GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Nagyon szépen köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A népszavazás döntését végrehajtjuk. A kampánynak vége. A törvényhozás dolga, hogy a népszavazás döntéséhez illeszkedő jogszabály-módosításokról döntsön. Ezt a törvényhozás nyilvánvalóan meg fogja tenni.

A népszavazás értékelésének a dolga nyilván nem csak az Országgyűlésé, az valamennyiünké; enyém is, a parlamentben ülő valamennyi képviselőé, a politika iránt érdeklődő sokaságé.

A legegyszerűbben talán azt tudnám mondani, hogy a népszavazásból egy dolog biztosan látszik: az tudniillik, hogy az elmúlt mintegy másfél év változásainak mélységével, tempójával, mennyiségével és nem egy esetben valószínűleg irányával nagyon sokan nem tudtak azonosulni, és nem tudtak vele egyetérteni - legalább 3 millió ember. Ezt az üzenetet értjük. Ennek a törvényhozási konzekvenciái nyilván meg fognak történni. Aztán van jó félmillió ember, aki annak ellenére, hogy - ahogyan február 18-án mondtam - ez a másfél év, amit magunk mögött hagyunk, cudarul nehéz másfél év volt, hangosan, erőteljesen kiállt ezen politika mellett. És van több mint 4 millió, akinek nem ismerjük pontosan az álláspontját, nem adott aktívan támogatást a népszavazási kezdeményezéshez. Tehát ez nagyjából a tény.

Hogyan értékeljük mi ezt, és hogyan értékelem én? A legfontosabb talán az, hogy a népszavazási kampányban nem egyszerűen politikai szándékok, hatalmi akaratok, egészségügyről vagy felsőoktatásról vallott konkrét nézetek csaptak össze, hanem sok tekintetben két politikai filozófia is, sok tekintetben kétfajta vízió Magyarország jövőjéről. Természetesen ez látszott a legkevésbé. Mi is ez a két vízió, mi ez a két filozófia?

A parlamentben ülő pártok majd' mindegyike a rendszerváltozás óta jelentős utat járt be politikailag, változott politikai karakterük, nem egy esetben nevük, a használt szimbólumok világa, politikai programjuk. Hozzáteszem: igaz ez a magyar baloldal legnagyobb pártjára, a Magyar Szocialista Pártra is.

Én a magyar baloldal átalakulását ebben a tizen-egynéhány évben egy alapvetően egyenes vonalú, bár kétségtelenül időnként kitérőkkel tarkított folyamatnak látom; olyannak, amelyben az ország egyik politikai fele nem küzdelmek nélkül, de lassan megérti, hogy miről szól a szabad Magyarország, a harmadik Magyar Köztársaság. Arról szól, hogy a szabadságeszmény hogyan kapcsolódik össze a felelősséggel. Ez nem egy könnyű felismerés, hozzáteszem. Egy olyan országban, amely évszázadokig nem volt szabad, ráadásul az utolsó negyven-ötven évében olyan rendszert élt meg, amelyben a szabadság korlátozásával együtt járt a felelősség korlátozása, ebben az országban nincsenek erős hagyományai annak, hogy értjük, hogy mi a dolgunk az országban. Nagyon szeretjük a védelmet, és nagyon szeretjük, ha korlátozott azért a felelősségünk.

(13.10)

Nekem személyesen is, és hozzáteszem, azért dolgozom kormánytagként, miniszterelnökként saját pártomban választott politikusként, hogy annak a felismerésnek és meggyőződésnek szerezzek több hívet, hogy az országban minél többen értsék, hogy a rendszerváltozás egy kétoldalú folyamat, hogy a szabadság együtt jár sok-sok felelős polgár együttműködésével, és hogy van dolga mindegyikünknek önmagáért és családjáért és a nemzetért viselt felelősségben. Ez egyébként egy nehéz út, azt is mondhatnám, hogy rendkívül macerás. Rendkívül macerás! Jól látom, hogy hihetetlenül erősek azok a belső indítékok, amelyek azokat a magatartásokat és azt a reflexet hívják életre, hogy na de, hát nekünk jó volt úgy, ahogy eddig volt, eddig is megkaptuk valahogy ezeket a szolgáltatásokat, hadd kapjuk meg ezentúl is úgy, ahogyan eddig megkaptuk. Ha úgy tetszik, borzasztóan erős az ingyenesség illúziója. Borzasztóan!

Ezzel szembemenni nagyon veszélyes - kétségtelen. Az ember könnyen rajtaveszít politikusként. Már csak azért is, mert sokan még a végén azt mondják, hogy hát, ne neveljenek már bennünket, hát mi felnőtt emberek vagyunk. Az ember könnyen beleesik ebbe a hibába, hogy elmondja nekik, hogy miért nem mehet ez így tovább.

Ha a kampánynak vége van, akkor egy picivel több a tere annak, hogy beszéljünk mélyebben és őszintébben. A kampány egy - hogy is mondta az egyik ellenzéki pártelnök? - húsz másodperces politikai igazságok világa. Hát, húsz másodpercbe nem sok politikai igazság fér bele, inkább csak féligazság vagy hazugság. Akkor, amikor úgy döntött több mint 3 millió ember, hogy támogatja azt a kérdést, hogy ne kelljen fizetni vizitdíjat, vagy ne kelljen fizetni napidíjat a kórházban, vagy éppen tandíjat, akkor természetesen arról a kérdésről nem mondott semmit, hogy na jó, de akkor ki fizessen. Ki? És honnan?

Azt meghagyta itt nekünk, hogy döntsük el mi. Mi meg talán nem mondtuk el elégszer ebben az elmúlt húsz évben, hogy egyébként mi itt, törvényhozók, akik a költségvetésről és pénzekről döntünk, a nap végén, ahogyan mondani szokták, csak egyetlenegy-féleképpen dönthetünk: vagy nem tudunk pénzt adni, vagy az adófizetők pénzét adjuk. Nagy kérdés, hogy a felelősségnek az az aránya, amit a kormánypártok javasoltak, az egészségügyben - őszintén szólva - a gyógyítás költségeinek 1-2 százaléka. A háziorvosok jövedelmét tekintve ennél sokkal több - ez egy kicsike része az egésznek -, ha mindent együtt veszünk, akkor maga a tehernövekedés ennyi; a felsőoktatásban több, de messze kisebbség.

Mi a helyes magatartás egy országban, amely azt mondja, hogy mozgósítani akarom az energiákat, amely azt mondja, hogy szükség van mindenkire? Az-e, hogy azt mondjuk, hogy hát, kérem szépen, őrizzük meg azt az érzést, hogy ehhez nekem, aki kapom a szolgáltatást, nem kell hozzájárulni, csak az adóforintjaimon keresztül, miközben egyébként rengeteg olyan egészségügyi szolgáltatás van, amelyre ez ma sem igaz, a gyógyszertől a szemüveg felírásáig, csak hogy két példát mondjak. A felsőoktatásban a hallgatók felére igaz az, hogy a képzési költségek túlnyomó részét ma már ők fizetik, és ez évek óta így van.

Most nekünk egyszerre két feladatunk van, mondom ezt politikustársaimnak. Hallani az egyik oldalról ennek a több mint 3 millió embernek a szavát, akik azt mondták, hogy ők nem akarnak fizetni, és ha legalább 3 millióan vannak, tudjuk, akkor az ő akaratukat érvényesítenünk kell a törvényhozásban. Ezt meg fogjuk tenni.

Van még egy felelősségünk - erről kevesebbet szoktak beszélni a politikusok, és különösen a kampányban -, hogy felelősek vagyunk az egész országért is - nem? És a közös ügyekért. Nem véletlen-e, hogy a népszavazást követő legelső riporteri kérdések - nem is elemzői kérdések - voltak, hogy na de jó, hát honnan lesz most pénz. Milyen érdekes! Azok a riporterek, akik ezt tegnap este megkérdezték, heteken keresztül ezt a kérdést lényegében nem tették fel azoknak, akik azt javasolták, hogy igennel kell válaszolni erre a kérdésre.

Nekünk itt, akik itt vagyunk a parlamentben, erre a kérdésre, ha akarunk, ha nem, válaszolni kell. Mi, amikor döntünk, az adófizetők pénzéről döntünk, nem máséról, ugyanarról a pénzről döntünk, amiről tegnap több mint 3 millió ember úgy szavazott, hogy ezt nem akarják fizetni. Lehet azt mondani, hogy valahol van pénz ott a nagy költségvetésben, de akkor meg kell mondani, hogy pontosan hol, és össze kell ezt vetni egyéb más célokkal.

Miniszterelnökként a kormány politikáját képviselvén 18-án azt javasoltam, hogy ami forrásunk van, ami forrásunk és szabad mozgásterünk van, elsősorban a terhek csökkentésére fordítsuk, hogy kevesebb adót és járulékot kelljen fizetni, másodsorban az oktatás fejlesztésére fordítsuk azért, mert azt gondolom, hogy ez a kettő viszi előre Magyarországot. Na most, ha a harmadik célról szintén így kell gondoskodni, mert rábeszéltük az embereket, hogy ne járuljanak hozzá, akkor nagyon világos, hogy ennek az a következménye, hogy vagy kevesebb jut tehercsökkenésre, vagy kevesebb jut az oktatás fejlesztésére.

Be kell önöknek valljam, határozott meggyőződésem, hogy Magyarország távlatos céljait tekintve, és tanulva az elmúlt évek sok-sok kacskaringójából, nemegyszer hibájából, azt gondolom, hogy ez az egyetlen helyes magatartás, az, amit a kormány képviselt. Ha kinyitom a fülemet, és hallgatom, hogy mit mondanak a világban Magyarországról, akkor azt mondják, hogy két-három dolgot kell csinálni: csökkenteni a hiányt - ezt tesszük -, csökkenteni a terheket - ez volt a javaslatunk -, harmadikként alapvetően befektetni az oktatásba, oktatásba, oktatásba. A negyedik területen azt mondtuk, hogy közvetlenül azok tegyenek be többet, akik igénybe veszik. Ma 3 millió ember azt mondta, hogy ezt nem így akarja csinálni.

Ne haragudjanak, ha azt mondom, hogy szerintem egyébként az a döntés, amit a népszavazás nyomán hoznunk kell, meg fogjuk hozni, de ha nem haragszanak, nem értek vele egyet. Szerintem ez egy nem jó döntés. Ettől még 3 millió embernek - nem is kell hozzá annyi, elegendő lett volna kétmillió és néhány százezer - joga van ilyen döntést kikényszeríteni. Joga van; ha ezt ők így teszik, mi megtesszük. De mondom, ha igaz az, hogy mi egy erős Magyarországot akarunk, akkor énszerintem az nem egy jó politika, hogy lebeszéljük az embereket arról, hogy a saját hozzájárulásukkal bővítsék azokat a forrásokat, amelyekben az egészségügy működik. Ez nem egy jogi probléma. Lehetett azzal érvelni, hogy ez nem költségvetési kérdés, de lám-lám, ma már mindenki ott van, hogy hogyan pótoljuk. Mindenki ott van!

Nekem ugyan nem szokásom alkotmánybírósági döntéseket kommentálni, eddig tartózkodtam is ettől. Most sem fogom ezt hosszan megtenni, sőt vigyázni fogok a szavaimra, hogy csak annyit mondjak, amennyit feltétlenül muszáj. Az a magyar Alkotmánybíróság, amelynek első elnöke a mai köztársasági elnök, oly nagyvonalúan és elegánsan bizonyította, hogy az alkotmánynak van egy láthatatlan alkotmányossága, átszűrődik belőle egyfajta filozófia, akkor, ha más nem, ennek a láthatatlan alkotmánynak az üzenete számunkra nagyon világos volt. Felelős polgári demokráciában olyan kérdést feltenni a választóknak, hogy szeretnél-e valamilyen közszolgáltatásért kevesebbet fizetni, szeretnél-e adót, járulékot csökkenteni, szeretnéd-e a saját egyéni életedhez igazítani közvetlenül a nemzet költségvetését, ilyet nem szabad csinálni.

(13.20)

Értem az Alkotmánybíróság döntését, és tudomásul veszem. Hadd legyen ez a második, amire most először, nem tudom, hogy utoljára-e, de mindenképpen először azt mondjam, hibának gondolom, nem értek vele egyet. Nagyon sokat árt Magyarországnak, ha lehet lényegében költségvetési tételekről szavazni. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Tudom, van, aki azt mondja, hogy Magyarország győzött. Nézzék! Azt gondolom, azt nem pontosan tudjuk, hogy Magyarország győzött-e. Egy dolgot tudunk, hogy 3 millió 200 ezer ember akarata most érvényesül. Ahogyan nem igaz az, hogy egy demokráciában, ahol ilyen és olyan nézetek vannak, ha valaki kisebbségbe kerül, akkor a haza kerül ellenzékbe, talán értik, hogy mire gondolok, úgy nem igaz az, hogy ha valakinek az álláspontja többségbe kerül, akkor a haza győzött. Egyik álláspont időnként hol többségi, hol kisebbségi. Hát, ez a demokratikus versengés lényege és értelme. Nem kiáltjuk ki a hazát vesztesnek, ha alulmaradunk, és nem kiáltjuk ki a hazát, Magyarországot győztesnek, ha éppen egy másik politikai kérdésben többségbe kerülünk. Szerintem ez erénye a demokráciának, ennek az ellenkezője pedig nehezen egyeztethető össze a demokratikus kultúrával.

Ráadásul azt gondolom, hogy Magyarország úgy összességében, nem per pillanat, úgy összességében és távlatosan inkább veszít, mint győz. A magyar jobboldal nagyobbik pártja természetesen érezheti magát győztesnek, hiszen kezdeményezett egy népszavazást, ahhoz elegendő többséget kapott. De muszáj feltennem egy kérdést: valóban olyan ország van a szemünk előtt, ahol a polgárok sokasága nem érti, nem tudja, nem látja át annak következményeit, hogy ha megfosztja közös ügyeinket egy általa fizetett forrástól, akkor a másik oldalon megint csak neki kell fizetni? Azok az eszmények, amelyeket én fontosnak gondolok demokratikus politikusként, amelyeket fontosnak gondolnék egyébként bal- és jobboldali vagy liberális politikusok számára is, azok nem ilyen Magyarországot látnak.

Ezzel együtt, mondanom sem kell, érteni vélem a választókat. Hát megkérdezték tőlük, hogy akartok-e fizetni valamiért, amiért korábban nem kellett fizetni. Hát, ha meg lehet kérdezni a választókat, és a választók eldönthetik, hogy ők mostantól ingyen kapják azt, amire a kormány rá akarta őket beszélni, hogy járuljanak hozzá, nem lehet őket hibáztatni, hogy nagyon sokan azt mondták, hogy persze, szeretnénk ingyen kapni. Hadd tegyek hozzá még valamit, mert persze azt is értem, hogy a népszavazás nem csak önmagáról szól. Az is világos, hogy az elmúlt másfél év rettenetesen nehéz volt. Sok terhet cipelt az ország. Sokat! De tudják, miért viselték ezt a terhet? És akkor talán itt az utolsó két percben jó lesz erről is a lehető legegyszerűbben beszélni. Azért, mert mi magunk, és ezt mondom szocialista barátaimnak (Az MSZP-frakció felé fordulva:) elsősorban, és csak másodsorban a szabad demokratáknak, mert mi magunk is hozzájárultunk ahhoz 2002 és 2006 között, hogy éljen és viruljon az az illúzió, amely illúzió csapdájába esett most az ország.

Mi magunk is csináltuk az a politikát 2001-et, 2002-t követően, nem tudtunk ellenállni az ezzel kapcsolatos csábításnak, amely ugyan nem tőlünk jött, de végül mi magunk is ugyanebbe az utcába mentünk, hogy elegendő csak akarni, és igazából teljesítmény nélkül növekszik a nyugdíj, növekszik a családi ellátás, növekszik nagyon-nagyon sok minden. Az a politika, amit 2002 és 2006 között mi magunk folytattunk, és most itt mondom a tévénézőknek, saját frakciómra nézek elsősorban, aztán mi majd ezt megvitatjuk egymás között a következő években, maga is hozzájárult ahhoz, hogy lényegében szégyenérzet és felelősségérzet nélkül ma Magyarországon fel lehet tenni ilyen kérdéseket; hogy Magyarország, miközben 2001 és 2007 között 30 százalékkal növekedett a jövedelmek reálértéke, eközben vesztesnek érzi magát nagyon sokszor.

Magyarország folyamatosan hajlamos csak a dolgok egyik felére nézni; szeretni Szlovákiát, mert gyorsan növekszik, de nem észrevenni, hogy szociális költései alig kétharmadát teszik ki a mienkének. Magyarországnak akkor most azt mondom, merthogy az igen-igennel kampányolt az ellenzék, akkor most hadd használjam az ő 2006-os egyik kampányszlogenjét. Azt kell mondjam, hogy Magyarország, politikusok és mi, sokmilliónyian, ébresztő. Ebből így, ilyen népszavazásokkal nem lesz modern Magyarország. Márpedig erős, modern Magyarország kéz a kézben járnak.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Hosszan tartó taps a kormánypárti oldalon.)

Forrás: parlament.hu