DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Bencsik képviselő úr ismét felvetette azt a korábban már lezártnak hitt kérdést, hogy buktassunk vagy ne buktassunk az első négy évfolyamon. Bencsik képviselő úr, tessék kedves lenni nekem megmondani, ha az első évben az a feladat, hogy a tanuló tanulja meg felismerni a betűket és kibetűző módon összeolvasni azokat, s a gyerek az év végére eljut odáig, hogy minden betűt felismer, de nem tudja őket összeolvasni - az én kisebbik fiam például ilyen volt, enyhe fokon diszlexiás volt -, akkor mit segítünk ezen a gyereken azzal, ha megbuktatjuk és visszaküldjük, hogy tanulja meg újra az "o" betűt, amit egyébként már megtanult. Nem az lenne inkább a feladat, hogy az iskola juttassa el oda, hogy összeolvassa? Az első négy évfolyamnak nem az a feladata, hogy állandóan visszaküldjük, hogy azt ismételd meg, amit már megtanultál, hanem az, hogy a negyedik év végére eljuttassuk őt egy meghatározott szintre. Ez a filozófiája annak, hogy nem azt az egyszerű megoldást választjuk, hogy a pedagógus szabaduljon meg egy buktatás árán attól a gyerektől, akit nehezebb megtanítani olvasni, hanem az isten szerelmére, tanítsa meg olvasni, mert azért van ott!

Ami pedig az első négy évfolyamon való alapkészségek elsajátítását illeti: ne legyenek illúzióink, képviselő úr! A magyar társadalomban a funkcionális analfabéták aránya - vagyis azoké, akik össze tudják olvasni a betűket, de nem tudnak folyamatosan, szövegértő módon, sőt horribile dictu úgy, hogy az élvezetet is okozzon nekik, olvasni - évtizedek óta tartósan 30 százalék. A Kádár-rendszerben nem annyira beszéltünk erről, bár a nyolcvanas években már elég rendes cikkek jelentek meg róla, függetlenül attól, hogy éppen milyen módon tanítottak olvasni, és buktattak vagy nem buktattak. Egész egyszerűen a négy év arra, hogy ezt az alapkészséget elsajátíttassák, kevés. Ezért sikeresebbek a skandináv országok, ahol erre hat évet szánnak.

Köszönöm.

Forrás: parlament.hu