DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Pénteken lezárult a jelentkezés a felsőoktatási intézményekbe. A jelentkezők számáról természetesen pontos adataink még nem lehetnek, az előzetes jelzések alapján azonban elmondhatjuk, hogy ez nem marad el a korábbi évek tendenciájára alapozott várakozásoktól. Egy-egy esztendőben a középfokon végzők 70-80 százaléka tesz érettségi vizsgát, az érettségizettek 60-70 százaléka jelentkezik a felsőoktatásba, a többi jelentkező a korábban érettségizettek, de nem vagy sikertelenül jelentkezettek közül kerül ki. Az ő számuk azonban az elmúlt években természetszerűleg megcsappant, ezért csökkent az utóbbi években folyamatosan a jelentkezők száma.

Némi óvatossággal bár, de kijelenthető tehát, hogy a tandíj nem tartott távol jelentős számú érettségizettet a felsőoktatástól. Aki nem puszta zsigeri indulattal, hanem valamelyest tényszerűen tekint a tandíjra, az ezen nem is lepődhet meg. A felsőoktatásban ugyanis kétféleképpen tanulnak a hallgatók, államilag finanszírozott és költségtérítéses formában. Az államilag finanszírozott felsőoktatás ingyenes, már persze a megélhetési, szállás-, jegyzet- és hasonló járulékos költségeken túl, míg a költségtérítéses formában tanulók ezen felül évi 200-300 ezer forintos tandíjat is fizetnek. Azt várnók ezért, hogy a költségtérítéses hallgatók a lényegesen jobb módú családokból kerülnek ki, mint az államilag finanszírozottak, a helyzet azonban éppen fordított. A tanulás érdekében évi 200-300 ezer forinttal nagyobb terhet vállaló költségtérítéses hallgatók átlagos szociális helyzete szignifikánsan rosszabb, mint az államilag finanszírozott képzésben részt vevő társaiké, egyszerűen azért, mert a jobb módúak a jobb szociokulturális háttér okán könnyebben jutnak be az államilag finanszírozott helyekre.

Nevetséges tehát azt állítani, hogy a tavaly óta tandíj fizetésére kötelezetteknek megoldhatatlan nehézséget jelent a tandíj, miközben a náluk lényegesen rosszabb szociális helyzetű társaik a tandíj két-háromszorosát kitevő költségtérítést is képesek kifizetni. Az igazán szegényeket nem a tandíj tartja távol a felsőoktatástól, ők tandíj nélkül sem jutottak eddig be. Helyzetük javítására egyébként éppen a jelenlegi kormány tett érdemi lépéseket, a tavalyi évben megtízszereződött a közülük a felsőoktatásba felvettek száma. A hallgatók legkiválóbb 15 százalékának a törvény eleve mentességet garantál a tandíj megfizetése alól.

A legtehetségesebbek közé nem tartozó, de szorgalmasan tanuló hallgató ösztöndíjra számíthat, amelynek összege éppen az intézmény tandíjbevételének terhére nőhet jelentősen. Törvény garantálja ugyanis, hogy a tandíjbevétel meghatározott részét az intézmények ösztöndíj folyósítására fordítsák. A rossz anyagi helyzetű hallgató pedig ezen felül a szociális támogatások széles skálájára is számíthat, az elmúlt évben ezeknek nemcsak a forrása nőtt meg jelentősen, de számos jogcímen immár nemcsak adható, hanem kötelezővé vált folyósítani.

Összegezve tehát: sem a tehetséges, sem a szorgalmas, sem a szegény hallgató helyzete nem romlik a tandíj bevezetésével, csak azé, aki e három csoport egyikébe sem tartozik. A március 9-ei népszavazás azonban nincs tekintettel a fentiekre, egyszerűen el akarja törölni a tandíjat. El akarja törölni annak ellenére, hogy a tandíj egyike azon intézkedési rendszernek, amelynek következtében a felsőoktatásban végre megindult az érdemi minőségi verseny a hallgatókért.

A népszavazási kérdés azonban a tandíjjal együtt a költségtérítéses képzést is megszünteti. A kérdés megfogalmazói ugyanis válogatás nélkül tiltanák, hogy államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatótól képzési hozzájárulást lehessen szedni. Csakhogy, tisztelt Ház, az önköltséges képzést is támogatja az állam, ha nem is olyan mértékben, mint az államilag finanszírozottat. A sikeres igen tehát a költségtérítés beszedését is lehetetlenné tenné.

A harmadik kérdésre adott érvényes igen válasz esetén ezért az oktatási kormányzatnak két választása lenne. Vagy megszünteti az önköltséges képzéshez nyújtott állami támogatást, ebben az esetben az ilyen képzésben részt vevők által fizetendő összeg fejenként átlagosan mintegy 180-200 ezer forinttal nőne. Ők tehát nem spórolnának olyan nagyot azzal a három igennel, mint azt a Fidesz plakátja hirdeti. A másik lehetőség, hogy kiterjesztené az állami finanszírozást a ma önköltséges formában tanulókra is, ami a legóvatosabb becslések szerint is évi 120-150 milliárdjába kerülne a költségvetésnek, azaz minden egyes állampolgárnak évente 15 ezer forintjába. Ez esetben tehát a három igennel járó nagy spórolás minden egyes állampolgárnak évi 15 ezer forint pluszkiadást jelentene. A kilátásba helyezett nagy spórolás tehát, tisztelt Ház, így is, úgy is ámítás. Pedig az ezt meghirdető Fidesz elnöke még sohasem hazudott az embereknek. Ezt a leghitelesebb forrásból tudjuk, tőle magától.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu