DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Egy teljes vitanap összefoglalójánál az előadó előtt több lehetőség nyílik. Mechanikusan összerakni mindazt, amit a különböző felszólalók véleményükkel vagy éppen egymás gondolataira való reagálással kifejtettek, esetleg a saját véleményével ütköző nézeteket ismét kritizálni, és elmondani, hogy miért gondolja úgy, hogy ez nem helyes. Én nem ezt a metódust választom. Talán szokatlan a Magyar Országgyűlésben mostanában, mégis érdemes e tekintetben is előrelépni, ezért az összefoglalóban a "Munka - tudás - tulajdon" program parlamenti vitanapjának záróakkordjaként azt a metódust választom, hogy mi az, ami összeköt bennünket, mi az, ami elhangzott egy többórás vitában, és különböző felszólalókat, különböző frakciók képviselőit, ellenzékieket és kormánypártiakat összeköt.

Úgy gondolom, hogy először is annak a megítélését, hogy az elhangzott három nagy témakör összefügg, egymásra hat, minden felszólaló és minden megnyilatkozó fontosnak tartotta. Fontosnak tartotta azt is, hogy egyetlenegy nagy témakör sem általánosságban, hanem a magyar hétköznapokra próbál megoldást nyújtani problémákhoz, kiutat a gondokból, ugyanakkor ennél többet: olyan utat megjelölni, ami ennek az országnak ebben a mi Közép-Európánkban valóban előrelépést hoz. Úgy látom, hogy a többség eköré tette gondolatait. Néhány esetben, amikor a szakmai érveléshez a kellő megalapozottság hiányzott, hallottam politikai szlogeneket, de a vitanap egészét ez nem jellemezte. A vitanap egészét mégiscsak különböző szakmai vélemények helyes ütköztetése jellemezte, és annak az elismerése és elfogadása, hogy nincs olyan frakció és nincsen olyan, a mai magyar politikai életben fontos döntéshozó szerepet játszó párt, frakció, amely ezeket a témaköröket ne találná meghatározónak.

Ezért nem is úgy osztanám fel a gondolatok, az elhangzott vélemények csoportosítását, hogy mely elhangzott vélemények jöttek a kormánypárti padsorokból, és mely elhangzott vélemények az ellenzék soraiból. Úgy látom, a tulajdonosi program esetén szívesen felhívom a figyelmet - visszaidézve Horváth képviselő úr gondolatait -, érdemes és fontos a kormányzatnak, nekünk is figyelembe venni, hogy nem önmagában egy elvont jelenségről, tulajdonképpen a majdani programunk szerinti tulajdonosról, hanem arról a tulajdonról is szó van, ami mentalitást formál, ami egyébként hosszú távon is a közösen akart, elődeink által, bár sajnos Közép-Európában nem kontinuus módon megvalósított polgárosodás gyakorlatát és nem egyszerűen a teóriáját jellemzi.

Mint ahogy fontosnak tartom az "Út a munkához" program vitájában elhangzott azon gondolatokat, amelyek a "segély helyett munka" alapelvvel úgy értenek egyet, hogy azt persze meghatározott feltételekhez kötik. Ugyanakkor nincsen abban, úgy látom, vita közöttünk, hogy a jobban rászorultakat, a hátrányos helyzetben élőket vagy éppen a halmozottan hátrányos helyzetben élőket segítse a közösség és annak megtestesített hatalmi koncentrátuma, az állam, hogy többet kaphassanak ahhoz, hogy egyébként foglalkoztathatóvá váljanak.

Ugyanezt látom abban a megközelítésben is, amely éppúgy jellemezte Farkas képviselő úr hozzászólását, mint más tekintetben a kereszténydemokratáktól Kuzma vagy a Magyar Demokrata Fórumtól Herényi képviselő urak véleményét. A tudásprogram egy átlátható szerkezetben világos, és minden szakértői csoport, minden, a vitában részt vett civil vagy szakmai szervezet véleményét úgy foglalja magában, hogy nem egyszerűen csak rögzít egy állapotot, nem egyszerűen csak elmondja, hogy oda milyen módon és hogyan jutottunk, és nemcsak kiutat mutat, mert nem egyszerűen csak problémákkal foglalkozik. Ahogy Tatai-Tóth képviselő úr nagyon kitűnően jegyezte meg az én véleményem szerint, hogy a tehetség nem probléma, a tehetség felelősség, a tehetséggondozás következésképpen a közös kincsünknek, a legnagyobb közös kincsnek, ami ebben az országban évszázadok óta volt, az emberi erőforrás, a kreativitás, az innovációra való készség újbóli és újbóli segítése. Ez nem probléma, ebből nem kiutat kell mutatni, ezt megfelelő korban, most éppen a XXI. század első évtizedében úgy segíteni, hogy aztán a későbbi generációknak tudja átadni mindazt, amit mi az apáinktól meg nagyapáinktól kaptunk.

Aki másban bízik itt, Közép-Európában és a mi hazánkban, azt gondolom, az téved, bár ha az Alföld alatt sikerülne találni egy nagy, összefüggő olajmezőt, vagy valamelyik hegységünkről kiderülne, hogy egységes nagy aranytömb, akkor lehetne ez ellen érvelni - de én akkor is azon a véleményen lennék, hogy a mindenkori magyar ifjúságban rejlő tehetség, kreativitás, annak felszínre hozása közös felelősség. Nincs ellenzéki tehetség meg kormánypárti tehetség, csak tehetség van meg tehetségtelenség van. A tehetséget a sikerhez juttatni közös felelősség, és azt, hogy ez hogyan épül be egy ember életútjába, szintén botor dolog lenne politikai megközelítés alapján szemlélni. Ha egy kisgyermeknek, egy éppen most megszületett gyermeknek az útját végigkísérjük, azt kell mondani, és igazat kell adni szociológusoknak, pszichológusoknak, társadalomkutatóknak, akik azt mondják, hogy az élet első hat-hét évében hihetetlenül sok dolog, ha nem is minden és a teljesség, de meghatározó dolgok dőlnek el. Ezt segíteni a köz révén, ezt megerősíteni - ott éppen egy olyan kérdésről van szó, ahol semmi újat nem kell kezdeni, sokkal inkább a jól működőt még jobban működővé tenni -, szintén közös érdek.

Érdemes persze arra a gondolkodásra is felhívni a figyelmet - ez is testet öltött ellenzéki és kormánypárti elhangzott véleményekben is -, hogy itt nem, illetve nem feltétlenül olyan programokról van szó, amelyek egyik napról a másikra hozzák meg a sikert és az eredményt. Ez döntés és felelősség kérdése. Döntés és felelősség, mert akár az "Út a munkához", akár a tulajdonosi program, hogy ne beszéljek az "Új tudás" programról, bizony tanéveket, éveket, több évet fog igénybe venni, mire ténylegesen az általam nemcsak hitt és remélt, hanem meggyőződésem szerint a programban bent levő eredmények mindenki számára megkérdőjelezhetetlenül tényekké válnak. Itt valóban nem olyan gondolkodásmódról van szó - és erre tesz tanúbizonyságot a kormányzat -, ami kizárólag abban látja egy-egy program létjogosultságát és sikerét, hogy egy majdani 2010-es választáson mennyi az, ami már ténylegesen jogos szavazattá váltható.

Az az oktatási program, amit együtt gondozunk a civil szervezetekkel és az elmúlt hetekben minden parlamenti párt szakértő képviselőivel, nagyon eltér egy tőzsdei programtól. Ezt nem az jellemzi, hogy délelőtt megteszem a tétet, aztán délután tudom, hogy nyertem.

(15.50)

Ez egy olyan felelős program, amelyben éppen az a beruházás bátorsága, hogy majd négy-öt, esetenként hat év múlva hozza meg tényleges eredményét. Kívánom, hogy mindannyian, így együtt lássuk és láthassuk. De úgy kell tudni megerősíteni, hogy egy nyitott világban élve ezt akartuk mindannyian. Nem? Ezt akartuk durván húsz évvel ezelőtt, hogy országunk egy szabad és nyitott világ része legyen, amelyben persze nemcsak mi vagyunk, és élvezzük az előnyeit, hanem a nyitottság nyilván azt is jelzi, hogy a világnak bizonyos értelemben kitettek vagyunk, ha nem is kiszolgáltatottak.

Na hát akkor, ezeket a hatásokat figyelembe véve kell megalapozni olyan programokat, amelyek egyre több magyar embert, állampolgárt juttatnak tulajdonhoz, ösztökélnek egy felelős tulajdonosi gondolkodásra, közelebb hozzák az egyénit a közhöz. Mert nem egyszerűen csak az elvont, az állam tulajdona kategóriában kell gondolkodnia, hanem abban az egyéni tulajdonban is, ami egyébként néhány nappal, néhány héttel, néhány hónappal ezelőtt még nem magán-, még nem egyéni, hanem a köz, az állam tulajdonában volt. Ez kultúra kérdése.

Mint ahogy a szolidaritás problémáját, ügyét veti föl az elhangzott vélemények alapján az "Út a munkához", a "segély helyett munka" elgondolás és konkrét javaslategyüttes. Hiszen nem kétséges, hogy bár országunk 93 030 négyzetkilométer, mégis a regionális különbségek jelentősek. Itt a megnevezett hátrányos helyzetű térségek és kistérségek, az itt élő családok, egyének, közösségek közös pénzből való támogatása, de úgy, hogy ez valóban az eszközt, a lehetőséget nyújtja, a felemelkedés esélyét mutatja, ugyanakkor elvárja és partnerséget keres az egyénben, a családban, a közösségben, egy modern és nemcsak kreatív, hanem progresszív irány.

Mind a három programban, különösképpen a munkával és a tudással foglalkozó programban jelentős szerepet kapnak azok a lehetőségek, amelyek infrastruktúra-megerősítésre, egyszeri beruházásra, ám a közösség által hosszú időn keresztül használt majdani intézményekre vonatkoznak, a kollégiumtól az óvodáig, a legkülönbözőbb oktatási vagy éppen szociális kérdésekkel foglalkozó intézményeink megerősítését és korszerűsítését hordozzák magukban.

Nem is titkolom, a kormányzat célja, hogy úgy ennek a programnak, a három program együttesének, mint külön-külön mindegyiknek is minél nagyobb támogatást szerezzen. Minél nagyobb támogatást a parlamentben és minél nagyobb támogatást az ország lakosai körében. A kettő között persze ott vannak megszerveződött közösségek, a legkülönbözőbb szak- és szakmai szervezetek, a legkülönbözőbb civil szervezetek vagy éppen tudós társaságok. Érdemes és fontos közösen meghallgatni ezek véleményét, és aztán polgári demokráciákban az egyeztetés azon három szintjét, amely a szakmai, a civil és a politikai társaságok, pártok véleményét együttesen, egymásra építve összegzi, olvasztja egy végeredménybe.

Ehhez a parlamenti vitanap és az elhangzott vélemények sokat tettek hozzá. Nemcsak kritikát fogalmaztak meg úgy ellenzéki, mint kormánypárti padsorokból, hanem jó néhány esetben már egyes konkrét programrészeket illetően javaslattal is éltek. Én ezt a gondolkodásmódot örömmel üdvözlöm. Amikor nem egyszerűen az az eredendő elutasítás van, hogy ha az egyik oldal mondja, akkor biztos, hogy a másik úgy áll hozzá, hogy nem is akarok benne semmi jót találni, még ha egyébként tehetném is, és viszont, hanem próbáljuk meg akkor mégis ezeknek a programoknak a lehetséges sikerét, főleg azt figyelembe véve, amit néhány perccel ezelőtt mondtam, hogy tudniillik itt bizony hagyományos értelemben vett négyéves parlamenti ciklusokon átívelő gondolkodásmód és majdan megmutatkozó eredmények vannak.

Ezért azok a javaslatok, amelyek elhangoztak, és mivel az én felfogásom szerint mindig a hatalmon levőnek, a kormányon levőnek kell megtennie az első lépést, érdemes olyan ellenzéki képviselők felszólalásaira utalni, akik véleményüket - akár kritikával együtt is - az elmozdítás, a tegyünk együtt, a jobbítsunk közösen gondolkodásmód köré fonták.

Nem kétséges, hogy országunkban a szegregáció, deszegregáció kérdésköre, a halmozottan hátrányos helyzetű honfitársainkkal való közös gondolkodás, az ő sorsukon való jobbítás, a romatársadalom integrációjának problematikája nem olyan ügy, ami megkerülhető vagy megkerülendő. Érzem és éreztem azt a felelősségteljes gondolkodásmódot, amely akár a tulajdonosi program esetében, akár az "Út a munkához" program tekintetében, akár az "Új tudás" esetében ezt vallotta. Olyan kérdésekről beszélünk, amelyek bár anyagi, financiális eszközöket is igénybe kell hogy vegyenek a köztársaság költségvetéséből és európai uniós forrásokból, de olyan célokat szolgálnak, amelyekre ha program nem íródik, ha megvalósulás nem történik, országunk másfél-két évtized múlva legsúlyosabb, ma nagyon nehezen belátható méretű és spektrumú problémáival állnak majdani utódaink szemben. Ezért akár a halogatás gondolkodása, akár a "jobb nem konfliktust vállalni" elképzelése hamis és téves.

Mi ezt az utat járjuk. Azt az utat járjuk, amikor a kormányzat felelősségével javaslatot indítunk, programokat fogalmazunk meg, ezt kellő szakmai alapossággal és részletességgel előadjuk, ugyanakkor a korábbiaknál még nagyobb hangsúlyt fektetünk egyeztetésre, vélemények kérésére, vélemények és kritikák elhangzására, majd aztán a mérlegelésre és természetesen a döntésre.

Hogy a programoknak van-e karakterük, van-e politikai karakterük, vagy színtisztán szakmai programok, ezt a kérdésfelvetést én dilettánsnak tartom. Azért gondolom így, mert egyébként éppen egy szakmaiságot tükröző program világosan megmutatja azt a mögötte álló elképzelést, hitet, a jövőkép formálását, amelyet minden párt, minden frakció esetében egymáshoz közelebb álló vagy egymástól távolabb álló elképzelések jellemeznek.

Mi ezt a programot progresszív baloldali programnak tartjuk. Olyan programnak ugyanakkor, amely nemcsak úgy hat egymásra, hogy kiegészíti a másikat, itt is utalhatnék olyan felszólalásokra, amelyek tulajdonosi gondolkodásmódot, a szociális kérdésekben a "segély helyett munka" elképzelését az oktatás ügyével szoros és rokoni kapcsolatba hozták, így igaz, a hétköznapokban is, mégsem nemhogy kizárja a program más gondolkodást valló képviselőtársak, szakmai közösségek, állampolgárok egyéni vagy társas véleménynyilvánítását, sokkal inkább azt vonzza.

Ilyen kérdésekben érdemes ütköztetni a véleményünket. Ilyen kérdésekben érdemes vitatkozni. Úgy általában a világról nem gondolom, hogy parlamentben parlamenti képviselők dolga; filozófiai körökben nagyon helyes és fontos, hogy erről szó legyen. Amikor azonban a végrehajtó hatalom felelőssége van rajtunk, nyilván ellenzéki felelősség, nyilván kormányzati felelősség, akkor minél konkrétabb, minél egyenesebb, minél világosabban megmondja, hogy ez hogyan alakítja a jövőt, nyilván megmondja, hogy milyen terheket ró a közösségre és milyen előnyökkel számol, akkor biztos vagyok benne, hogy ez a vitákat nem nélkülözve, sokkal inkább pozitív értelemben azt vállalva, egyre nagyobb közösség támogatását is élvezi és élvezheti.

(16.00)

A "Munka - tudás - tulajdon" program együttese azt a célt szolgálja, hogy ezt az országot előbbre vigye, egy jobb országot teremtsen, teremthessen, az összefogáshoz nagyobb teret és lehetőséget. A továbbiakban is ehhez kérjük ellenzéki és kormánypárti képviselőtársaink véleményét, munkáját, támogatását.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)

Forrás: parlament.hu