TUKACS ISTVÁN (MSZP): Igen tisztelt Elnök Úr! Igen tisztelt Ház! A vitának ebben a szakaszában folyamatosan a délelőtt során képviselőtársaink némi rezignációval említették fel, hogy ebben a stádiumban már sajnos nincs lehetőség a költségvetés nagy átalakítására. Ennek a rezignáltságnak az az oka, hogy a módszer, amely szerint eljárunk, valóban elég kevés mozgásteret ad ebben a szakaszban arra, hogy lényeges változások történjenek.

Ugyanakkor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a vita más szakaszaiban pedig a hozzászólók stratégiai, sőt, ha nem nagyon túlzok ezzel, egészen történelmi váltásokat emlegettek fel, részben azzal, hogy megpróbálták kifejteni a nézeteik, értékeik szerinti költségvetési filozófiájukat, részben pedig azzal, hogy érintettek nagy területeket, például a vitában nagyon szerencsés Herényi Károly képviselőtársam, aki elindított egyfajta gondolkodást.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Ezeknek a vitáknak helye van még a költségvetési vita második szakaszában is. Helye van azért, mert alkalmat ad arra, hogy egymással is megvitassuk és bemutassuk, hogy a 2-3 vagy 200-300 milliós módosító indítványok mellett, amelyek az asztalunkon maradtak, vannak olyan ügyek, amelyekben muszáj lenne majd általában költségvetések előtt dűlőre jutnunk. Ilyen volt az államháztartási reform felemlítése Herényi Károly részéről, ilyen volt az ezzel kapcsolatban kialakult polémia, de ilyen volt a vita nyitó szakaszában akár Szabó Lajos költségvetési bizottsági alelnök úr, akár Varga elnök úr gazdaságpolitikát, a gazdaságpolitika és a költségvetés kapcsolatát érintő hosszabb értekezése is.

Én magam is megemlítek egy ilyen mozzanatot a költségvetéssel kapcsolatban, mely általában a költségvetések tervezésére vonatkozik, ha megengedik. Azt a vesszőparipámat venném elő újra, amelynek az alapja az, hogy a költségvetések kiadási oldalának a tervezése mindig a bevételi oldal tervezésekor kezdődik el. Természetesen filozófia kérdése az, hogy vajon ennek az elvonásnak a mértéke mekkora, mennyiben tartható és mennyiben jó, ha ez 38 százalék körül mozog. Mégis azt kell mondjam, hogy azok a viták, amelyeket ebben a tárgykörben lefolytattunk a költségvetés előtt, bizony nem szolgálták a racionális bevételioldal-tervezést. Mert természetesen ezek a viták egyrészt arról szóltak, hogy vajon mennyi az a rész, amelyet honfitársainktól ahhoz kérünk, hogy a közkiadásainkat működtessük, másrészt pedig arról szóltak, hogy mindenkinek jó lenne befizetni ezeket a közkiadásokhoz való hozzájárulásokat adó vagy járulékok formájában.

Nos, én azért említem fel mindig és szinte mániákusan ezt az ügyet, mert nem lehet azokat a vágyakat, elképzeléseket beteljesíteni, amelyek akár a mai napon is megfogalmazódtak, ha a költségvetés bevételi oldalán nem áll rendelkezésünkre ez a stabil összeg, és ebben egyrészt a közösen elhatározott adópolitika mentén kiformált adóztatási szabályok, másrészt pedig a beszedés, tehát a fizetésre történő ösztökélés az, ami lényeges. Hiszen - mint mindannyian tudjuk - jelentős forrásokat ad vagy adhat a következő év költségvetéséhez az a fekete-, szürke- vagy árnyékgazdaságból befolyó összeg, amelyet bizony elég kemény intézkedések kényszerítenek ki.

Így tehát azt szeretném először is leszögezni, hogy ha magáról a költségvetésről beszélünk - és a kiadási oldalról nagyon szívesen -, akkor a bevételi oldalt kell a költségvetés tervezése előtt mindig nagyon szigorúan és nagy viták között kiformálni; bár meggyőződésem, hogy elég nagy illúzió, ha néhányan úgy gondoljuk, hogy ez rövid úton sikerülni fog. Ez bizony a költségvetés tervezésének a kellemetlenebbik oldala.

A második ügy, amit meg szeretnék említeni, az a vita, amely Herényi képviselőtársunk hozzászólása kapcsán felbukkant. Vajon mennyi a dolga az államnak honfitársainkkal? Mi az, amit nyújtania szükséges és kell, és mi az, ami az öngondoskodás tárgykörébe tartozik? Nagyon fontos vitáról van szó. Nagyon fontos vitáról van szó, hiszen bajaink többségét, azt a bajt, amit úgy lehetne jellemezni, hogy adnánk, mert látunk feladatot, de nem tudunk, az okozza, hogy bizony sok olyan feladata van ennek a gondoskodó államnak, amelyet ellátni a jelenlegi forrásokból nem képes.

Ugyanakkor szeretnék egyetlen mozzanatot felemlíteni, egyetlen véleményt hozzátenni az ezzel kapcsolatban kialakult polémiához. Az állami feladatoknak jelentős részben mérőszáma az, hogy vajon milyen az a nagyságrend, ahová szolgáltatásokat nyújt. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, arról beszélek, hogy például az oktatás szolgáltatásait különféle nagyságrendekben lehet adni, és ebben nem mellékes, hogy egy kétezer fős kisebb település vagy egy hetvenezres közösség vagy közösségé szerveződött településcsoport az, amely ezt adja. Magyarul: lehet az államháztartási reform gondolatával foglalkozni, de ennek a reformnak az első lépése mindenképpen az, hogy átgondoljuk, hogy ezek a szolgáltatások hogyan nyújthatók gazdaságosan, megpróbáljuk ezeket az alapköveket lerakni. Addig nem érdemes beszélnünk arról, hogy hogyan alakítsuk át az egyes forrásokat.

Ha ez a vita valamennyit hozzátett a jövőbeni gondolkodásunkhoz, az bizony nagyon jó volt még a költségvetési vitának ebben a szakaszában is, amikor már nem döntünk nagy tételekről. A képviselőtársunknak ez a fajta katalizátorszerepe, hogy ezt a vitát elkezdte és elkezdette velünk, még talán azt is feledteti, hogy itt az autista javaslat kapcsán a bevett felekezetekkel történő példálózása nem volt túlságosan szerencsés, hiszen tudjuk, hogy volt a történelemnek egy olyan szomorú időszaka, amelyben a bevett felekezet törvénybe iktatása bizony egészen mást jelentett, mint amire képviselőtársunk valószínűleg gondolt most.

(12.20)

Amihez még szeretnék hozzászólni, az két dolog. Egyrészt tiszteletem mindazoknak a szombathelyi képviselőknek, akik arra szövetkeztek, hogy színházat alapítanak a városukban, és nemcsak azért, mert magunk a magunk városában, Nyíregyházán megéltük azt, hogy milyen alapítani egy intézményt, és hogy mit jelent ez egy városnak - és most nem feltétlenül költségvetési szemmel gondolom, hogy mit jelent -, miféle élesztő, gerjesztő szerepet jelent a város életében, kultúrájában az, hogy létezik társulat, milyen pezsgést jelent az, hogy az egyes produkciók megmozgatnak egy szellemi közeget, milyen vonzerőt jelent egy város számára, hogy a megyének vagy a tágabb környezetben jelent vonzást, és mennyi az a haszon, ami valójában pénzzel nem mérhető egy ilyen társulatnál.

Dr. Puskás Tivadar képviselőtársamnak és társainak azt mondanám, hogy vannak partnereik ebben a gondolatban a Házban, vannak partnereik az önálló társulatban. Ipkovich polgármester úr tudhatja - remélem, tudja -, hogy ebben nemcsak jóindulatú drukkerek, hanem segítők is lesznek, hiszen mindannyian méltányoljuk azt az igyekezetet, hogy az ország nyugati sarkában, Szombathely városában létrejöjjön egy önálló társulattal működő színház, és élvezhessék ennek a gyümölcseit.

A másik ügy, amihez szólni szeretnék, az immár örökzöldnek számító és bizonyára sokak által már kissé unt magán művészeti intézmények helyzete. Újra és újra felmerül ez a kérdés a költségvetések tervezésekor, és mintha most már kezdene lassacskán egyenesbe kerülni a szabályozás ügye a minősítési eljárásokkal és a most formálódó finanszírozási javaslattal. Magam azt szeretném ehhez hozzátenni, hogy a mostani formálódó, csiszolódó finanszírozási javaslat valóban megérdemel még némi csiszolást és átgondolást a vitának ebben a fázisában is; amennyire látom, erre van is szándék.

Igen tisztelt Elnök Úr! Igen tisztelt Ház! Azzal fejezném be hozzászólásomat, hogy a még most is igen-igen fontos 2, 4 vagy 200-300 milliós tételek vitájakor messze támogatója lennék minden olyan vitának, amely a leendő, a következő időszak gondolkodását veti előre költségvetések ügyében, költségvetés-készítés filozófiája ügyében, az állam feladatainak ügyében és minden másban, amelyben valóban közösen tudnánk dűlőre jutni.

Megköszönöm a figyelmüket, és további jó munkát kívánok a Háznak. Köszönöm. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu