is sok esetben nincs, tartományi szinten van a döntés a tandíj bevezetésére, tehát azt gondolom, ez sem állja meg a helyét.

Ki kell mondjuk, azt gondolom, azt az alapvető tézist, hogy a FER jelenlegi bevezetésével kapcsolatos alapvető problémákat, a felsőoktatási intézmények pazarló, ésszerűtlen gazdálkodását a fejlesztési részhozzájárulás nem változtatja meg. Ezt ki kell mondjuk, mert nem változtatja meg. Az újonnan befolyó többletforrás nem javítja a gazdaságosságot, hiszen nem strukturálja újra az intézmények támogatási és elosztási mechanizmusát.

A tandíj újbóli bevezetése kapcsán meg kell azt is vizsgálnunk, hogy vajon képesek lesznek-e a hallgatók befizetni a kirótt tandíjat. Nos, azt gondolom, hogy a hallgatók egy jó része nem lesz erre képes, esetleg talán a szüleik képesek lesznek erre. Ma a hallgatóknak, itt elhangzott egyébként már az egyik véleményben, 65-70 ezer, nem, 70-75 ezer forintra van szükségük egy hónapban, ezt felmérések bizonyítják, ezek a számok egyébként a tandíj bevezetésével körülbelül plusz 10 ezer forinttal növekedni fognak. A hallgatói költségvetésben maximum 40-45 ezer forint jön össze jó esetben, ha a diákhitelt vesszük, és egy átlagos ösztöndíjjal számolunk. Honnan fogja a diák a maradék 40 ezer forintot összeszedni?

Az egyik megoldás az, ha van erre módja a szülőnek, akkor mélyebben a zsebébe nyúl, a másik megoldás, hogy kimarad az egyetemről, főiskoláról, mert nem tudja a tanulmányait finanszírozni. Itt is felmerült, hogy menjen, dolgozzon a diák, vállaljon munkát. Ez sokszor elhangzik, de azért lássunk tisztán, Magyarországon azért erre nem nagyon van lehetőség. Az iskolaszövetkezetek, bár ez nagyon jó dolog, és remélem, nem kíván a kormányzat ezekhez hozzányúlni, de nem adnak komoly munkabéreket, 500-600 forintokért dolgoznak órabérben a diákok, nem hiszem, hogy ebből könnyen meg lehetne élni, és lehet, hogy a tanulás rovására megy az a munka, amit mondjuk egy Coca-Cola gyárban csomagolással töltenek.

Lehetne ebben a kérdésben elmozdulni, például meg kell vizsgálni Németországot, a deutsche Studentenwerkek működését, ahol bizony az egyetemi menzákon, a könyvtárakban, a dékáni hivatalokban hallgatók dolgoznak. Lehet akkor efelé elmozdulni, csak akkor jó lenne látni a törekvéseket.

A Magyar Demokrata Fórum nem látja, hogy a tandíj bevezetésén túlmenően miért jó ez a felsőoktatásnak. Mindannyian tudjuk azt is, hogy álságos szó a fejlesztési részhozzájárulás is, mert mi fog ebből a pénzből a fejlesztésre fordítódni? Véleményünk szerint semmi. Le merem fogadni miniszter úrral, de akár államtitkár úrral is egy üveg pezsgőben, vagy egy üveg whiskyben, ki-ki az ízlése szerint eldönti, hogy a következő évi költségvetési pénzek elosztásakor pont a FER-ből beszedett összegek nagyságával kevesebb pénz fog jutni normatív támogatásként a felsőoktatásnak. Ebben szinte biztos vagyok, és akkor nem fejlesztési hozzájárulás lesz ez a FER, hanem egy pótlólagos beszedés, amit most éppen a hallgatóktól szednek be.

A Magyar Demokrata Fórum, ahogy gondolom, kivették a szavaimból, nyilván nem fogja támogatni a tandíj bevezetésének jelenlegi formáját. Véleményünk szerint át kellene alakítani a teljes finanszírozási rendszerét a felsőoktatásnak. Számos kérdést felvet egyébként ez a vita, és erről jó, hogy vitatkozunk. Azt gondolom, szükség lenne arra, hogy nyissunk ebben egy egységes, hallgatókat, Rektori Konferenciát, oktatókat tömörítő vitát, és teljesen feleslegesnek érzem, hogy ilyen kapkodva beszélünk erről a kérdésről, mert olyan kérdéseket kell megvitatni véleményünk szerint, hogy miért képzünk olyan diplomásokat, akik évek óta bizonyítottan nem tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Szükség van-e kilenc helyen az országban valamilyen jogászképzésre? Jó-e az, megnéztem, hogy közel 105 helyen folyik gazdasági képzés? Miközben folyamatosan pedagóguselbocsátásokról hallunk, iskolabezárásokról hallunk, hány helyen oktatnak tanítókat, pedagógusokat? Jól van-e ez így? Nem kéne-e ebben a kérdésben elmozdulnunk? Egyébként nagy öröm számomra, hogy a hallgatói önkormányzatok is ebben a kérdésben próbálnak elmozdulni. Az integráció meghozatalakor 55 felsőoktatási intézmény volt az országban, ma ez a szám 71, és most értesültem róla, hogy a Magyar Akkreditációs Bizottság előtt újabb négy kar alapítási kérelme van, ebből kettő teljesen új intézmény, kettő pedig új karként jönne létre. Azt gondolom, valahol ezt a folyamatot is meg kéne állítani, és akkor talán lenne arra mód, hogy a felsőoktatás általános költségei csökkenjenek.

Tisztelt Képviselőtársaim! A tegnapi nap folyamán, készülve a mai felszólalásomra, áttekintettem a hallgatói mozgalom 15 éves történetéről szóló kiadványt, és belepillantottam azokba a sajtóanyagokba, azokba a sajtóhírekbe, amelyek 1995-ben jelentek meg különböző sajtóorgánumokban. Meg kell azt is mondanom, talán ennyi szentimentalizmust megengedhetek magamnak, hogy '95-ben magam is a Kossuth téren tüntettem a tandíj ellen. Kísértetiesen hasonlónak látom abban az értelemben a helyzetet, hogy ugyanazokat az érveket mondja el a kormányoldal, amelyeket akkor, 11 évvel ezelőtt elmondtak, ugyanaz a helyzet is. Megszorító intézkedések vannak a felsőoktatásban; akkor a hallgatók egyébként elfogadták volna a tandíjat, ha a diákhitelrendszer megvalósult volna, és a tanulmányi ösztöndíjak növelésre kerültek volna, ha az egész felsőoktatási reform, az egész finanszírozási reform egységesen lett volna kezelve.

Nos, a Magyar Demokrata Fórum nyitott a vitára, nyitott arra, hogy egy egységes reformot tegyünk le az asztalra, de csak úgy, ha a teljes felsőoktatási finanszírozási reformot megtesszük. Ez a tandíj, ez a két törvényjavaslat így nem támogatható. Ezért a Magyar Demokrata Fórum egyik törvénytervezetet sem fogja támogatni. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)

Forrás: parlament.hu