TATAI-TÓTH ANDRÁS, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Jól tudom, hogy a vezérszónoklat nem az a műfaj, ahol az elhangzottakra reagálni kell, de nem tudom megállni, hogy ne tegyek néhány megjegyzést, ugyanis annyi valótlanság hangzott el az utóbbi félórában, ami arra int, hogy térjek rájuk vissza.

Bíró Ildikó képviselő asszony felszólalására reagálva: természetesen van egy 4-es szám a beterjesztett törvényjavaslatban, egy másik helyen van egy 2-es szám, az egyik az egyik tanévre vonatkozik, a másik meg a másikra. Ezek összeadásából messzemenő következtetéseket nem célszerű levonni, mert téves lehet az eredmény, miután nem ugyanarra a tanévre vonatkozik az óraszám.

Ami a 6+6-os kötelezővé tételére vonatkozik: ilyen nincs a beterjesztett törvényjavaslatban, tehát az abból levont következtetések sem lehetnek helyesek.

Az oktatási jogok miniszteri biztosára vonatkozóan valószínűleg tovább kell finomítani a véleményünket, hiszen képviselő asszony is ombudsmannak nevezte. Az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa Hivatalában van a helye az ombudsmani feladatoknak. A törvény lehetőséget ad arra, hogy az ombudsmanok foglalkozzanak az állampolgári jogokkal. Nagy valószínűséggel az okozza a zavart, hogy egy minisztériumba, egy végrehajtó szervezetbe van beépítve egy ilyen hivatal, ezért ez intézkedéseket kíván.

(11.30)

Tilki Attila képviselő úr is számtalan olyan kérdést vetett fel, amelyről hosszan kellene beszélni, de egy elemre hívom fel a figyelmét. Az idén bevezetett kompetenciamérés figyelembe veszi azt, hogy milyen társadalmi, szociális háttérrel rendelkezik a gyermek. Tehát ha az általa említett roma tanulók esetében az adott pedagógus az adott iskolában az elérhető szintet eléri, akkor kitüntetést fog kapni, nem feddést. Tehát a mérési rendszer figyelembe veszi a gyermekek körülményeit. Ennyit szerettem volna előrebocsátani, csak a legsúlyosabb félreértésekkel és hibás megjegyzésekkel kapcsolatban.

Egyébként, ha az oktatási reformokról beszélünk, akkor el lehet mondani, elvileg mindenki egyetért azzal, hogy reformra van szükség a magyar oktatásban, úgy a közoktatásban, mint a felsőoktatásban. Ugyanakkor, hogyha konkrét intézkedésekre kerül sor, akkor ezzel már általában - főleg az érintettek - nem értenek egyet. Átvizsgáltam a sajtóban az elmúlt hetekben megjelent nyilatkozatokat, és a mai tanácskozás is igazolja ezek tapasztalatát, mely szerint mindenki reformot vár, de mindenki mást.

Mást várnak a pedagógusok, akik - egyébként jogosan - a stabilitást, a kiszámíthatóságot, a munkafeltételeik javítását tekintik igazi reformnak. Mást várnak a szülők, akiknek ez a gyermekeik számára színvonalasabban működő iskolát és kevesebb költséggel járó ellátást jelent. Az intézményfenntartók elsősorban az állami támogatások növelésében látják a reform lényegét, vagy esetleg a feladatok csökkentésében, de elképzelhetőnek tartják, és sok esetben támogatják a pedagógusok kötelező munkaidejének a megnövelését is. A pedagógiai kutatóműhelyek a saját kidolgozott rendszerük azonnali bevezetését szorgalmazzák, hiszen meg vannak győződve arról, hogy az általuk kialakított módszer az egyedüli üdvözítő. A kisebbségi képviselők, szociálpolitikusok - akár hatósági eszközök bevetésével is - az elkülönülés, a szegregáció azonnali felszámolását követelik. Ebben is sok igazság van.

Az oktatási rendszerben érdekeltek egy csoportja az oktatás visszaállamosításában látja a kiutat, másik csoport az állam szerepének a csökkentésében. Van, aki azt mondja, hogy az államnak csak a feltételek biztosításában lehet szerepe, van, aki azt, hogy az állam elsődleges feladata annak ellenőrzése, hogy a gyermekek, a fiatalok alkotmányos jogai érvényesülnek-e a közoktatás és az oktatás rendszerében. A gazdasági élet szereplői azt várják el az oktatási rendszertől, hogy azonnal a gazdasági élet számára kész szakembereket bocsássanak ki. Lehet igazság az ő kívánságukban is.

A pénzügyi, közgazdasági szakértők azt várják az oktatási rendszertől, hogy a befektetett források, a befektetett pénz a gyerekek tudásában, műveltségében hasznosuljon. Jogos ez az elvárás is. A szakképzést végző intézmények azt szeretnék, ha a gyermekek korábban kezdhetnék meg a gyakorlati képzést, mert azt tapasztalják, hogy annak elhúzódása miatt sok gyermek elhagyja a szakképző intézményt. Nekik is igazuk van.

Szinte a végtelenségig lehet folytatni a sort. Tehát a kormányzat és a parlament előtt olyan feladat áll, hogy olyan megoldásokat találjon a társadalmi igények kielégítésére, amelyek lehetőleg valamennyi, sokszor egymásnak is ellentmondó jogos elvárásnak megfelelnek.

De kezdjük az alapoktól! Mi Magyarország legnagyobb társadalmi problémája ma? Elhangzott itt a társadalom szétszakadása, a dél-amerikanizálódás, az önök oldaláról is. Elfogadom ezt a véleményt, azt gondolom, hogy ma Magyarország legnagyobb problémája a szociális és kulturális kettészakadás. Tehetünk sok mindent, de ha ezzel nem nézünk szembe, gyermekeink, unokáink számára egy nem élhető jövő, egy nem élhető világ rajzolódik ki, ha ezzel a kérdéssel nem foglalkozunk komolyan.

A kormányprogramnak megfelelően az oktatási reformcsomag most elénk kerülő két törvénye éppen ezt a célkitűzést igyekszik a maga eszközeivel megvalósítani, illetve a megvalósításához hozzájárulni. Azt tapasztaljuk, hogy a magyar oktatási rendszer ahelyett, hogy csökkentené az egyébként meglévő társadalmi különbségeket, sok esetben inkább növeli. Tehát nyílik szét a szociális-kulturális olló, ahelyett, hogy az oktatási rendszer ennek az összezárását tudná elérni.

A beterjesztett törvényjavaslatok célja az, hogy ezt a szétnyíló ollót úgy csukjuk össze, hogy lehetőleg az alsó ágát csukjuk felfelé, tehát a lemaradókat, a hátrányos helyzetűeket segítse úgy a magyar oktatási rendszer, hogy közelebb kerüljenek a jól teljesítő társaikhoz. Természetesen van a magyar közoktatási és felsőoktatási rendszernek egy nem elhanyagolható része, amelyben a fiatalok, a gyermekek megfelelő színvonalú képzésben részesülnek, és jó eredményeket érnek el. Természetesen olyan reformot lehet támogatni, amely az értékeket megőrzi. Tehát kettős feladatot kell megoldani: a lemaradókat, a hátrányos helyzetűeket fel kell zárkóztatni, ugyanakkor az értékeket, a jól működő részeket meg kell őrizni.

Azt tudjuk, hogy a felzárkóztatáshoz forrásokra van, új forrásokra lenne szükség. Kérdés, hogy van-e a magyar költségvetésben, államháztartásban tartalék, hogy ehhez a felzárkóztatáshoz forrásokat teremtsen. Nem szeretnék sok számot mondani, de egyet-kettőt kiemelek. 2002-ben 717 milliárd volt az oktatást érintő államháztartási összeg. Ez az összeg 2006-ra 1217 milliárdra emelkedett. Tehát az elmúlt négy év során a kiadások, a ráfordítások dinamikusan nőttek. Nyilván ennek volt eredménye is, de végső soron azt az alapproblémát, amiről beszéltem, ez a többletráfordítás nem oldotta meg, nem záródott ez a bizonyos szociális-kulturális olló. Kérdés, hogy tud-e a magyar költségvetés, a magyar társdalom több forrást biztosítani az oktatási rendszerre. Ma úgy látszik, hogy jelentős többletráfordításra nincs ereje az országnak, de belenyugodni abba, hogy nem teszünk semmit a lemaradókért, nem lehet.

Ebből következik az a nem népszerű lépés, hogy akkor, ha nincs többletforrás, a rendelkezésünkre álló forrásokat kell másként felhasználni. Hogyan lehet új erőforráshoz jutni? Úgy lehet új erőforráshoz jutni, ez a beterjesztett törvényjavaslatból kiderül, hogy a magyar kormány - és jó volna, ha a magyar parlament - azzal a kéréssel fordulna a magyar pedagógustársadalomhoz, hogy megértve az ország legsúlyosabb gondját, a társadalmi kettészakadást, vállaljon többet, segítsen ennek a problémának a megoldásában.

E probléma megoldásához a szükséges források kétféleképpen teremthetők meg. Egyrészt a pedagógusok meglévő energiáit inkább a felzárkóztatás irányába kell átcsoportosítani, erre vonatkozik az a bizonyos plusz két óra többlet, amelyet egyébként - ez ma már elhangzott a parlamentben - az előző Fidesz-többségű kormányzat egyszer már bevezetett 2001-ben, annak idején biztosította ehhez a többletforrást is. Ezt a többletforrást 2002-ben mi nem vettük el, a két órát akkor csökkentettük. Azt tervezzük, hogy 2006 szeptemberétől ezt a két órát visszaállítjuk.

(11.40)

Azt kérjük az iskoláktól, azt kérjük a pedagógusoktól, hogy az így jelentkező többletfeladatot fordítsák a hátrányos helyzetűek felzárkóztatására.

A másik lépés, amelyre 2007-ben kerül sor, a pedagógusok kötelező óraszámának a növelése 20-ról 22-re. Szintén nem népszerű lépés, szintén többletmunkát vár a pedagógustól. Annak számára, aki eddig 22 órát tanított, azt jelenti ez a lépés, hogy ugyanazt a munkát, amit ma túlóradíjért végez el, azt alapfeladatként, a fizetéséért kell elvégezni. Azt gondolom, hogy világosan kell erről beszélnünk itt a Magyar Országgyűlésben, és azt kérjük a magyar pedagógustársadalomtól, hogy készüljön fel 2007 szeptemberére a 22 kötelező óraszám bevezetésére, és segítsen abban, hogy az így felszabaduló forrásokat a Magyar Köztársaság a lemaradók, a hátrányos helyzetűek felzárkóztatására tudja fordítani. Nyilvánvaló, hogy csak akkor vállalható ez a lépés, ha ezt a célt szolgálja.

A tiszta képhez természetesen hozzátartozik az is - nagyon sok nemzetközi összehasonlítást hallunk -, hogy az összemérhető számokat kellene összehasonlítani. Én magam sem fogadom el azt az összehasonlítást, amikor olyan nyugati példákat hoznak fel, hogy például Hollandiában 27 a pedagógusok kötelező óraszáma a mi 20 óránkkal szemben, amikor tudom, hogy nemcsak a jövedelmi viszonyok mások Hollandiában, hanem olyan iskolai segéderő áll a pedagógusok rendelkezésére, amely sok olyan munkát kivált, amit nálunk a pedagógusoknak kell elvégezni.

Tehát a másik megjegyzés, hogy nem befejezett ez a törvényjavaslat, a pedagógusok munkaideje - elhangzott itt ma már - 40 órás volt eddig is, és ezután is ez lesz, tehát ez nem változik, de nyilvánvaló, ha a 40 órán belül növekszik a gyerekekkel közvetlenül eltöltött idő, a tanítási idő, akkor csökkenteni kell a pedagógusokra nagy terhet rovó adminisztrációs feladatokat, egyéb feladatokat, hogy valóban beleférjen a feladat a heti 40 órába.

Nem lehet összehasonlítani a számokat azért sem, mert amíg nálunk a pedagóguslétszámba beleszámítják azokat a kollégáinkat is, akik a napköziben a gyerekek felügyeletével foglalkoznak, kollégiumban nevelő tanárok, tehát nem közvetlenül a tanítást végzik, a gyerekszámot nem növeli meg a kollégisták száma, nem növeli meg a gyerekszámot a napközis tanulók száma, ugyanakkor a gyereklétszám és a pedagóguslétszám arányának a számításánál nálunk figyelembe veszik azokat a pedagógusokat is, akik napköziben, kollégiumban dolgoznak. Így jönnek ki ezek a nemzetközi összehasonlításban egyébként valóban alacsony, egy pedagógusra jutó gyermekszámok. Lehet, hogy a letisztított adatok sem mutatnának sokkal másabb képet, de jobban elfogadható lenne, ha itt is világos képleteket látnánk, és világos helyzetet teremtenénk. Azt hiszem, hogy ezt a munkát el kell végeznünk.

Az oktatási költségekről, a költségek növekedéséről beszéltem. Ugyanakkor külön kellene választani, hogy abból mennyit használunk fel valóban az oktatásra-nevelésre, és mennyit használunk fel szociális célokra, akkor még világosabb lenne a kép.

Mindezeket figyelembe véve is az alapvető célunk az, hogy a közoktatás rendszere igazságosabbá váljon, hogy az éppen ma sokat emlegetett falusi gyerekek, hátrányos helyzetű gyerekek jobb minőségű oktatáshoz jussanak, jobb minőségű neveléshez jussanak. Tehát valóban komolyan gondoljuk azt, hogy az ország előtt álló feladat a hátrányos helyzetűek, a lemaradók felzárkóztatása. Azt is tudjuk, hogy az oktatási rendszer önmagában ezt nem tudja megoldani, de van szerepe - az óvodától az egyetemig - e feladat megoldásában.

Megjegyzem még, hogy nem pusztán a gyerekek érdeke a hátrányok felszámolása. Amíg 180-200 ezer gyermek született Magyarországon egy évben, addig sem volt helyes dolog, hogy a gyerekeknek körülbelül a 30 százaléka úgy hagyta el az iskolarendszerünket, hogy nem tudott tisztességesen írni, olvasni, számolni, nem tudott szakmát tanulni, de maradt 150 ezer gyerek, aki munkába tudott állni. Amikor nem éri el a százezret Magyarországon az egy évben megszületett gyerekek száma, akkor nagyon oda kell figyelni arra, hogy minden egyes megszületett gyerek olyan képesítést, olyan nevelést, olyan iskolát kapjon, hogy munkát tudjon vállalni, hasznos tagjává válhasson a magyar társadalomnak. Ez nem pusztán a gyerekek érdeke - nyilván az övék is -, hanem a magyar társadalomé, hiszen ha azt akarjuk, hogy a munkából kikerülő idősebb generációknak nyugdíjrendszerük legyen a következő években, évtizedekben, akkor olyan helyzetbe kell az alacsonyabb létszámú korosztályokat hozni, hogy értékes alkotó munkát tudjanak végezni.

A következő terület, amivel foglalkozni szeretnék, amelyre már utaltam, ez az oktatáspolitikai fordulat szükségessége. Miben látom azt, hogy a szükség van az oktatáspolitikában fordulatra? 1985-ben bevezettek Magyarországon egy reformot, amelynek az volt az egyik eleme, hogy megszüntette a szakfelügyeletet, és a célkitűzés szerint egy kimeneti szabályozással kellett felváltani. Az első része megszületett a döntésnek, tehát megszűnt a szakfelügyelet, ugyanakkor a kimeneti szabályozás az elmúlt húsz évben nem került be a rendszerbe, gyakorlatilag a magyar oktatáspolitikának a két lába közül csak az egyik működik, ez az egyik láb az, hogy megfelelő feltételeket kell a munkához teremteni, a feltételekbe beleértem a legszélesebb feltételrendszert, tehát a szabályozástól a tankönyvekig, az iskolarendszer működtetésétől a tankönyvkiadásig. Ez a része működött, a parlament meghozta a szükséges törvényeket - talán túl sokszor is változtatva ezeket -, és a feltételek kialakítására sok pénzt is költ a magyar állam, ahogy már utaltam rá.

Ugyanakkor van az államnak egy másik nagyon fontos feladata, amit az oktatáspolitika útján kell megvalósítania, nevezetesen az, hogy garantálnia kell, hogy minden egyes magyar gyermek megfelelő színvonalú oktatásban, képzésben részesül, tehát hogy érvényesülnek a gyerekek alkotmányos alapjogai. Ezt sokszor elmondtuk, de ezen a területen kevés dolog történt. Az érettségi rendszer megváltoztatása, illetve a kötelező mérési rendszer bevezetése, amelyre ez év májusában került először sor a 4., 6., 8. és 10. osztályban, ennek egy eleme, de nyilván nem mondhatjuk, hogy készen van.

Tehát a következő években lényegesen nagyobb hangsúlyt kell helyezni arra, hogy a mérés, az értékelés, az ellenőrzés nagyobb szerepet kapjon a magyar oktatáspolitikában; csak akkor értelmezhető és csak akkor valósítható meg a kormányprogramnak az a megfogalmazott célkitűzése, hogy például az oktatásban dolgozók esetében a bérezés legyen összefüggésben a teljesítménnyel. Nem lehet teljesítményről beszélni megfelelő mérési-értékelési rendszer nélkül, és nyilvánvaló, hogy a pedagógusok munkáját, tevékenységét semmi mással nem lehet hitelesen mérni, mint a rájuk bízott fiatalok, a rájuk bízott gyermekek, a rájuk bízott ifjúság teljesítményének a figyelemmel kísérésével, annak az értékelésével.

(11.50)

Legalábbis ez kell, hogy a meghatározó legyen, hiszen azért működik az iskolarendszer, hogy ott a gyerekek előbbre jussanak, hogy ott boldoguljanak, hogy tudást gyűjtsenek össze, és megfelelő nevelésben részesüljenek. Tehát ezen a területen biztos, hogy előbbre kell lépni.

Elhangzott itt ma már például a kisiskolák kérdése is. Ha normális mérési, értékelési rendszer működik, akkor más színben merül föl ez a kérdés. Mert ha az ezerfős iskolában van gond a mérés alapján a gyerekekkel, ott is be kell avatkozni, és ha az 50 fős iskolába járó gyerek teljesíti, amit kell, akkor meg azt békén kell hagyni. Szóval, így lehetne például a kisiskolák-nagyiskolák kérdését normálisan elrendezni, ha mérnénk a teljesítményt.

Utaltam már a pedagógusok teljesítményére, és ezt az óvodától az egyetemig értem, nyilván mindenütt a maga sajátos eszközeivel. Azt gondolom, az államnak nem csak az a feladata, hogy az egyetemi ifjúság számára pénzt biztosítson a képzéshez; az is feladata az államnak, hogy meggyőződjön róla, hogy ezek a gyerekek mire használják ezt az összeget, tanulnak-e, fejlődnek-e. Erről sokat beszéltünk, beszéltek a vezetőink is az utóbbi időben.

A pedagógus-továbbképzés ügye rendezhető. Ma egy kis csoportnak egy jól fizető üzletággá vált a pedagógus-továbbképzés, ugyanakkor az említett mérési rendszer ezt is helyre tenné, mert a pedagógusok majd olyan továbbképzésre jelentkeznének, ami ahhoz kell, hogy a gyerekek körében végzett munkájukat eredményesebben tudják végezni. És sorolhatnám tovább ennek előnyeit.

Nem szorosan kapcsolódik ehhez a mérési gondolathoz, csak az egyik legtöbbet vitatott kérdés a magyar oktatásban az együttnevelés, a szegregáció és az integráció kérdése. Azt gondolom, akkor helyes dolog az együttnevelés, ha biztosítja az iskolarendszer, biztosítja az oktatáspolitika annak feltételrendszerét is. Pusztán attól, hogy a különböző élethelyzetben élő, különböző adottságokkal rendelkező gyerekeket akár enyhe erőszakkal is egy osztályterembe összezárom, a kérdés még nem oldódott meg. Azt gondolom, az a helyes, hogyha mindenben együtt neveljük a gyerekeket, társadalmi, szociális, kulturális, akár egészségügyi problémáikkal együtt, mindenben együtt neveljük őket, amiben csak lehetséges, ami hasznukra van. De ha az adott közösségben valamely tantárgyat, valamely készséget nem tudja a gyerek a többiekkel együtt elsajátítani, akkor pedig azokra az órákra ki kell venni a közösségből, hogy a többi is haladhasson, és ő is előbbre jusson. Ehhez bizony pénz kell, ehhez bizony szakemberek kellenek, tehát van feladat, hogy ezeket eredményesen megoldjuk.

Folytatni szeretnénk ezen célok érdekében a megkezdett reformokat; nem előzmények nélküli a most felvázolt célkitűzésrendszer, és egyébként mindegyike összefüggésben van a beterjesztett törvényjavaslattal.

A miniszter úr részletesen szólt az alapkészségek jelentőségéről, az idegennyelv-tanulás jelentőségéről, amit szintén támogatunk, és a reform részének tekintünk, hiszen a gyerekek számára ezek a készségek, ezek a tudások olyan nélkülözhetetlen eszközök a saját életük későbbi vitelében, amelyekre pénzt kell fordítani, energiát kell fordítani, figyelmet kell fordítani.

És ha már itt a reformokat említettem, a kétszintű érettségi átvezet a felsőoktatás területére. Kiemelem, hogy mint középiskolában tanító tanár, nagyon nagy örömmel üdvözöltem, hogy a kétszintű érettségivel, illetve az érettségi reformjával a középiskolai érettségi visszanyerte azt a hagyományos rangját, hogy a középiskolai érettségi révén megkezdhetik a gyerekek a felsőoktatási tanulmányaikat.

A felsőoktatási reform lényege és célja realizálódik, természetesen nem pusztán a tandíjügyben, amiről ma itt sokat esett és majd még esik szó, cél Magyarország versenyképességének a megteremtése gazdasági, kulturális területen, a közszolgáltatások, egészségügy, oktatás, közigazgatás területén magas színvonalú képzést kell megvalósítani a fiatalok számára, meg kell valósítani az értelmiség, a jövő generáció felnevelését, illeszkedni kell a nemzetközi felsőoktatási rendszerbe. Részben ezért fogadtuk el az előző ciklusban a felsőoktatási törvényt. A munkaerőpiac igényeihez kell alkalmazkodni, olyan területekre kell nagyobb erőt fordítani, ahol vélhetően munkát is talál a főiskolát, egyetemet végzett fiatal. Műszaki, természettudományos képzés erősítése az Új Magyarország, a nemzeti fejlesztési terv célkitűzéseivel összhangban. Fenntartható, finanszírozható felsőoktatást kell kialakítanunk, a teljesítményelv, a versenyelv érvényesülését, enélkül nem lesz versenyképesség. És én a tandíjat, ezt a bizonyos térítési díjat ennek az összefüggésében tudom értékelni, azt vizsgálom, ez a térítési kötelezettség hozzájárul-e ahhoz, hogy versenyképesek legyenek a gyerekek, hogy a fiatalok jobban tanuljanak, hozzájárul-e ahhoz, hogy az előbb felsorolt célkitűzést jobban el tudjuk érni.

Tisztelt Országgyűlés! Mindezeket szerettem volna elmondani a szocialista frakció vezérszónokaként a közoktatás és a felsőoktatás területéről. A beterjesztett törvényjavaslat részleteihez képviselőtársaim még a mai nap folyamán a frakció álláspontját részletesen kifejtik. Én megköszönöm megtisztelő figyelmüket, és kérem önöket, hogy jobbító javaslataikkal, véleményükkel járuljanak hozzá ahhoz, hogy a magyar közoktatás és a felsőoktatás olyan úton induljon el, olyan úton haladjon tovább, amely a társadalom valóságos érdekét kifejezi, és amely a fiatalság, a jövő nemzedék érdekében eleget tesz annak a küldetésnek, amely az oktatási rendszerre, az iskoláinkra vár.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu