DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Szó szerint is forró heteket éltünk és élünk át, és nem hiszem, hogy tartós reménykedés tölthet el bennünket akár átmeneti enyhülés ügyében is, már csak azért sem, mert a magyar parlamentarizmus másfél százados történetében is példátlan választási kampány után elérkezett a kényszerű igazság órája.

Legyünk őszinték önmagunk és az ország közvéleménye előtt! Mindnyájan tudtuk, hogy a költségvetés terhelése messze túlnőtte a reálisnak tekinthető határokat. Azzal a veszéllyel is számolnunk kellett, hogy a költségvetési hiány rázuhan az egész, jó közepesen teljesítő gazdaságra. Ne túlozzuk el a 4 százalék körüli növekedés jelentőségét! Tudtuk, de kevesen mondták. Volt olyan is, aki mondta, de irreális ígéreteket jelölt megoldásként. A kölcsönös ígéretek verbális csatájában nem volt helye a józan realitásnak és a mértéktartó szavaknak.

Most tehát a kormánynak cselekednie kellett. E cselekvési kényszer a költségvetési egyensúly helyreállítására irányulhatott volna csak, hiszen a folyamatok veszélyesen romlanak, nemzetközi elismertségünk a tét, és nyakunkon a konvergenciaprogram kötelme. Azon, hogy az adó, járulék és egyéb költségvetést közvetlenül érintő jogszabályok nem nyerték el az ellenzék egyetértését, nem szabad csodálkozni, hiszen azt se tudjuk, mi mennyi, és milyen számítások végeredménye a 350 milliárd, az 1000 milliárd és a még egyszer ugyanennyi.

E változások tételes elemző anyagait, ha vannak, nem ismerjük. Nem tudjuk, mit várnak a foglalkoztatottság terén is, és ezzel összefüggésben miként alakul a belső kereslet. Milyen tendenciákat tettek mérlegre az európai, illetve világgazdaság alakulásánál, ami egy ennyire nyitott ország esetében meghatározó is lehet? Milyen következményekkel jár a forintárfolyam alakulása, és milyen hatással számoljunk? A lakosságot és a gazdasági szereplőket érintő megszorítások egymással is kölcsönhatásban milyen új, többdimenziós változásokat eredményeznek? Úgy hiszem, kevésbé határozottan kellene kijelenteni a 2010-es euróbevezetést is. Oda kellene biggyeszteni, mondjuk, hogy a körülményektől függően, mert csak akkor kezdeményezzük, ha biztosan befogadnak. Ez nemzeti presztízs kérdése is. Na és milyen árfolyam-politikával összefüggő átváltási arányra készüljünk?

Tisztelt Ház! Folytathatnám a sort. Ismerjük el tehát a költségvetéssel kapcsolatos lépések kényszerét, de nem ismerhetjük el a megoldások célszerűségét. A köztársasági elnök úr aláírása nyilván ebben a szellemben is fogant. Mindezek ismeretében joggal vetődik fel, hogy a költségvetés gondjain túl miért kellett majdnem totális reformsorozatot indítani. Ha nem kívánjuk az állami hozzájárulást csökkenteni, miért kerül sor az egészségügyre vagy a felsőoktatásra éppen most? Ami azonban még érthetetlenebb: miért vágott bele a kormány a tágabb értelemben vett közigazgatás reformjába is? Azt a közigazgatást rendítette meg, amelyik az egyensúlyi feladatok végrehajtásánál kulcsszerepet kap. A Magyar Országgyűlés az alkotmány módosításához nem járult hozzá. Az alkotmány szellemének, tehát az alkotmányosságnak a kicselezése lenne, ha ennek ellenére a helyi igazgatásban régiós jellegű centralizációra kerülne sor.

Tisztelt Országgyűlés! Aki sok tavaszt látott, jól emlékszik a hetvenes évekre. A hetvenes évek elején is mindent összevontak, tömörítettek, vállalatokat, termelőszövetkezeteket, kisközségeket a nagyokhoz csatoltak, és mi végre? Mi értelme lett mindennek? Semmi, tisztelt Országgyűlés! Arra kérem a kormányt, hogy legyen tartózkodóbb ezekben az ügyekben.

Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu