GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Akik messziről tekintenek Európa ezen térségére, azok mostanában azt mondják, hogy valami kideríthetetlen oknál fogva itt, e jó néhány ország által jellemzett európai térségben minden korábbinál nagyobb a bizonytalanság, minden korábbinál nagyobb a veszélye a politikai, gazdasági destabilizációnak; kormányalakítási vagy éppen -átalakítási nehézségekkel küzd országok sokasága, mások pedig - ebbe a körbe tartozik egyébként Magyarország is - jelentős kihívással néznek szembe a tekintetben, hogy képesek-e gazdaságuk talapzatait kellőképpen megerősíteni.
A hagyományos bal- és jobboldali kategóriákat használó politikai leírások időnként nem használhatók, és most is mintha azt látnánk, hogy nem egyszerűen baloldali vagy jobboldali, esetleg liberális politikai törekvések mentén zajlanak a különböző nemzeti politikai küzdelmek, hanem újra, régről ismét visszaköszönően a nemzeti radikalizmus és a nemzeti progresszió különböző tartalmú, színezetű áramlatai alakítják a különböző nemzetállami politikákat. Nemzeti radikalizmus a maga szándékával: kicsikét dacosan nézni a világra, kicsikét haragudni rá, hogy olyan nehéz volt ennek a térségnek a történelme - tényleg nagyon nehéz volt -; e sértettségből nem egy esetben - nem is titkolva - nemzeti felsőbbrendűséggel kioktatni más nemzeteket, idegenül nézve a világra, ugyanakkor szeretve az állam minden lehetőségét, és nem bízva a társadalmakban, nem bízva a liberális demokrácia parlamenti hagyományaiban, a plurális versengésben, elfordulni a világtól, Európától, elfordulva a versenytől azt gondolni, hogy a bezárkózás a legjobb kiút. Ebből aztán természetesen viták, sértődések vannak, amelyek csak megerősítik az alapvető - egyébként szerintem téves - hitet, hogy radikális nemzeti megoldásokkal lehet Európa ezen térségét felemelni, és a nemzeti vagy regionális elmaradottságból a legfejlettebb sokaság részévé tenni.
Én a nemzeti radikalizmus helyett a nemzeti progresszióban hiszek, abban, hogy összeegyeztethető a haza és a haladás eszménye, összeegyeztethető a nemzeti tradíció, a nemzeti érdek képviselete a nyitott európaisággal, azzal, hogy nincs ok kételkedni abban, hogy a gazdaságban a verseny és a piac, társadalmi kapcsolatainkban pedig az együttműködő, belátó partnerség az, amely az együttműködés fő formája lehet.
Kormányfőként azon az állásponton vagyok, hogy Magyarországnak tartózkodnia kell minden olyan politikától, amely a radikalizmussal a politikai, gazdasági kiszámíthatatlanság felé vezet, tartózkodni kell minden olyan politikától, amely úgy gondolja, hogy a legfejlettebb országok közé való felzárkózáshoz nem a társadalmi és gazdasági versenyképesség növelése, nem a nemzeti tradíciókon nyugvó nyitottság, hanem a bezárkózás vagy annak egyébként jól ismert egyfajta válfaja, a nemzeti, gazdasági vagy szociális populizmus az, ami utat nyit.
Meg kell őrizni Magyarország politikai stabilitását, meg kell őrizni azt a fajta progressziót, amely a magyar politikát az elmúlt tizenöt évben mint fő áram jellemezte, és nem szabad megengedni, hogy egyébként érthető és okos céljainkhoz való eljutás felé ne az a fajta bátor, saját teljesítményünkben hívő büszkeség vezessen bennünket, amely legtöbbször és a történelem során mindig megoldást jelentett, hanem valami ködös, önmagába forduló és önmagáért való, másoktól elforduló nemzetieskedés. Azt látjuk, ha ezt szembe teszik, akkor ugyanúgy sért regionális és nemzeti érdeket. Tanulnunk kell a történelem példájából, hogy Magyarország még egyszer ilyen útra nem tévedhet.
Igen, megőrizni a demokratikus parlamentarizmus valamennyi erényét, ha kell továbbfejleszteni; igen, megőrizni az együttműködés képességét és készségét a szomszédos országokkal; igen, mindeközben ápolni nemzeti, történelmi, kulturális, nyelvi tradícióinkat, segíteni a magyar nemzeti közösséget határon belül és kívül, hogy képviselhesse a maga gondolkodását, értékeit; és igen, erőssé tenni gazdaságunk talapzatát, mert csak erős talapzattal érhetjük el a legvégső célt, legerősebbé tenni az országot a régiós országok versenyében, elérhetővé tenni azt a célt, hogy egyszer majd azt mondják, hogy igen, ezek a magyarok képesek voltak arra, amire sokan nem, nem befelé fordulva, hanem a jövő felé fordulva csináltak egy olyan országot, amely gyorsabban halad, mint mások, amely országban nagyobb az együttműködés és az egyetértés, mint máshol.
Ez a végső cél. Azt is tudom, hogy ennek elérésében most új programokra, új tartalmak megjelölésére van szükség. Azt is tudom, hogy ezen az úton bennünket elsősorban az segíthet, ha képesek vagyunk Magyarország gazdaságát és társadalmát erősebbé tenni.
(13.10)
Sokan azt mondják, hogy minek a változás, hogyha a változások egyébként fájnak. Miniszterelnök úr, miért kezdeményeznek annyi minden változást, hogyha ezek a változások kellemetlenséget okoznak? Én meg azt látom, hogy a hétköznapi életben is nem egy esetben azoknak van igazuk, akik nem ijednek meg attól, hogyha egy gyermeknek oltást kell kapnia, mert tudják, hogy ez lesz az, ami majd megóvja őt később nagyon sok betegségtől, és akkor is el kell viselni ennek a kényelmetlenségét, esetleg rövid ideig tartó fájdalmát, hogyha azzal szemben a gyermek tiltakozik.
Igen, én azokkal a szülőkkel értek egyet, akik azt mondják a gyermekeiknek, hogy akkor is tanulni kell, és meg kell szenvedni nem egy esetben ezekkel a kihívásokkal, hogyha vannak mások, akik a hétköznap vagy hétvégi estéiket szórakozással töltik - be kell, hogy fektess a jövődbe, fiam vagy lányom. És azokkal értek egyet, azokkal a sportolókkal, akik pontosan tudják, hogy az edzés az erőfeszítést kíván, de az erőfeszítés lehet az egyetlen tartós alapja annak, hogy később siker legyen.
Magyarországot nem az erőfeszítésektől féltem, hanem Magyarországot attól féltem, hogy lebeszélik arról, hogy érdemes befektetni a holnapba. Magyarországot nem attól féltem, hogy képes-e megtenni a szükséges változásokat, hanem inkább attól féltem, hogy lebeszéljék arról, hogy ne tegye, mert az kényelmetlen vagy mert az, mint az oltás a gyermeknek, pillanatnyilag talán még fáj is.
Magyarországot ez a kormány mindig arra fogja ösztökélni és biztatni, hogy merjen befektetni, mert a befektetés a hétköznapokban azt jelenti, hogy merünk többet tanulni, hogy merünk változtatni, hogy merünk hozzányúlni az egészségügy rendszeréhez, hogy a politikának van bátorsága magán kezdeni a változások sokaságát, nem csak megrendeli másoktól; azt jelenti, hogy képesek vagyunk okosan dönteni abban a dilemmában, hogy mi az, amit a ma öröméért elfogyasztunk, és mi az, amit a holnap jövedelméért befektetünk.
Ez a kormány sokat tanult az elmúlt öt-hat évből is, és pontosan tudja, hogy ha csak annyi a politikája, hogy mindennap felteszi a kérdést, hogy hogyan szeretnétek ma élni, akkor ez a politika rövid távon népszerűséget is hozhat, de elveszejti a lehetőségét az országnak és a közösségnek, hogy a legjobbak között legyen, hogy fölemelje ezt az országot, és soha többé ne úgy kelljen rágondolni, mint a szegény közép-kelet-európai rokonokra, a magyarokra, hanem arra a népre és arra a nemzetre, amely tehetséggel megvívta a maga küzdelmét, és volt bátorsága se nem a radikalizmus, se nem a szociális, nemzeti populizmus felé fordulni, hanem volt bátorsága előremenni, befektetni, fejleszteni.
Szó nincs arról, hogy ez önmagában a költségvetésről szólna. Ugyan, dehogy, kérem! Akkor, amikor az egészségügy reformjáról beszélünk, nyilván nem kevés vita között, akkor az a legelső kihívás, amivel szembenézünk, hogy miért van az, hogy hat évvel rövidebb ideig élünk, mint az átlagos európai emberek. Van, aki azt mondja, hogy azért, mert kevesebbet költünk rá. Nade hát, akik okosak és bölcsek, mindjárt rávágják, hogy ugyan, dehogy! Hát a hozzánk hasonló fejlettségű, hasonló történelmi, társadalmi fejlettségű Lengyelország, Cseh Köztársaság vagy Szlovákia polgárai - miközben egyébként nálunk kevesebbet költ arányosan összes nemzeti jövedelméből az egészségügyre - tovább élnek.
Miért van az, hogy miközben lényegesen többet költünk ma egészségügyre, mint, mondjuk, negyven évvel ezelőtt - nem nehéz, tehetnénk hozzá, hiszen kétszer olyan gazdagok vagyunk legalább (Derültség az ellenzéki padsorokban.) -, eközben ezer megbetegedett férfiból és nőből lényegében ugyanannyian halnak meg betegség végeredményeként, mint negyven évvel ezelőtt? Miért történik meg, hogy miközben mi nagyjából ugyanannyit fordítunk egészségügyünkre, mint a dánok vagy a spanyolok, eközben azt látjuk, hogy bennünk sokkal nagyobb az elégedetlenség azzal szemben, amit mi a pénzünkért kapunk és a végeredménnyel, hogy kevesebb életet tudunk eltölteni egészségben?
Ez a legfontosabb, hogy itt ez nem egyszerűen pénzről szól, és egyszerűen még csak hálapénzről sem szól, arról a hálapénzről, amelynek összege egyébként ma már 80-100 milliárd forint, és pontosan tudjuk, hogy nagyjából a hálapénz túlnyomó része, közel egésze az egészségügyben dolgozók egynegyedéhez érkezik, a háromnegyede pedig ott marad hálapénz nélkül, kiegészítés nélkül. Jóval mélyebbek, bonyolultabbak ezek a problémák, nem lehet ezt annyival elintézni, hogy az egészségügy nem üzlet, és plakáton meghirdetni, nem lehet ezt annyival elintézni, hogy adjunk több pénzt, és akkor rendben lesz. Láttuk, hogy önmagában csak a pénz, önmagában csak a politikai kampányolás nem oldja meg ezt a kérdést.
Azt nem állítom, hogy szertenézve a világban nem lehet látni ezerfajta megoldást. Dehogynem! Sőt, még azt sem állítom, hogy a legtöbb nemzet nem elégedetlen éppen azzal az egészségügyi rendszerével, ami van. De azt igen, hogy a legtöbb nemzet, amely elégedetlen, az kellően bátor ahhoz, hogy változások sorát kezdeményezve keresi azokat a megoldásokat, amellyel több egészséget, nyugodtabb életet, méltóságteljesebb hétköznapokat tud garantálni polgárainak.
Nem azon van a vita énszerintem, hogy változtatni kell vagy nem kell változtatni, mert ez a vita nem vezet sehova, láttuk az elmúlt tizenhat évben. Azon kell értelmes és okos vitát folytatni, hogy hogyan és miben változtatni. Erről fog szólni a kormány által a következő napokban majd közzéteendő úgynevezett egészségügyi Zöld könyv. Ez összefoglalja mindazokat a gondokat, bajokat, amelyeket mi is érzünk a bőrünkön nem egyszerűen politikusként, hanem az ország hétköznapi polgáraiként, úgy látva, hogy nem kapunk eleget a pénzünkért, megmutatja, hogy hol másutt küszködnek hasonló problémával a világban, mások milyen megoldásokat találtak, és mit gondol a magyar kormány, hogy nagyjából merre kell keresni a megoldást, és azt mondja, hogy beszéljük meg, Magyarország, mert ez nem egyszerűen a kormánynak a dolga - a kormányé is, jelentős felelőssége van a kormánynak.
Nem akar ettől ez a kormány elmenekülni, mi több, azt mondja, hogy álljunk végre neki tizenhat év után, álljunk neki ennek és sok minden másnak. Álljunk neki annak, hogy Magyarország számára új perspektívát fogunk ajánlani! Álljunk neki annak, hogy falvak és városok végre határozott és komoly mondatokban fogalmazhatják meg, hogy miről szól az ő jövőjük!
Ahogyan Miskolc arról beszél, hogy az egyetemmel együttműködve hogyan teremt új, erős alapokat gazdaságának; ahogy Győr városában volt tehetség és bátorság, hogy az önkormányzat saját forrásokból is a saját kezébe vegye a város közlekedésének átalakítását. Hét végén adtak át egy sokmilliárdos, nagy aluljárót, amely kinyit egy egész városrészt, és közben azt látjuk, hogy a Győr városával való együttműködésben az Audi bővíti-bővíti az ipari parkját, hogy idejöjjön. Hogy Szeged városában ne csak beszéljenek arról, hogy lesz itt valami bonyolult nevű biopolisz - már lassan megtanultuk, a szegediek lassan már tudják, hogy mit jelent, mi még nem mindig. De a szegediek pontosan tudják, hogy az egészségipar, a biotechnológia a modern orvoslással, egy új klinikai központtal Szeged városa számára nem egyszerűen a gyógyítás és a gyógyulás lehetőségét, hanem a régióból való kiemelkedés egyik irányát fogja megteremteni. És akkor még nem beszéltünk új hídról és másokról.
Pontosan tudjuk, hogy mit lát Nyíregyháza, mi az ő jövője, és tudjuk, hogy miért dönt úgy a világ egyik háztartásigép-gyártója, hogy azért kellett neki idejönni Nyíregyházára, mert Nyíregyháza az a hely, ahol a távoli fővárosban hozott döntéstől tizenegy hónapon belül itt, Nyíregyházán elkezdődhet a próbagyártás.
(13.20)
Vagy Pécs hogyan találja meg a maga sorsát, a maga jövőjét - a volt bányászváros - Európa kulturális fővárosaként, és tudja, hogy mit kell ehhez neki tenni. És erre azt mondja nekünk valamennyi város és falu vezetése, azt mondják a szombathelyiek, akik a 86-os utat szeretnék, hogy az ausztriai A2-es mellett, itt, a párhuzamos oldalon is kinyíljon végre az a régió, hogy úgy tessék kormányozni az országot, hogy elbírja ezt a terhelést. Úgy tessék kormányozni az országot, hogy a holnap ne menjen rá a ma küzdelmeire.
Ez a kormány azzal kezdte beiktatás után, hogy azt mondta, hogy újra el kell indulni Magyarországnak nagyobb tempóban. Nem fogunk kicsinyes vitákba belesüppedni! (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Nem fogjuk megengedni, hogy a politikai mérce az legyen, hogy mit mond az ellenzék ránk, és azon gondolkodjunk, hogy nekünk erre mit kell válaszolni. Egyetlenegy mérce van: hogyan tehető ez a nemzet naggyá? Hogyan tehetők ezek a városok, ezek a falvak lakhatóbbá, élhetőbbé? Hogyan lesz ott több munkahely? Erről fog szólni. Hogy nem lehet föláldozni a holnapot a máért. Mert ugyanúgy kell viselkedni, mint valamennyi család, amelyik látja, hogy ott van életének nagy lehetőségében, de ehhez sok mindent át kell alakítani.
Ez a kormány nem fél attól, hogy nem önmagáért, nem a máért, nem a ma egyensúlyáért, hanem a holnap lehetőségéért ha kell, akkor hozzányúljon a költségvetéshez, és azt mondja, hogy teremtünk egy stabilabb gazdasági talapzatot, ha kell, akkor átalakítja az egészségügyet, ha kell, akkor kezdeményezi, hogy átalakítjuk az igazgatás teljes rendszerét - és szomorúan látjuk, hogy ebben nem kap kellő támogatást az ellenzéktől, amely korábban a változásról beszélt -, hogy ha kell, akkor éppen ezen a héten nyilvánosságra fogjuk hozni a következő évek átfogó fejlesztési programját, az Új Magyarország nemzeti fejlesztési tervet, hogy lássa meg Magyarország, hogy mi értelme van a küszködésnek, a nekifeszülésnek. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Mert megéri Magyarországért, ezért a fantasztikus országért erőfeszítést tenni. Nem éri meg azért, hogy itt a parlamentben egymással vitatkozzunk. Ugyan, kérem! De azért igen, hogy ez az ország olyan legyen, amit egyébként tehetsége és szorgalma alapján megérdemel. De ha van bennünk elégedetlenség, akkor nem elegendő annyit mondani, hogy kérem, tessék kifizetni helyettünk a számlát. Mi csináljuk az országot jobbá és gazdagabbá, ha van hozzá bátorságunk és tehetségünk, és ez a koalíció, ez a kormány meg fogja ezt tenni.
Mindig meg fogja hallgatni, hogy mit mond az ellenzék. Meg is fogja fontolni. De ha csak annyit mond, hogy ne tegyünk semmit, vagy adjatok még több pénzt, erre azt mondja, hogy ez nem jó megoldás, arra nincs út. Minden értelmes, okos változtatási javaslatot meg fogunk fontolni. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Mindig hívni fogom az ellenzéket, hogy üljünk le. Így tettünk a választások után. Nem nagyon akart jönni, végül úgy jött, mintha nem is nagyon akart volna ott lenni. (Derültség az ellenzéki padsorokban.) Most is hívjuk, amikor azt mondjuk, hogy alkossuk meg együtt a következő évek konvergenciaprogramját, valamennyi parlamenti párttal tárgyaljunk. Akkor is hívom, ha azt mondja egyik-másik ellenzéki párt, hogy nem jön.
Nem baj! Továbbra is és akkor is hívom, hogy jöjjön, és tárgyaljuk meg. Mert azt gondolom, hogy közös a felelősség még akkor is, ha kormányon vagy ellenzékben eltér a lehetőség. Az eltérő lehetőségekből adódó kötelezettségeket ez a kormány teljesíteni fogja. Olyan programot fog benyújtani, amelyben Magyarország bizonyítja, hogy hiteles és sikeres gazdaságpolitikát művel (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból, köztük: Hiteles?), meg sem kísérli, hogy mindazt, amit az ország érdekében befektetünk és teszünk, azt valahol elszámolási trükkökkel, költségvetésen kívülre helyezve ne vegyük figyelembe, mert Magyarország megtanulta az elmúlt években, hogy csak olyan gazdaságpolitikára építhet sikeres jövőt, amelynek stabil és erős a talapzata. Ezt fogunk építeni. Ellenzékkel vagy az ő segítsége, közreműködése nélkül - az ellenzék fogja eldönteni. Mi ebben nyitottak és együttműködőek fogunk maradni.
Köszönöm szépen mindazoknak, akik az elmúlt hetekben vitával, kritikával, egyetértéssel bátorítottak bennünket, hogy tegyük a dolgunkat, vagy éppen lebeszélni akartak erről-arról. Szentül meg vagyunk győződve, hogy helyes irányba megy az ország, és szentül meg vagyunk győződve arról, hogy ezek a változtatások szükségesek, akkor is, ha ezek egyike-másika kényelmetlen, vagy akkor is, ha ezeknek egyike-másika - mi tagadás - átmenetileg talán fájni is fog. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) De tudjuk, hogy Magyarország, a jövőnk, gyermekeink jövője ezeken a változásokon múlik. Egy jobb országért, ezért a tehetséges hazáért és gyermekeinkért tesszük mindezt.
Ebben várjuk, ebben hívjuk Magyarországot. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés