TÓTH GYULA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt országos kisebbségi Vezetők! Kedves Vendégeink! Tisztelt Képviselőtársaim! Az általános vitánk tárgya a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzete. A beszámoló összességében eleget tesz annak a törvényi kötelezettségének, hogy a kormány kétévente legalább egy alkalommal áttekintse a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetét, s eközben a megtett intézkedésekről beszámoljon az Országgyűlésnek.

A beszámoló mellékletében a 9. oldalon a magyarországi cigányok oktatásával kapcsolatos fejezetben az alábbi olvasható. "Az oktatás területén nőtt a cigányok és nem cigányok közötti különbség, ugyanakkor megváltozott a szegregáció mértéke és megnyilvánulási formái.

(13.40)

Az iskolán belüli szegregáció felől az iskolák közötti elkülönítés irányába tolódott el a folyamat. A középiskolákban is tapasztalható a szelekciós nyomás, a hátrányos helyzetű, köztük roma tanulók döntő hányada jelenleg a szakképzésbe áramlik, leginkább a piacképtelen szakmát adó osztályok és iskolák töltődnek fel velük, és így egyszerre kerülnek szegregált körülmények közé, és válnak kapun belüli lemorzsolódottakká."

Miközben az is igaz, hogy újra és újra vitathatatlan erőfeszítések látnak napvilágot, gondoljunk csak a speciális tanulmányi ösztöndíjrendszerre, a 2005-ben elindított Útravaló-ösztöndíjprogramra, a 2007-ben 390 millió forint keretösszeggel meghirdetett roma tanulók tanulmányi pályázatára, az Arany János tehetséggondozó és kollégiumi programok folytatására, a költségtérítéses képzésre járó roma fiatalok támogatására. Nem árt felidézni azt sem, hogy bevezetésre került a felsőoktatásban a pozitív megkülönböztető bánásmód alkalmazása, az Oktatási Minisztérium pedig 2006-tól közel két és fél milliárd forint támogatási kerettel ösztönözte az iskolai szegregáció és negatív hatásainak csökkentését. Persze, amikor olyan vélemények kapnak erősebb megvilágítást, hogy nincsenek meg a pénzügyi és szakmai feltételei annak, hogy a roma és nem roma gyerekek békésen együtt nőjenek fel, együtt tanuljanak az iskolában, akkor is inkább érdemes a tényekre hivatkozni.

A nemzeti fejlesztési terv első szakaszában 7,7, az Új Magyarország fejlesztési tervben csaknem 40 milliárd forint áll rendelkezésre az oktatásban esélyegyenlőségi célokra. A költségvetés ezenkívül évek óta külön forrást biztosít az integrációba bekapcsolódott intézmények számára. Nem mellőzhető az a követelmény sem, hogy az oktatási esélyegyenlőség biztosítása minden hazai és uniós közoktatási forrás lehívásának szigorú, nagyon szigorú feltétele.

Eddig több mint 200 tantestület összes pedagógusa vett részt az integrált oktatáshoz kapcsolódó módszertani képzéseken, az integrált oktatás intézményrendszeréhez pedig közel 500 iskola csatlakozott. A felmérések meg azt bizonyítják, hogy az integrált oktatás és az ennek kapcsán bevezetett - nálunk, Magyarországon meglehetősen új - módszerek javítják a romák iskolai teljesítményét, nem rontják a nem romákat, javítják a tanulók önértékelését, függetlenül etnikai hovatartozásuktól, és növelik a romák társadalmi elfogadottságát a nem roma tanulók körében.

Mindezekkel együtt azonban az is igaz, hogy a súlyos társadalmi konfliktusokat az iskola önmagában feloldani nem tudja. Mint ahogyan az is, hogy a roma és szegény gyermekek esetében a szabad iskolaválasztás, tisztelt képviselőtársaim, bizony illúzió. A szabad iskolaválasztás ma kevesek kiváltsága, mert a nyomor nem válogat. Súlyos sommázás? Persze hogy az, de a mai magyar közmegítélésben van ennél lényegesebb is, van ennél súlyosabb is; az, amikor azt halljuk, hogy a társadalom áldozatai felelősek nyomorúságos helyzetükért.

A cigányok évszázados kirekesztettségük okán valójában sohasem juthattak tömegesen képzettség birtokába. Ettől függetlenül azonban a munkakultúra elsősorban helyzet és lehetőség kérdése, és nem származásé. Példa lehet azoknak a cigányoknak a munkakultúrája, akik a feketevonaton ingázva építették lakótelepeinket, akik a bányákban tüdejüket tönkretéve belerokkantak a munkába, akik a metrót építették, és azoké, akiket ma is az építkezéseken, az árvízvédelmi munkaterületen láthatunk, akiknek jobb munka képzettség híján nem jut.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mi itt a tisztelt Házban sok mindenről vitatkoztunk, vitanapokat tartottunk fontos és még fontosabb vagy annak vélt kérdésekről. Ez a helyén van, rendjén van, az azonban elgondolkodtató, hogy máig nem indult tisztességes, szakmailag felkészült és elfogulatlan vita a cigányság helyzetéről, olyan vita, amely nem merül ki egyetlen alkalomban, nem reked meg az agyonrágott sémáknál, és képes eljutni a társadalom legtávolabbi szegleteibe. Nagy szükség lenne rá, különösképpen azért, mert a kőkemény rasszizmus és az emberi joginak álcázott lózungok közötti űrben megtelepedett a tévhiedelmekkel kevert bizonytalanság.

A cigány közélet gyenge és szétszabdalt ahhoz, hogy ráerőltesse akaratát az éppen aktuális kormányra. A kulisszák mögött feltehetően ugyanolyan játszmák zajlanak, mint a nagypolitikában, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy jóval kevesebb a szétosztható pénz, és jóval több az üres marok. Azt sem kell elhallgatni, hogy mindnyájunk büszkesége, a kisebbségi önkormányzati rendszer tökéletesen alkalmatlan arra, hogy megoldja a cigányság szociális problémáit. A kisebbségi önkormányzatokat elméletileg a kulturális és oktatási autonómia megteremtésére találták ki, másfajta tevékenységre se lehetőségük, se jogkörük, se pénzük nincs.

A rendszerváltáskor még bízni lehetett abban, hogy az életszínvonal javulásával automatikusan javulnak majd a romák életkörülményei. Éppen az ellenkezője valósult meg, az átlagos életszínvonal nőtt, a cigányság még inkább leszakadt. A kilencvenes évek második felében az a felfogás uralkodott, hogy speciális cigányügyi programok és azokhoz társított, nevesített pénzek kellenek, különben a költségvetési nagykalapból alig jut valami a romáknak. Mostanában - az Európai Unió pályáztatási szempontjai miatt is - az a nézet látszik erősödni, hogy gazdasági téren a szociális rászorultságot kell alapul venni, az etnikai hovatartozás másodlagos.

Tisztelt Képviselőtársaim! A beszámoló két évében 27 olyan közmunkaprogram indult, amelyben a becslések szerint 55 ezer roma vett részt, a programok összértéke megközelítette a 22 milliárd forintot. A megyei munkaügyi központok becsült adatai alapján 15 ezer roma munkavállaló részesült közhasznú foglalkoztatási támogatásban, a ráfordított összeg közel 6 milliárd forint volt. Az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány 2005-2006-ban kilenc programot hirdetett meg több mint egymilliárd forint támogatási kerettel. A küzdelem a munka világából történő kirekesztés ellen PHARE-pályázat programjába bevont tartós munkanélküli 60 százaléka roma származású volt. Óvatos becslések, illetve előzetes számítások alapján a szaktárca és az Állami Foglalkoztatási Szolgálat a foglalkoztatási programok keretében 2005-ben 11-12 milliárd, 2006-ban 12-13 milliárd forintot fordított a cigányság munkaerő-piaci esélyeinek növelésére, a foglalkoztatás javítására.

A vastag milliárdokban megtestesülő programok vitathatatlanul hozzájárultak a romák munkaerő-piaci esélyeinek növeléséhez, a foglalkoztatás javításához is. Tagadhatatlan azonban mindezek és más törekvések ellenére az, hogy az életnek egyetlenegy területét sem lehet említeni, ahol csökkent volna a távolság a cigány és a nem cigány lakosság között. Távolság? Talán inkább szakadék. Így aztán a kérdés továbbra is feltehető: mi várható egy segélyhez szoktatott nagy és egyre nagyobb lélekszámú népcsoporttól, amelynek öntudatát lassan felemészti a kiszolgáltatottság?

Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyarországon élő kisebbségek etnikai, nemzetiségi identitásának egyik legfontosabb táptalaja a nemzetiségi nyelv és a nemzetiségi kultúra, amely napjainkban a hazai nemzetiségeknél leginkább a nyelvhasználat háttérbe szorulásával, a népi hagyományok csoportformáló erejének gyengülésével írható le.

(13.50)

Kutatások igazolják, hogy a romák kivételével, akiknél az asszimiláció kérdéskörénél nagyobb prioritást nyer a szociális és integrációs problémák megoldásának kérdése, a hazai nemzetiségek mindegyikének - a meglévő különbségek ellenére - előrehaladottabb asszimilációval kell szembenéznie.

Választókerületemben, Dombóváron dr. Szenyéri Zoltán, az Illyés Gyula Gimnázium igazgatója a "Német sorsok Dél-Dunántúlon", valamint a "Honfoglalás, kiűzetés, megmaradás" című tanulmányaihoz végzett kérdőíves felméréseinek tapasztalatait a következőképpen összegzi: a kutatóknak egyre nehezebb a kisebbségek kutatását lebonyolítani, mert a falvakban gyenge szórványok maradtak, a helybeliek is inkább az idősebbeket sorolják be az adott kisebbség közé. Egy részük ráadásul sokkal nyitottabb és közlékenyebb, így a kérdezettek korszerkezete szükségképp nem egyenletes, a fiatalabbak már - főleg a munkavállalás lehetőségei, a falvak megszűnő alapfunkciói miatt - elvándorolnak a településekről.

Fontos egy adott településen az ott élő kisebbségek aránya, de, tisztelt képviselőtársaim, ennél ma már lényegesebb a közösségi szerveződés, a helyi kisebbségi önkormányzat mint szervező erő és a folyamatosan jelen lévő kulturális programok és a hagyományőrzés. Igen pozitív, hogy a nyelvhasználat és a kulturális igény irányultsága bekerült a népszámlálási kérdések közé, de a válaszadók nem jelölhetnek meg kettős identitást, pedig a többségi nyelv és a kultúra dominanciája miatt igen kevesek kötődnek csupán a német vagy bármilyen kisebbségi jelleghez.

Ennek a következtetésnek némileg ellentmond, hogy a válaszolók kiemelkedő többsége nem tartja elképzelhetőnek, hogy bárkit külső személy az érintettek megkérdezése nélkül adott kisebbséghez soroljon. Feloldhatatlan jelenleg ez az ellentmondás a különböző adatgyűjtési metódusok között, hiszen a hivatalos népszámlálások ellentmondásai mindannyiunk által közismertek. Végül a szülők, nagyszülők származása nem perdöntő a bevallásoknál, a családon belüli irányultság lényegesen meghatározó. A fiatalabbak sokszor váratlanul "átértékelik" szüleik származását, őket magyarnak tartva, holott a nagyszülők többsége még kisebbségi származású, és ezért ez is a felgyorsult asszimiláció érezhető tünete. A beolvadás felgyorsulását az is elősegíti, hogy egyre több a vegyes házasság, a fiatalabb német származású személyek párválasztásánál ma már nem szempont, hogy a házastárs, élettárs hasonló gyökerű legyen.

A magyarországi kisebbségek anyanyelvéről és nyelvhasználatáról levonható az a következtetés, hogy a kisebbségek mindegyike a nyelvváltás végső stádiumában van. Ez nyilvánvalóan maga után von számos, a hazai kisebbségek jövőjével kapcsolatos problémát. Joggal merül fel például az a kérdés, hogy egy, a nyelvét többé-kevésbé elvesztett közösség milyen módon biztosíthatja hagyományos kultúrája folyamatos megújulását. Nem könnyű olyan választ találni erre a kérdésre, amely a nyelvi és kulturális szempontból meglehetősen változatos hazai kisebbségek mindegyike számára egyaránt érvényes és elfogadható lenne.

Vannak azonban olyan felmérések is, amelyek arra engednek következtetni, hogy a nemzeti vagy etnikai kisebbség fennmaradásának is lehetnek esélyei. Feltételei között minden bizonnyal a kulturális önszerveződés is szerepet játszik. Az anyaországgal rendelkező nemzetiségek esetében óriási jelentősége van annak, hogy milyen kapcsolatot alakítottak ki az anyaországgal. A kutatások azonban azt is visszaigazolják, hogy ma Magyarországon több, egymásra ellentétesen ható tényező határozza meg az asszimiláció ütemét, és így nehéz lenne megjósolni a nemzeti és etnikai kisebbségi csoportok jövőjét.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az MDF padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu