LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Egy nem nagyon ismert angol képviselő egyszer úgy kezdte hozzászólását nagy zavarában: "Akarok valamit mondani a beszédem előtt." (Derültség.) Azért idézem fel ezt a nem szerencsés fordulatot, mert most amúgy nagyra becsült Navracsics Tibor frakcióvezető kollégám mondott valamit a beszéde előtt, amit, azt hiszem, nem lehet szó nélkül hagyni, sem a közélet, sem az ő szempontjából. Azt a hasonlatot alkalmazta, hogy itt, a miniszterelnöki expozéban mintha egy idegen utazó tekintett volna körül Magyarországon. Nem jó ez, rossz a hasonlat sugallata. Feleleveníti az idegenszívűség, a politikában vannak magyarok és nem magyarok című gyilkos vádat. Nagyon remélem, hogy frakcióvezető úr, akit nem innen ismerünk, nem sorakozik fel Kövér László, Torgyán József vagy Csurka István idegenszívű vádat hangoztató kórusába; se hozzá nem illik, se a magyar parlamenthez.

Annak viszont örültem, hogy a miniszterelnöki expozéban történt egy kísérlet, remélem, nem hiábavaló kísérlet arra, hogy ne szokásos politikai rituális táncainkat lejtsük el az ilyen alkalmakkor, ne a napi politikai konfliktusokba merüljünk bele. Azt hiszem és remélem, hogy ez a kísérlet nem volt hiábavaló. Nem volt hiábavaló már csak azért sem, mert például Dávid Ibolya elnök asszony az MDF részéről mintha értette volna ezt a szót, és nagyjából leszögezte, hogy mi az, amiben az MDF hajlandó együttműködni reformok tekintetében, és mi az, amiben továbbra is kritikus lesz a reformok általa kifogásolt mikéntjét tekintve.

Azt remélem, akkor sem hiábavaló ez a kísérlet, hogyha a másik két ellenzéki frakció még, ha szabad így mondani, a régi librettó szerint játszott. Ez a régi librettó narancsdobálásostul kivonulásig, azt hiszem, hogy inkább mosolyogtató, mintsem hogy az ember sírjon rajta. Mosolyogtató, de ettől még nem kellemes. Természetesen ettől nem áll meg az ország, és ettől nem áll meg a kormányzás. Nem kellemes a narancsdobálás, sem a város lakóinak, sem pláne a megcélzott személynek, de hát mit csináljunk; ha a Fidesz úgy gondolja, hogy választói egy csoportja ilyen végtelenül rövid emlékezetű, hogy muszáj a mindennapi narancsdobálással emlékeztetni arra, hogy mit keressen, mármint a narancsot majd a 2010-es szavazólapon, mert különben még az Árpád-sávot keresné abban a bizonyos karikában, hát akkor, istenem, emlékeztessék rá!

(14.40)

Ha azt hiszik, hogy olyan gyenge a memóriájuk, hogy 2010-ben majd fel kell idézni, hogy a narancsot ikszeld, tudod, amit dobáltál, akkor ezt a narancsdobálást ki fogjuk bírni.

És ha a Fidesz-választók honorálják azt a magatartást, hogy a legnagyobb ellenzéki párt Gábor Zsazsát tekinti politikai példaképének abban az értelemben, miszerint - ahogy a művésznő mondta - mindegy, hogy mit csinálok, a lényeg az, hogy írjanak rólam - pontosítok: hogy rólam írjanak -, akkor csak folytassák nyugodtan a kivonulósdit. Ha fontos az, hogy a magyar újságírók értelmes problémák helyett arról legyenek kénytelenek találgatásokba bocsátkozni, hogy a Fidesz ma éppen kivonul, bevonul, felvonul, levonul vagy visszavonul, hát ezt is ki fogja bírni az ország. Más kérdés, hogy Gábor Zsazsa szórakoztató személyisége volt a show-biznisznek, igaz, nem az első vonalból, hanem a másodikból, de legalább nem törekedett se forradalmári, se népvezéri, se miniszterelnöki babérokra, és ezt a javára írom.

