LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Ház! Ilyenkor az a házi szokás, hogy mi, frakcióvezetők egy kicsit egymással is vitába szoktunk szállni - nem fognak megsértődni a két nagyobbik ellenzéki párt frakcióvezetői, ha most ezt nem teszem. Tudomásul veszem, hogy kampány van, hogy önöknek kampánybeszédet kell mondani. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Tudomásul veszem, hogy ilyenkor még azok a kollégák is, akikről biztos vagyok benne, hogy hasonló problémákról mélyen szoktak gondolkodni, a régi receptet veszik elő: végy egy adag Őszödöt, egy adat nemzeti végromlást, tegyél hozzá egy csipet kommunistázást - épp csak, hogy az ízét el ne rontsa. (Derültség a kormánypárti padsorokban.)

Külön köszönöm, hogy Dávid Ibolya elnök asszony részéről a kritika mellett konkrét kérdéseket és megfontolandó észrevételeket is hallottuk. De mondom: tudomásul veszem a kampányhelyzetet. Mit is tehetnék mást? Tudomásul veszem, hogy ilyenkor nincsenek fülek az egy rubrikába beikszezhető igennél vagy nemnél bonyolultabb gondolatokra, és hogy ne is legyenek fülek, arról is gondoskodva vagyon, hiszen a füleket a közöttük lévő fejjel együtt ki kellett terelni a teremből. (Derültség a kormánypárti padsorokban.) A görög mitológiából vett közös ismereteink alapján tudom még ajánlani a fülek viasszal való betömését, az árbochoz, értsd a büféasztalhoz kötözést, akkor legalább nincs ez a sok ugrabugra (Derültség a kormánypárti padsorokból.). Nem baj, pontosabban baj, de nem ez a legnagyobb baj. A kampányból már csak három hét van hátra, ki fogjuk bírni, az ország is, fél lábon is, csak el ne zsibbadjon senki lába vagy ne adj' isten, az agya. (Dr. Szabó Zoltán: Az már megvolt!)

De akinek közülünk még sincs belezsibbadva az esze, a gondolkodása, mint ahogy lehet, hogy az enyém is a kényszerű kampányba, azt közös gondolkodásra hívjuk. Ez a beszéd igazi indikációja, a közös gondolkodásra hívás, hiszen olyan dolgokról esik itt szó, amelyekről a családokban lépten-nyomon mindennap szó esik más és más néven. A nagyanyám még úgy hívta - és mindig ennek a fontosságára intett minket -, hogy tartalék. Nem csoda, két világháborút élt át. Az ő nemzedéke az, akinek a tartalék adta a biztonságot; ha több nem, hát egy kicsit több liszt, zsír és cukor a kamrában. Ki nem ismerné ezt? Anyám nemzedéke már úgy mondta: biztonság. Nem csoda, ő a háború utáni politikai cikcakkokban alapított családot, és próbált gyerekeket nevelni. Neki ez volt a kulcsszó: biztonság.

Mi most úgy mondjuk: polgárrá válás, gyarapodás, biztonságos polgári lét. A fiam, a gyerekeink generációja valószínűleg még szebb szavakat talál, ők azt mondják: autonómia, szabadság, önbeteljesítés. De ugyanarra gondolunk: munkára, tudásra és tulajdonra. Arra, hogy minél kevesebben legyenek kiszolgáltatottak, hogy minél többen érezhessék, megállnak a saját lábukon is, hogy minél többeknek a "szolidaritás" szó ne csak azt jelentse, rá vagyok szorulva, hanem azt is, hogy adni tudok benne. Hogy minél többen oda juthassanak, rajtuk is múlik, nem csak a körülményeken, nem csak a családon, nem csak a születési helyzeten, hogy mivé lesz belőlük; arra, hogy saját erőből is lehet egy lépést tenni előre.

A cél nem új. Sok kormány, minden kormány valamiképpen erre törekedett - Dávid Ibolya utalt is rá. De új eszközöket, az új lehetőségek által megítélt vagy megengedett és lehetővé tett új eszközöket kell és lehet is találnunk. Ebben a közös gondolkodásban, mily fájdalom, a kormánypártok ellenfele nem a Fidesz, nem ők a legyőzendő akadály. Komoly ember nem is a büféből választ ellenfelet magának. (Derültség az MSZP soraiban.) Van ennél fontosabb, nehezebb, nagyobb közös ellenfelünk. Közös ellenfelünk a kiszolgáltatottság, a körülményeknek való alávetettség, mert nem csak a mély politikai árkok veszélyesek - nyilván azok is -; veszélyesebbek a mély és áthidalhatatlan társadalmi árkok, amelyek a tulajdonos és tulajdon nélküli, tanult és tanulatlan, munkahellyel rendelkező és tartós munkanélküli élet esélyei között vannak. Most erről van szó. Most ez az árok a legyőzendő akadály, és nem önök. Önök akár szövetségesek is lehetnének.

Ismétlem: nem új célok, de új eszközöket kellett keresnünk. Új eszközöket, mert a régiek ugyan nyilván sokat segítettek több kormány alatt, de nem hoztak megoldást. Nyilván jó szándékkal született a családi adókedvezmény. Sokan örültek neki, de ott nem hozott megoldást, ahol az igazi kiszolgáltatottság van. Ma is vállalom, és örülök, hogy minden évben több gyerek kap ingyenétkezést, de ez önmagában nem segít azon, hogy még az ő gyerekei és unokái is adott esetben ne szoruljanak ingyenétkezésre. Ezen nem segített a "minden kisfaluban iskola", bár elismerem, van közösségteremtő ereje, de hogy nem adott tudást, ezt az mutatja jobban, hogy a pedagógus, a polgármester és az orvos máshova küldte iskolába a gyerekét.

Kell és lehet tehát új eszközöket is találnunk. Ezek közül biztos, hogy a legizgalmasabb a sokak tulajdonhoz juttatásának új eszköztára, a legizgalmasabb és persze igen, elismerem, a legnehezebb is. Jól kitalált eszközökre, pontos garanciákra van szükség, hogy tulajdonban az a kis és közepes jövedelmű is részesülhessen, aki eddig erre esélyt sem látott, aki eddig nem is gondolkodott ezen. Igen, kell a védelem, hogy ne mások nyerészkedjenek. Igen, kellenek a jól kitalált részletfizetési és kedvezményezési hitelgaranciák, de hát ezt kell közösen kitalálnunk.

A miniszterelnök azt mondta - és ebből az egy szempontból tényleg merem mondani, hogy nem új korszakot hirdetünk, de mégiscsak új módszereket tanultunk meg, és új módszerekre van is lehetőségünk -: most nem a punktumok nyelvén beszélünk. A punktum, mint tudjuk, azt jelenti: pont. Egy kijelentő, sőt olykor bejelentő mondat végén van. Most a mondatunk végén - noha biztosak vagyunk igazunkban - kérdőjel és felkiáltójel van. A kérdőjel így hangzik: jól gondoljuk? A felkiáltójel meg így: gondoljuk végig közösen! Számítunk mindenkire.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu