DR. SZANYI TIBOR (MSZP): Tisztelt Országgyűlés! Elnök úr, nagyon szépen köszönöm a szót. Tulajdonképpen akár folytatólagosan is haladhatnánk; végtére az előbb hallott felszólalás jóllehet egy kicsit panaszos hangon ábrázolta a mai magyar valóságot, mégis azt mondom, hogy ezek mögött a panaszok mögött igen gyakran az van, hogy nemigen tisztáztuk azokat a fogalmakat, amelyeket egyébként széles körben használunk. Csak utalnék arra, hogy itt az előző felszólalás egyebek közt utalt a forint gyengülésére. Ezt ki lehet mondani, csak éppen az elmúlt hetek, hónapok, napok tapasztalata, hogy a forint soha nem látott erősségen van, legalábbis az idei esztendőben soha nem látott erős pozícióban van, például az euróhoz képest.

De ugyanúgy említhetném, hogy amikor ez a szó elhangzik, hogy tandíj, ezzel elfedjük a valóságot, mert nem tandíjról van szó, hanem arról, hogy a felsőoktatásban részt vevők, akik egyébként tudást kapnak, egyféle szolgáltatást kapnak, ők bizony szintén ki kell hogy vegyék bizonyos mértékben a részüket - még ha csekély mértékben is - az őket érő örömökből.

Ugyanez vonatkozik az egészségügyben bevezetésre kerülő új díjakra is, amit például vizitdíjnak szoktak mondani. Ha szabad ezt valamihez hasonlítani, ez valahogy nekem körülbelül ahhoz áll legközelebb, mint a parkolási díj, amiből forint szerinti haszna nem nagyon van az egyes önkormányzatoknak, sőt gyakorlatilag csak a beszedés költségeit fedezik, ámde cserébe kapjuk azt, hogy nincs zsúfoltság vagy elviselhetőbb a zsúfoltság a városokban. Ugyanez vonatkozik a vizitdíjra. Ha részt kell venni az érintetteknek a vonatkozó terhek viselésében, még ha csak pici részt is, az örömünk ebből annyi lesz, hogy nem fogunk olyan sokat sorban állni az orvosi rendelők előtt.

De ezek csak a példák. Szélesebb értelemben véve, azt hiszem, mindenekelőtt új egyensúlyokat kell találnunk az egyéni felelősség és a közösségi szolidaritás viszonyában. Mondhatnám azt is, hogy tanítható határokat kellene húzni ebben az összefüggésben, hiszen a szolidaritás legfőbb kerete a társadalom anyagi teherviselő képessége, jóllehet modern közerkölcsünk valószínűleg más logika mentén kívánna érvényesülni.

Nézzük meg: méltatlanul háttérbe szorulnak a szociális gondokat megelőző mechanizmusok, elégtelenek a figyelemfelhívó intézményeink, és a bajbajutottak személyes felelősségén túllépve működik a szociális háló is. Hiányosak a tisztázó rendszerek, például az egészségügyben nincs kapcsolat a szűrőrendszerek, a szűrővizsgálatokra jelentkezés és a kapható szolgáltatások között. Van intézményünk például a családi sérültek ellátására, otthoni rendetlenségekből fakadóan, ám szinte tétlenül, sőt majdhogynem jogrendi nihilben nézzük adott esetben részeges apák, anyák ténykedéseit.

Nem akarom sorolni a visszásságokat, de abban tényleg meg kell állapodnunk, hogy mi az egyén és mi a közösség felelősségi területe, és a társadalmi szolidaritást is abba a sajátos feltételes módba kell helyezzük, ami előzetes elrendezés alapján működik. Érdekes módon az előzetes feltételek meglétéhez kötött segítségnyújtás a nemzetközi viszonylatokban nagyon is működik, nemzeti keretekben már kényelmesebbek vagyunk.

Másodszorra pedig tisztázni kell azt is, elnök úr, hogy mi tartozik a segítség, a segély, az ellátás kategóriájába, és mi minősül társadalmi szolgáltatásnak. Az idősek fűtéstámogatása például bizonyosan segély, ám a jó minőségű szociális bérlakás vagy a kiváló minőségű oktatás, nevelés bizony társadalmi szolgáltatás. Realista szemszögből tehát megálljt kell parancsolni a különböző adócsökkentési rohamoknak éppúgy, mint az állam totális visszaszorításának. Nem szabad véka alá rejteni, hogy a társadalmak bizony széles adóbázison nyugvó - viszonylag magas adók közepette -, rengeteg és kiterjedt közösségi szolgáltatásra vágynak, a közlekedéstől a munkahelyen át a lakhatásig, hogy az egészségügyet vagy az oktatást ne is ismételjem. Mindezeket meg kell szervezni, konkrétan erre való az állam és erre való egyébként a költségvetés is.

A harmadik megoldandó feladat a közteherviselés korszerű arányainak kialakítása. Ebben az első lépéseket teszi meg ez a költségvetés. Ez a probléma belterjesen nem kezelhető, hiszen az európai alapszabadságok, jelesül a személyek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása az adórendszerek számára nagyon komoly kihívást jelent. Természetesen az sem mondható ki, hogy a jövedelmek és az adóbevételek egyértelműen és kizárólag oda csorognak, ahol a legkedvezőbb feltételeket találják, de a kormányoknak nagyon óvatosan kell eljárniuk, hogy ne csússzon ki a kezük közül a kassza.

Van azonban mozgástér. El kell mozdulni abba az irányba, hogy a munkajövedelmek, illetve a tőkejövedelmek minél azonosabb módon vegyenek részt közös költségeink finanszírozásában. Ma óriási különbségek vannak e téren, és a munka áll a teherviselés centrumában, míg a tőkejövedelmek, osztalék, kamat s a többi nemhogy nem vesznek részt a nyugdíjrendszer vagy az egészségügy fenntartásában, de még a személyi jövedelemadó tekintetében is erősen kedvezményezettek. Ezen bizony fordítani kellene, és tűzzük ki azt célként, hogy a munkára nehezedő terhek enyhe süllyesztése mellett a tőkejövedelmeket is vonjuk be fokozatosan a járulékok alapszámításaiba, ahol a határt az a pont képezné, amikor az egyes ember eléri a járulékfizetés még megteremtendő, összevont felső határát.

A negyedik sarokpont, amivel ez a költségvetés számol, a társadalompolitika hangsúlyainak jövőorientált kialakítása. Itt nem arról van szó, hogy ki kapjon kevesebbet, vagy ki kapjon többet, hanem arról, hogy az örvendetesen bővülő bevételeink növekményét mely területekre összpontosítsuk. Azt hiszem, ésszerű, hogy elsősorban oda, ahol az oktatás a leginkább hatékony. Ez nyilvánvalóan a gyermekek, a fiatalok világa, amelyikben a fiatal nőknek kitüntetett szerepük van, lévén, hogy a társadalom utánpótlása az ő ölükben van, elnök úr.

Ezen túl a megnövekedett élettartam, az egészségügyi szolgáltatások iránt mind mennyiségileg, mind pedig minőségében, tehát költségeiben is robbanásszerűen megugrott igények kielégíthetősége azt feltételezi, hogy a bejövő korosztályok soha nem látott képességekkel és tudásanyaggal rendelkezzenek, és ennek alapján roppant mértékű jövedelmet termeljenek. Ez akár családi szokásainkat is átalakíthatja, szerintem nincs messze az az idő, amikor a karácsonyfa alatt nem holmi ékszer vagy slusszkulcs, hanem bizony oktatási csekk vagy hasonló fog lapulni.

(17.40)

Ötödszörre pedig, elnök úr, azzal is szembesülnünk kell a költségvetés kialakításakor, hogy a társadalmunk átalakítása csak széles körű egyetértés mellett lehetséges. A felülről jövő kezdeményezések mindenkori rákfenéje, hogy az értetlenkedések - mint például itt, a vitában is gyakorta előfordul - rendre egyéni stratégiákat szülnek, legtöbbször olyanokat, amelyek lényege, hogy az emberek igyekeznek kibújni a nekik nem tetsző folyamatok sodrából. Így keletkeznek a tartalom nélküli politikai torzók, így burjánzik a jogrenden kívül működő gazdaság, és így esik szét a társadalmak kötőszövete.

Elnök úr, azt hiszem, hogy ez a költségvetés, amely egyébként egy egészen új szemléletben próbálja meg közös dolgainkat rendezni - és még egyszer mondom: a költségvetés nem az államé, a költségvetés nem az Országgyűlésé, az az ország közös dolgainak fedezetét tartalmazza -, ebben a kérdésben, azt hiszem, illő dolog legalább a szakmai keretek között megfelelő konszenzust találni, és amint bevezetőmben is utaltam rá: legalább a szavakat a helyükön használjuk, és ne használjunk olyanokat, amelyek nincsenek.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu