GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Nagyon gyors és rövid reakciókat hadd tegyek.

Időnként azt látom, hogy kiterjesztő módon értelmezik a tegnapi népszavazás eredményét, mintegy azt állítva, hogy mindent, ami az elmúlt másfél-két évben történt ezeken a területeken, most akkor sutba lehet vágni. Hála a jó égnek, ez azért nem így van. Nem tudom, mit gondolnak arról, hogy a gyógyszergyártók most már egy ideje annak érdekében licitálnak, hogy ki tudja olcsóbban adni ugyanazt a gyógyszert. Ez ennek a programnak a része volt. Ez jó vagy rossz? Azt gondolom, hogy jó. Azt mondják a szakértők, hogy az idei évben összességében is csökkenni fognak a gyógyszerárak, ráadásul nem adminisztratív eszközökkel, egyszeri beavatkozással, hanem egy olyan szabálymechanizmussal, amely szinte automatikusan kikényszeríti a mi érdekünkben álló versenyt.

Nem tudom, emlékeznek-e arra, hogy jó egy éve vagy talán már több is, nagyon sokan azt mondták, hogy ha lehet majd kapni gyógyszereket gyógyszertáron kívül, az minden bizonnyal maga lesz a világvége; sőt talán népszavazási kezdeményezés is volt ugyanebben a csoportban, csak aztán lemondtak a kezdeményezők erről. Mit gondolnak, ma egy ilyen kezdeményezés, ha a tartalma szerint megítélnék, többséget kapna? Nem tudjuk, mert nem volt ilyen népszavazás, de úgy látom, hogy elfogadta ezt az ország, ez az ország érdekében áll. Jó volt ez a döntés? Azt gondolom, hogy jó volt ez a döntés.

Egyetértek azzal, hogy sok szakértőt meg kell hallgatni, mondja Dávid Ibolya. De vajon tudjuk-e, hogy egyébként a szakértők mit mondanak a magyar kórházi kapacitásokról? Ugye, tudjuk? Őszintén szólva, ezt nem vitatta senki sem, és itt az az igazi probléma, hogy amit szakmailag lehet tudni, azt borzasztóan nehéz elfogadtatni a hétköznapokban, borzasztóan! Nincs olyan polgármester, nincs olyan kisvárosi lakos, aki ne azt mondaná, hogy márpedig el a kezekkel az én kórházamtól. Így van ez? Így van ez. Normális dolog ez? Normális dolog, mert az ő saját szempontjából ez egy érthető magatartás. Pontosan tudjuk, hogy a szakértők egyébként inkább azt mondanák, hogy még több kapacitást kell átalakítani, nem kevesebbet, de ettől még, tisztelt elnök asszony, ugyanoda jutunk, hogy a végén jönnie kell a kormánynak és a törvényhozásnak, és vállalni azt az egyáltalán nem kényelmes döntést, sőt nyugodtan mondhatom, népszerűséget romboló döntést, hogy náluk a kórház kisebb lesz vagy teljesen be fog zárni. Ma a szakértők lényegesen világosabban látják, hogy mi a helyzet, mint amennyit a politikusok el mernek, el tudnak vállalni, és amennyit az ország hajlandó tőlünk elviselni.

Nem az az igazi probléma, hogy nem lehet látni, hogy a magyar egészségügynek hol milyen gondja és baja van, mi a rákfenéje; elég jól lehet ezt látni, elég jól. Az a probléma, hogy azt a gyógymódot, amit itt alkalmazni kellene, nem szereti az ország; úgy van vele, mint a kisgyerekek a csukamájolajjal: még ha tudják is ésszel, hogy ezt csak be kéne venni, de ha egy mód van rá, akkor mégse veszik be. Ez a helyzet.

Természetesen örömmel veszem, ha akár a köztársasági elnök úr, akár bárki más szélesebb szakértői kört össze fog hívni annak érdekében, hogy az egészségügyben vagy másban programot adjanak. A kormány ezeket a javaslatokat meg fogja vizsgálni, ha lehet, amivel egyetért, be fogja vezetni. De magunk között szólva: az nem szakértői kérdés ám, hogy mit gondolunk Magyarországról, helyénvalónak tartjuk-e, hogy ne csak, mondjuk, a gyógyszerek területén, hanem a háziorvoshoz járás területén is legyen közvetlen hozzájárulás, vagy nem gondoljuk helyesnek. Lehet ilyen szakértői véleményt is mondani meg olyat is, ez azon múlik, hogy ki milyen Magyarországot lát, milyen viszonyokat lát maga előtt; van erre is példa Európában, meg arra is, ön is pontosan jól tudja. Finnországban van vizitdíj, Nagy-Britanniában - fejből mondom - olyan vizitdíj, amit mi bevezettünk, nincsen, de például a szemészetben kiterjedt vizitdíj van, csak a szemészetben, azaz példát találunk majd' mindenhol.

Fájdalom, de azt kell mondanom, hogy nem lehet attól megmenekülni, hogy politikusként véleményt kell mondani, politikusként pedig ezekben a dilemmákban kell állást foglalni. Azt hiszem, hogy ez a koalíció jó irányba keresi a megoldást. Látom, hogy 3 millió ember határozottan szembemegy ezzel a megoldással, nagyon nem akarta ezt a megoldást. De tudja, erre is igaz, hogy attól még, hogy tudjuk, hol van ezekben az ügyekben a többség, még nem tudjuk, hol van az igazság. Hogy hol a törvényesség, azt pontosan tudjuk: végre kell hajtanunk most ezt a döntést, meg is fogjuk tenni. Aztán majd nyilván nagyon soká, öt-tíz-húsz év múlva meg fogják ítélni napi politikai indulatoktól mentesen, hatalmi harcoktól mentesen, hogy akkor ott, 2008 környékén, amikor volt egy kormány, amely sok mindent át akart alakítani, annak a kormánynak a dolgok fő folyamatát illetően, a lényegét illetően igaza volt vagy nem, arrafelé kereste-e a megoldásokat, amerre a világ ment, vagy inkább azoknak volt igaza, akik lassítani kívánták ezt a folyamatot. Ezt ma nem tudjuk.

Ami közöttünk van, az nem egyszerűen szakmai-politikai küzdelem, ezt ön is jól tudja. Ez egy nagyon éles hatalmi küzdelem. A hatalmi küzdelem onnan indul, hogy sem 2002-ben, sem 2006-ban a mostani ellenzék nagyobbik pártja nem fogadta el a választás végeredményét. Azóta - őszintén szólva - kiveri a hideg veríték, amikor arra gondol és azzal kell hogy szembesüljön, hogy nem ő kormányoz, és kétségtelenül megtesz mindent annak érdekében, hogy ne így legyen. Hiába akarta '94-ben a tandíjat, érvelt mellette - néznek a képviselők közben engem, bizony érveltek mellette -, mára ez nemzetárulás. Hiába mondta '98-ban, hogy többpénztáras modell kell, mára ez nemzetárulás, és folytathatnám a sort. Úgy látom, hogy nagyjából itt a hatalom körül forog a kérdés.

Mire lehet tőlünk számítani? Nagyjából ugyanarra. Eddig két népszavazás volt: 2004 decemberében a kezdeményezők elveszítettek egy népszavazást, ettől még fenntartották az álláspontjukat mind a mai napig, és az élet ment tovább; 2008 márciusában a kezdeményezők nyertek egy népszavazást, itt a kormány veszített, a kormány végre fogja ezt is hajtani. Természetesen a személyes meggyőződésemet fenn fogom ettől még tartani, hogy mi a helyes és mi nem, csak tudomásul veszem a választók döntését.

Újra azt tudom mondani, hogy tisztelni kell a választók döntését. Ha egy ilyen kérdésben el lehet menni a választókhoz, és a választók ezt mondják rá, nekünk egy dolgunk van: meghajtani a fejünket, függetlenül attól, hogy így szavaztak, vagy úgy szavaztak vagy nem mentek el dönteni. Minimális dac sincsen bennem. Az természetes, hogy nem örülök egy ilyen döntésnek, mert szerintem nem áll Magyarország érdekében, de azt nem vitatom el, hogy önök azt állítják az ellenzékben, hogy éppen hogy az áll Magyarország érdekében. Ez a normális, így működik a demokratikus parlamentarizmus. Dac, sértődés - hát hogy a csudába' lehet bennünk egyáltalán?

Az egy másik kérdés, hogy mostantól kezdve az a dolga többek között az oktatási miniszternek, többek között az egészségügyi miniszternek, hogy leüljön az érintett szakmai csoportokkal, és konzuljának, tudniillik itt egyetlenegy elemet kiveszünk egy rendszerből. A népszavazásnak igazi nagy fogyatékossága az, hogy egyszerű kérdéseket tud feltenni: igen vagy nem - de mi lesz az egész rendszerrel? Azzal most nem vagyunk kint a vízből, az igaz, hogy egyszerűen ezt kihúzzuk, de ennek egy csomó következménye van.

(14.00)

Azt kérem mindkét minisztertől, hogy a következő napokban kezdje el a konzultációkat. Természetesen az egészségügyi miniszter fog találni olyan orvost, aki azt fogja mondani: az az igazság, hogy nem örülünk annak, ami történt, és fog találni olyan orvost, aki azt fogja mondani: az a jó, hogy ez történt. Fog találni az oktatási miniszter úr olyan rektort, aki azt fogja mondani: nagy baj, hogy megszűnik a vizitdíj, és gondolom, hogy fog találni majd olyan hallgatói érdekképviselőt - (Közbeszólásra:) vagy tandíj, és fog találni olyan hallgatói érdekképviselőt -, aki lelkes lesz tőle. Konzultálni kell, egyeztetni kell. Úgy hallom, hogy a házbizottság megegyezett arról, hogy holnap elkezdődik a vonatkozó törvényeknek a vitája, egy hét múlva talán már dönthetünk felőle.

Sajnos, egy dologban nem tudom önöket egyszerre kielégíteni. Két frakcióvezető is megszólalt kormányátalakítás-ügyben. Az egyik - legnagyobb meglepetésemre, ilyen még nem volt - azért lobbizott nálam, hogy nehogy felállítsak egyetlenegy minisztert is. Azért csodálkozom, mert ha én végignézek a miniszterek során, alig tudnék olyat mondani, akinek a lemondására még nem szólított volna föl ugyanaz az ellenzéki párt az elmúlt időszakban. Azt tudom közölni a miniszter kollégákkal, hogy úgy látom, önöknek minden politikai ballépését, hibáját, bűnét ma megbocsátotta a legjobb ellenzéki párt, és kifejezetten önökhöz ragaszkodik, hogy miniszterek maradjanak. De kifejezetten csak azért, mert Navracsics úr kérte, most akkor bejelentem, hogy önök miniszterek maradnak, ön pedig államtitkár, államtitkár asszony.

Viszont ezzel egy időben nem tudom a Kereszténydemokrata Néppárt vezetőjének az igényét is kielégíteni, aki viszont kifejezetten le szerette volna váltani az egészségügyi minisztert. Ha majd a szünetben megállapodnának egymás között, hogy mit javasolnak nekem, meg fogom fontolni, hogy mi az ellenzék kormányátalakítási javaslata, és természetesen alkalmas módon erre majd válaszolni fogok.

De tudja - és ezt Navracsics frakcióvezető úrnak mondom -, ha ilyenek a tanácsadóik, akiknek összességében annyi jutott eszükbe, hogy a miniszterelnök most egy nagyszabású kormányátalakítással fog majd úgymond szorult helyzetén túllenni, akkor most mondhatom önnek, szerintem ideje lenne végiggondolni, hogy rendben vannak-e a tanácsadóik, mert nyugodtan mondhatom, hogy most igen nagy bakot lőttek. (Dr. Navracsics Tibor közbeszól.) Köszönöm szépen.

Nagyon remélem, hogy az ország egyébként nem lő akkora bakot ezzel a népszavazással, amekkorát egyébként lőhetne vagy lőhetett volna.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban. - Kontúr Pál: Ennyi van benned! - Móring József Attila kezét a feje fölé emelve tapsol.)

Forrás: parlament.hu