GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Nagyon szépen köszönöm a szót. Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Mindegyikünk tele van olyan személyes történettel, amely nagyjából arról szól, hogy édesanyák, édesapák és nagyszülők, rokonok pörölnek a gyerekkel, hogy édes fiam és lányom vagy kicsi unokám, értsd meg, hogy ha valamire akarod vinni az életben, akkor nincs más választás, mint hogy most, amikor tanulsz, most, amikor nekiindulsz, erőfeszítést kell tenni.

Nem szokatlanok az ilyenfajta párbeszédek. Valamelyik oldalon mi is voltunk vagy vagyunk éppen ennek alanya: vagy amikor mi magunk is gyermekek voltunk, vagy később szülőként és nagyszülőként.

(13.10)

Mi is az, ami mozgatja a szülőket, nagyszülőket? Bármilyen furcsa, nagyjából ugyanaz a vágy, ami mozgatja legtöbbünk fantáziáját is akkor, amikor a saját nemzetünkről és országunkról beszélünk. Sikeressé tenni a gyereket, segíteni és ösztökélni, hogy megállja a helyét. Értjük és bátorítjuk, hogy ne gondolja azt, hogy mindig olyan fog maradni az idő, amikor majd a szülő, a nagyszülő, a rokonok, a barátok, az ismerősök egyengetik az útját. El fog jönni a pillanat, amikor majd neki kell menni előre. Hozzáteszem: amennyire ezt értjük a saját magunk viszonyaiban, hétköznapi élettörténeteinkben, annyira bizonytalanok vagyunk abban, hogy vajon ugyanez történik-e és ugyanígy-e akkor, amikor a nemzet dolgáról van szó.

Ebben az ügyben is van két választás: úgy viselkedni, mint ahogyan viselkedünk szülőként és nagyszülőként, azt mondani saját nemzetünknek, azt mondani a polgárok sokaságának, hogy ha szeretnéd, hogy nagy legyen a nemzet, ha szeretnéd, hogy erős legyen a nemzeti közösség, azt csak egyetlenegyféleképpen tudjuk megtenni, hogy nemcsak ünnepi beszédekben mondjuk azt nektek, hogy szükség van rátok, hogy ti vagytok Magyarország, hanem akként cselekszünk, hogy rájuk építünk mindent, ami a máról meg a jövőről szól. Olyan nincsen, hogy naggyá akarom tenni a nemzetet, de közben azt mondom az ország polgárainak, hogy ja, rátok nincsen szükség, nektek nem kell erőfeszítést tenni. Naggyá tenni a nemzetet majd fogjuk itt egypáran. Tudjátok mit? Ti bekkeljétek ki, várjatok!

Mint ahogy nem ezt mondjuk gyermekeinknek, mint ahogy nem ezt mondjuk unokáinknak, úgy azt gondolom, hogy felelős politikusként nem lehet ezt mondani a nemzetnek sem. Nem lehet azt mondani egyik nap, hogy ti vagytok Magyarország, bennetek van a nemzet ereje, a másik nap pedig azt mondani, hogy nehogy véletlen erőfeszítést tegyetek, nehogy véletlen elfogadjátok azt, hogy szükség van az országban változásra. Nehogy elhiggyétek azoknak, akik azt mondják, hogy a ti változtató akaratotok és cselekvésetek nélkül nem lehet itt egy jobb ország! Aki nemzetről, egy nagyszerű Magyarországról, egy sikeres hazáról beszél, annak muszáj azt mondani az ország polgárainak: ti vagytok a siker kulcsa. A ti teljesítményetek az, amelynek a talapzatán ez az ország nagyobb lesz.

Magyarország az elmúlt egy évben kétfajta állítással találkozott. Találkozott azzal a biztató és ösztökélő szóval, amely azt mondta, hogy muszáj változni. Nem beszélni kell a változásról, hanem meg kell azt tenni. A változások arról szólnak, hogy hogyan fog az ország gyorsabban haladni előre, hogyan lesz majd a teljesítménye többet érő, hogyan tudjuk közös javainkat jobban elosztani, hogyan fogjuk saját magunk szolgálatába állítani azokat az intézményeket, amelyek itt vannak körülöttünk.

Nem tagadom, minden gond és minden konfliktus ellenére a kormány mögött álló pártokat alapvetően az a közös meggyőződés fűti, hogy ha Magyarország erős akar lenni, ha Magyarország sikeres akar lenni, ha Magyarország meg kíván felelni annak az álomnak, amely itt van több mint 80 év óta mindegyikünk zsigerében és genetikájában, hogy újra naggyá tenni a nemzetet, ahhoz változtatni kell. Naggyá tenni a nemzetet nem úgy lehet, ahogyan gondolták ezt nagyon sokan az előző évszázad közepén. Arrafelé nincsen út még egyszer, rendkívüli módon fájlaljuk, nehezen is éljük meg. Naggyá tenni a nemzetet csak úgy lehet, ha minden, amit csinálunk, arról szól, hogy hogyan leszünk mi jobbak, mint mások, hogy hogyan működtetünk jobb és igazságosabb egészségügyet, oktatást, szociális és munkaügyi rendszert és igazgatást.

(Podolák Györgyöt a jegyzői székben Nyakó István váltja fel.)

Aki azt mondja, hogy nem kell mást csinálni, hagyjuk a csudába, majd több pénzt beteszünk valahonnan, hogy honnan, azt nem mondjuk meg, az ugyanúgy viselkedik, mint az a szülő, aki azt mondja: ugyan, fiam meg lányom, hagyd el, nehogy fennmaradjál éjszakáig, nehogy erőfeszítést tegyél! Randevú, elindulni a fiúkkal a kocsmába, az a te igazi dolgod! Én azt mondom, hogy nem így van. Nem így van, ahogyan nem ezt teszem a saját gyerekemmel, ahogy nem ezt tanácsolom senkinek sem, mert azt mondom, hogy meg kell vívni ezeket a küzdelmeket a gyerekekkel, és muszáj azt mondani saját nemzetemnek és hazámnak, hogy nem így van. Le lehet beszélni az országot arról, hogy erőfeszítést tegyen. El lehet hitetni az országgal azt, hogy nincsen szükség az ő 300 forintjára. Én meg meg kell hogy kérdezzem az ország vezetőjeként: és tessék mondani, ki fogja kifizetni a számlát?! Tessék mondani, a 2005-ös egészségügyi kasszában hiányzó 500 milliárd forintot ki fogja kifizetni? Mondjuk azt az embereknek, hogy nincs rá szükség? Beszéljük őket le erről?

Mondjuk azt a magyar felsőoktatásnak, amely magyar felsőoktatásból egyetlenegy intézmény nincsen benne Európa első száz legjobb felsőoktatási intézményében, hogy nem kell erőfeszítést tenni? Hogy az egész csak pénzről szól? Nem hazugság ez? Nem az nyomorítja meg az országot, aki azt mondja neki nap mint nap, hogy tőletek nem kell erőfeszítés? Hogy az a kormány, amelyik pedig azt mondja, hogy muszáj hozzányúlni az igazságtalansághoz, muszáj hozzányúlni a fenntarthatatlansághoz, muszáj hozzányúlni ahhoz a rendszerhez, amelyben a szegény szegény marad, a gazdag meg gazdag, nem az a kormány érdemel böcsületet és figyelmet? De azt gondolom, hogy igen. De azt gondolom, hogy igen!

Sok dolgot tettünk az elmúlt egy évben. Ezek nem voltak konfliktus nélkül, tudom. Egyetlenegy gondolat hatotta át minden lépésünket: naggyá tenni a nemzetet. Naggyá tenni pedig csak egyféleképpen lehet: közös erőfeszítés árán. És mélyen hiszem azt, hogy azoknak a politikusoknak és annak a kormánynak van igazsága, amely erőfeszítésre hívja a hazáját, amely azt mondja, hogy küzdjél meg azzal, ami miatt Magyarország lendületét vesztette, amely mögött egyébként ott volt a szociális jótétemény adásának hosszú-hosszú szándéka, de az is kiderült, hogy ennél több kell, hogy az igazságtalanság és a fenntarthatatlanság mélyen kódolt a struktúrákban.

Van-e erről véleménye azoknak, akik nemet, nemet és nemet mondanak mindennap? Nincsen. Azt mondják, hogy az a változás, hogy nem változtatunk semmit. Én pedig nem ezt mondom. Azt mondom a kormánypártok széles körének támogatásával, hogy aki modern Magyarországot akar, ha úgy tetszik, polgári Magyarországot akar, annak szembe kell menni az itt maradt igazságtalanságok és privilégiumok sokaságával. Tessék megmondani, mitől igazságos az, hogy Magyarország II. kerületében, a Rózsadombon, több és jobb minőségű egészségügyi szolgáltatást lehet kapni, mint, mondjuk, Battonyán?! Tessék megmondani nekem! Tessék megmondani, hogy mitől igazságos az, hogy Magyarországon a pénzünket kórházi épületekre és ágyak fenntartására költjük, és nincsen elegendő modern diagnosztikai berendezésünk!? Erre nem lehet azt mondani, hogy adjunk több pénzt. Ki az, aki meg fogja szavazni ebben a Házban, hogy több és magasabb legyen az adó? Ki az? Az pedig egy ócska politikai szöveg, hogy tessék kevesebbet költeni irodabútorra! Ugyan, kérem szépen! Ugyan, kérem szépen, aki ezt mondja, az nem érti, hogy hogyan működik az ország.

Lehet lázítani a hallgatókat a tandíjjal szemben, de muszáj azt mondanom önöknek, a Közgazdaság-tudományi Egyetem rektora mondja nekem, hogy jövőre a legjobban tanuló diákjaink, azok, akik nehéz sorból jönnek, annyi támogatást tudnak kapni, amennyi egy kezdő tanársegédnek vagy adjunktusnak a fizetése. Annyit, hogy a diákok a rektorokkal és sokakkal másokkal elfogadják azt, hogy össze kell nyitni az eddig államinak gondolt és eddig fizetősnek és magánfenntartásúnak gondolt felsőoktatást, mert az igazi igazságtalanság az, hogy az ingyenesnek gondolt felsőoktatásban Magyarországon szinte elvétve lehet csak találni olyan gyereket, aki alulról küzdötte föl magát.

(13.20)

S közben két-három pont eldönti a gyerek sorsát hosszú távon.

Ha van tisztességes nemzeti és szociális program, ha van olyan program, amely arra törekszik, hogy a magyar felsőoktatás ne egyszerűen csak diplomát adjon, hanem hosszú távon versenyképes élet lehetőségét, egy sikeres jövő lehetőségét biztosítsa, hogy a magyar felsőoktatás előbb-utóbb ott legyen Európa legjobbjai között, akkor az a felsőoktatási program az, amelynek a legutolsó törvénymódosítási részleteit a teljes magyar felsőoktatás támogatta. És abban ott van a tandíj. Azt mondani, hogy tudjátok mit, összekacsintunk, nincsen szükség a ti pénzetekre, közben pedig elmenni a mellett a tény mellett, hogy három pont különbséggel a Közgázon eldőlhet, hogy kinek kell több mint félmilliót fizetni ugyanazért a kurzusért - több mint félmilliót! -, a másik, akinek három ponttal többje van, és bekerül, az pedig úgy tesz, mintha neki ingyenes lenne a felsőoktatás. És közöttük alig van egy segédmunkás gyerek. Mi az igazi hazugság? Az, hogy ezt a befizetett pénzt a gyerekek 50 százalékban visszakapják ösztöndíjra? Nem! Ez a tisztességes és felelős magatartás.

Miközben részletekről vitatkozunk itt, ebben a Házban, lassan elhomályosul a végső nagy szándék, hogy egy igazságos, változásra képes országot teremtsünk. Azt olvasom éppen a mai nap egyik havilapunkban az egészségügyről szóló elemzés részeként, hogy Magyarországon azt, hogy hány szülés van egy napon, jelentősen befolyásolja, hogy a hétnek melyik napjáról beszélünk. Vasárnap úgy adódik, hogy 20-30 százalékkal kevesebb szülés van, mint pénteken. Mit gondolnak önök? A Teremtő így alkothatta meg ezt a csodálatos emberi nemet? Pénteken többet szülünk, mint vasárnap? Vagy esetleg elgondolkodunk azon, hogy valami itt nem stimmel? Mondják, egyetlenegyszer ebben a Házban, akik privilégiumok ellen beszélnek, megkérdezték-e azt, hogyan van, miniszterelnök úr, hogy Magyarországon már az is valahol máshol dől el, hogy melyik nap születik a gyerek?! Hát ha van igazságtalanság, ha van itt ebben az ügyben valami, amit meg kell nézni, akkor például ez az.

Miközben 300 forintos vizitdíj ellen lázítják az országot, megkérdezte-e tőlem bárki is ebben a parlamentben, miniszterelnök úr, mit gondol arról, hogy manapság ára van szinte mindennek, ami a kórházban történik és amit zsebből kell fizetni; hogy a legnagyobb nyomorúság, hogy az ember először nem azzal foglalkozik, hogy mi a baja, hanem hogy megtudja a kórteremben ott fekvőktől, hogy mennyit kell érte fizetni? Akik itt le akarják törni a privilégiumokat, akik plebejus politikát hirdetnek, akik neki akarnak menni mindennap az új arisztokráciának, azok egyetlenegyszer is felemelték-e a szavukat amiatt, hogy ma a magyar egészségügy legnagyobb igazságtalansága itt van közöttünk, hogy az egyiknek milliós jövedelem jut, feketén és adózatlanul, kiszolgáltatottságba taszítva egyébként szinte mindenkit, aki kórházba kerül, aki nem tud adni, az pedig szégyellje magát, hogy nem tudott adni, és mindezt a jövedelmet pedig mérhetetlen egyenlőtlen módon osztva szét az orvosok, az egészségügyi ápolók között - mondta valaki, hogy ez tarthatatlan?

Nem a 300 forint a szégyen, hölgyeim és uraim, hanem az a szégyen, hogy szülésre bemenő szülők arról beszélgetnek, ha megjön a baba, akkor 80 ezer forintot kell beletenni az orvos zsebébe vagy százezer forintot, és a zsebébe kell dugni, vagy szégyenlősen le kell tenni az asztalra, és hogy külön kell-e adni a szülésznőnek is, vagy kell-e majd elmennem valahova laboratóriumba és ott is adni pénzt? Miért nem erre kérnek népszavazást, hölgyeim és uraim, hogy rendet tegyünk a magyar egészségügyben? Miért nem erre kérnek? Négyszer-ötször annyi pénz vándorol kézen-közön. Aki előjogok ellen akar fellépni, miért nem teszi ezt meg? Miért nem ebben kezdeményez népszavazást? Azért, mert nem igazságot akar teremteni, hanem hatalmat akar szerezni. Ha igazságot akarna teremteni, akkor tudná, hol kell kezdeni. De eszében nincs! Konfliktust nem akar vállalni senkivel sem. Ígérni akar, hogy majd elhozom a mennyországot; de lehet, hogy pénteken jobban, mint vasárnap, mert péntek munkanap.

Ezt a kormányt az elmúlt években az a nagyon világos szándék fűtötte, hogy akkor tegyünk rendet ebben az országban. Akkor rendben van, akkor tegyük naggyá ezt a nemzetet. De ezt nem kevesek fogják megcsinálni, hanem sokak. Ez egy olyan program, amelyben mindenkire szükség van. Ez nem magyar probléma és magyar kihívás, hanem egész Európának kihívása. Aki egy percig is odafigyelt arra, hogy mi történt az elmúlt hét végén, és megpróbálta azt is megérteni, hogy milyen viták vannak emögött, akkor azt tudom mondani, minden ugyanarról szól, amin itt Magyarországon vitatkozunk, elindulnak-e Európa országai, vagy tétlenül fogják szemlélni, hogy elmegy mellettük a fél világ, elmegy mellettük az Egyesült Államok, és elmegy mellettünk Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia. Nem teljesítmény nélkül! Akik hazajönnek ma Délkelet-Ázsiából, azoknak a legmegdöbbentőbb élményük, hogy az emberek dolgoznak folyamatosan, reggel, délben és este, hogy hihetetlen munkavágy az, amely fűti Délkelet-Ázsia országait, és hogy száz év múlva nem az lesz a kérdés, hogy Európának milyen nemes volt a történelme, hanem az a kérdés, hogyan enyészett el ez az előny, és hogy nekünk miért nem volt kellő bátorságunk, miért csak ahhoz volt bátorságunk, hogy azt mondjuk az országnak, hogy meg fogjuk oldani az ország összes problémáját, hogy növeljük a szociális támogatást és a kedvezményeket.

Nem elég munkaalapú társadalomról beszélni, kérem szépen, hanem olyan viszonyokat kell teremteni, amelyben mindenki tudja, hogy sikerének fő forrása a saját teljesítménye; hogy elsősorban is tartozik önmagáért és nemzetéért, és csak ebből származik az a felelőssége a nemzetnek, ami az egyes tagokkal és a személyekkel szemben van. Ez az igazi felelősség! Európában azok voltak többségben - kétségtelenül állam- és kormányfők -, akik ezt megértették, nehéz és, azt gondolom, végül is bölcs kompromisszumok árán.

Ma Magyarországot akként látják a világban, hogy van egy kormány, amely változtatni akar, van egy kormány, amely ugyanazokkal a reformküzdelmekkel próbálkozik, amellyel mindenki Európában: átalakítani a felsőoktatást, átalakítani a közoktatást, átalakítani az egészségügyet, átalakítani a nyugdíjrendszert. Erről beszél Dánia, erről beszél az új francia elnök, a nyugdíjreform volt talán az első reformprogramja az új német kormánynak, amit Merkel kancellár vezet. Ha ehhez lehet támogatást kapni és kérni, akkor ehhez érdemes. Ahhoz, hogy ne csináljunk semmit, csak vívjuk a hatalmi küzdelmet, és alkotmányos válságról szónokoljunk reggeltől estig, hátha lesz egy kicsikét előrehozott választás, és közelebb fogunk jutni a hatalomhoz - hát, tudják, programnak ez kevés, politikának pedig önleleplező. Hízelegni és kedveskedni, a cselekvés hiányát, a változtatás hiányát zászlóra tűzni, ez nem sok.

Azt tudom mondani, hogy engem az elmúlt egy év küzdelmei, ha valamire, akkor arra ösztökélnek, hogy csak egyfelé van út: menni tovább, menni tovább, és ha már megmozdult ez a nagy hajó, az évek óta változatlanul egy helyben topogó, kikötőben horgonyzó nagy hajó, amelynek az elindulása nem volt egyszerű, akkor ezt nyugodtabb vizekre kell evezni, de menni kell, nem kisebb, hanem legalább akkora sebességgel vagy nagyobb sebességgel. És az sem baj, ha egyesek eközben korbácsolni kívánják a vizet. Az sem baj, ha egyesek azt szeretnék, hogy felboruljon a hajó; azt tudom mondani, hogy nem fog.

Azt tudom mondani, hogy a kormánykoalíció pártjai és maga a kormány is a következő években nyugodtabb, de határozott, a fennálló igazságtalan viszonyokat megváltoztató politikával tovább fogja vinni az ország ügyét, hogy naggyá tegyük Magyarországot. Ebben gáncsoskodás, személyes sértegetés, odamondogatás, politikai hókuszpókusz nem állít meg. Csak egy számít: Magyarország, hogy nagyobbá és erősebbé tegyük. Eszerint fogunk kormányozni a jövőben is.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)

(13.30)

Forrás: parlament.hu