De ha önök úgy gondolják, hogy majd ezzel is elszámolnak a választóiknak, ám tegyék. Egy biztos, kormányoldal soha nem illegetheti magát Gábor Zsazsa tollboájában, nekünk nehezebb dolgunk van, mi kormányzunk és kormányozni fogunk. A kérdés már tudniillik nem az, hogy folytatjuk-e a szükséges változtatásokat, mert természetesen folytatjuk. Elhangzottak az okok a miniszterelnöki beszédben és Kuncze Gábor hozzászólásában is, hogy miért kell folytatnunk.

A kérdés most már a kormány számára inkább az, hogy tudunk-e jobban segíteni az országnak abban a nehéz próbatételben, ami előtte áll; nem előttünk, hanem előtte. Tudunk-e segíteni abban a nehéz próbában, amit az idézett elő, hogy a társadalom alkalmazkodóképessége úgy nagyjából az első rendszerváltó kormány óta - amelyik szintén vállalta, amit tennie kellett - nem volt ennyire próbára téve, nem kellett ennyi mindent újonnan tanulni, nem kellett ennyi új dologhoz nemcsak zsebben, hanem fejben és szívben alkalmazkodni.

Mi tudunk ezen segíteni. Tudunk és kell is az elkövetkező évben segíteni. Három dologból többet akarunk és többet tudunk tanúsítani: több idő kell, több figyelem és több türelem, és mind a háromra készek vagyunk. Több idő, nem arra, hogy halogassuk a teendőket, mert ez országgyilkos politika lenne, ezt nem vállaljuk fel. De szerencsére már nem a közvetlen költségvetési kényszerek szorításában kell törvényt hozni, hanem a hosszabb távra ható rendszerváltó törvények, a nagy ellátórendszerek átalakítása és végiggondolása van előttünk, a nyugdíjrendszeré, az adórendszer általános kérdései, a gyermekesélyek kérdései. Évek nincsenek, de hetek és hónapok ezekre a kérdésekre, az alapos szakmai vitákra szerencsére vannak. Erre tehát kell és lesz is több idő. E tekintetben hajlanék Csehák Juditnak egy tévéinterjúban mondott gondolatát magunkévá tenni, aki azt mondta, igaz az, hogy a szakadékot nem lehet két lépésben átugrani, de az is igaz, hogy nekifutás nélkül sem lehet átugrani. Nagyot fogunk ugrani, mert nagy változás kell, de ezekben a hetekben, hónapokban épp a nemzeti kerekasztal keretében a szakmai nekifutásra hagyunk időt.

Nemcsak az időből kell több, de a figyelemből is, a részletekre fordított figyelemből. A miniszterelnök már alkalmazta beszédében az új ház berendezésének, belakásának gondolatát. Valóban erről van szó. Sok tekintetben - például az egészségügyben, a felsőoktatásban - a törvényhozásban már felhúztuk az új falakat, de most kell élhetővé és berendezetté tenni a rendszereket. A politikai falbontás és a politikai kőművesmunka fontos szakasza után most a politikai lakberendezés aprómunkájára kell figyelnünk, és figyelni fogunk, ha kell, olyan korrekciókkal, amiket a miniszterelnök elmondott.

Harmadikként, több kell és több van a türelemből és az odafigyelésből, a tárgyalási készségből is. Ez már szerencsére nem csak ígéret. Ki gondolta volna a tandíjviták után, hogy sikerül megegyezni a felsőoktatás érintett szereplőivel? Ki gondolta volna a kemény költségvetési kényszerek megvitatása idején, hogy sikerül az OÉP-ben megkötni a bérmegállapodást? Ki gondolta volna, hogy Tarlós István Fidesz által támogatott politikus már nem azért emel szót, hogy hogy meri őt a miniszterelnök meghívni valahova, hanem azért, mert részt szeretne venni a tárgyaláson? Köszönjük nekik.

Köszönjük azoknak, akik a kivonulás dobogó léptei és csatazaja alatt is csendben dolgoznak és párbeszédet folytatnak. Jót tesznek, s nem a kormánynak, hanem az országnak. Számítunk rájuk, számít rájuk az ország.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu