KISS PÉTER, a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Képviselő úr felszólalása segített abban, hogy bátorkodjak én is megjegyzéseket tenni ehhez a vitához, mert én is úgy látom, ahogy az előbb elhangzott, hogy kell a jó, precíz helyzetértékelés ahhoz, hogy jó megoldásokat találjunk.

(14.10)

A precíz helyzetértékeléshez hozzátartozik, hogy világosan lássuk, Magyarországon akkor, amikor ezzel az 57 százalékos, valóban alacsony aktivitási szinttel nézünk szembe - magyarán, hogy az aktív korúak közül, akik dolgozhatnának, azok közül 57 százalék dolgozik bejelentett munkán -, nos, akkor mi is a jó recept, mi is a jó megoldás, hogyan tudunk rá megfelelő válaszokat találni, ehhez tudnunk kell, hogy mi van e mögött a szám mögött. E mögött a szám mögött a munkaidőalap - ahogy a képviselő úr mondta -, a meglévő, elvégzendő munka egy sajátos felosztása van. Az elvégzendő munkát az aktív korúak 57 százaléka között osztottuk fel.

Ugyanezt a munkát Hollandiában az aktív korúak 70 százaléka között osztják fel. Az a sajátos szakmai eredmény és összevetés - ajánlom figyelmükbe - a szakmai irodalomban fellelhető, hogy bizony egy társadalom nagyobb aktivitási szintjéhez vezet az adott munkaidőalap jobb felosztása is, például az atipikus foglalkoztatás, benne részmunkaidős foglalkoztatás megoldásával, vagy egyéb, ma már a világon inkább tipikusnak - nálunk atipikusnak - jelentett megoldásokkal.

(Nyakó István elfoglalja jegyzői helyét.)

Könnyű lenne azt mondani, hogy hajrá, itt van ennyi munkamennyiség, nálunk is 70 százalékos aktivitást próbáljunk elérni, dolgozzon több ember, és akkor ez nyilvánvalóan annyit jelent, hogy kevesebben élnek segélyből, többen társadalmilag hasznosnak, alkotónak, aktívnak élik meg az életüket. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű! Mert nyilvánvaló módon a munkaidőalap felosztásához hozzátartozik egy meghatározó elem, és most nem is a bérekre rakódó költségekről, terhekről beszélek, hanem magáról a bérről.

Az a bérelem a meghatározó, amelyik is Hollandiában lehetővé teszi, hogy a nőknek nagyon nagy aránya másodállásban aktívan munkát vállaljon egy olyan fizetésért, ami másodállásban egy családi másod-, sőt talán családfenntartó fizetésnek is alkalmas.

Egyszerre vetődik fel a versenyképesség problémája, és egyszerre vetődik fel az aktivitás kérdése. Versenyképes-e az a gazdaság, ahol olyan magas bérek vannak, olyan magas bérköltségek a munkáltatók számára, ahol megéri aktívnak lenni még részmunkaidőben is magas bérért? Ördögi körnek tűnik.

Természetesen egy Európába tartó Magyarország esetében mégiscsak ezt az utat ajánljuk. Azt az utat, amelyik is azt mondja, hogy magasabb aktivitási szint mellett, magasabb bérek mellett - mert akkor lehet európai módon élni - biztosítsuk a magasabb versenyképességet. Ez az út van.

Ezért tehát helyes volna, hogy akkor, amikor a környezetünk, a szakmai környezetünk szinte ránk borítja azt a neoliberális kínálatot, miszerint is ha már nincs is túlélője a bérversenynek, mert olyan alacsonyak a bérek, akkor igazán versenyképes az ország, ezt, azt gondolom, feledni kell. Feledni kell, és jobb recepteket kell kínálni.

Milyen jobb receptekre gondolok, amelyekben jelzem, hogy a Ház hál' istennek akkor, amikor ez a recept nem politikai vitában vetődött fel, hanem szakmai kérdésként, egyetértett. Ilyen például, idetartozik a romák foglalkoztatási ügye, hiszen hiába, hogy a többségi társadalom 64-67 százalékos aktivitású, ha a romák körében 16 százalékos a foglalkoztatás. Mert erre van lehetőségük, erre van képességük, erre adatik meg regionálisan is a lehetőség. Magyarán akkor, amikor a romaintegráció programját itt a Házban az önök szavazatával is lényegében konszenzussal - talán 2 tartózkodás volt a Házban - elfogadtuk, akkor letettük egy megoldás mellé a voksunkat; helyes volna, hogy akkor, amikor munkáról, tulajdonról, tudásról beszélünk, itt is letegyük ugyanezen megoldás mellé a voksunkat: itt egy nemzeti program, együttműködésre kínálkozó esély, egyszer már elfogadtuk, tartsuk fenn ezt a megállapodásunkat.

A második ugyanilyen: a szintén 2007 júniusában a parlamentben elfogadott rokkantrehabilitációs ügy. Miért? Azért, mert önök is tudják: a mintegy félmillió, ma aktív korú rokkantnyugdíjas - aki dolgozhatna is, ha egészsége volna és ha lehetősége volna - közül mintegy 8 százaléknyi dolgozik bejelentett munkahelyen ma Magyarországon. Nyolc százalék! Miközben ugyanilyen egészségi állapotban lévő, ugyanilyen munkaidőalappal rendelkező országokban 30-50 százalékuk. Elgondolkoztató, hogy mit kell tenni.

Az elgondolkodás eredménye az a rehabilitációs program, amit a Ház fogadott el szintén ellenszavazat nélkül 2007 júniusában. Térjünk vissza ezekhez az egyezségekhez! Ne nézzük, hogy ki tette a javaslatot! Valósítsuk meg ezeket, és akkor ez egy nemzeti program része lehet.

Vagy egy harmadik; erről még nem született döntés, de ajánlom figyelmükbe. 2 millió olyan ember van ma Magyarországon, aki azért nem tud dolgozni, mert nincs végzettsége, képessége arra, hogy dolgozzon. 2 millióból 1 milliónál többen vannak, akik 50 év felettiek. Azt kívánni, hogy most álljatok neki tanulni, szerezzetek friss tudást; azt hiszem, hogy ebben kell egy erős elkötelezettség, hogy ezt mondhassa az ember hittel, de azért e mögött a hit mögött az a reália kell hogy álljon, hogy csak egy szűk kör lesz ebből a körből képes arra, hogy valóban be is járja ezt az utat.

De a másik 1 millió, kérem, az 50 év alattiak köréből származik, akinek nincs iskolai végzettsége valójában! Tudják, hogy mi az elhelyezkedési esélyük? Többször mondtuk már, de azért megismétlem. Míg egy diplomásnak 80 százalék az elhelyezkedési esélye, egy középfokú szakképzettnek 70, addig egy ilyen, végzettség nélküli embernek 24-27 százalék között. Aztán ez egy országos átlag ráadásul! Ha olyan térségben van, amelyik depressziós, akkor ott aztán konkrétan nulla!

Világos, hogy kétféle módon kell hozzáállni. Eddig mindig azt szoktuk mondani, munkaügyi szakemberek azt szokták mondani, hogy képzés, képzés, képzés! Természetesen, úgy, ahogy a tudásprogramban van, képzés azelőtt, mielőtt bekerülne a képzésbe, hogy végig tudja csinálni: korai fejlesztés, mondja erre a program.

De van egy másik oldala is a dolognak - no de hát addig is, amíg ez a program sikerre jut, kell valamit csinálni! Szerintem itt új közgazdasági receptet kell kínálni. Nem azt mondani, hogy a 2 millió képzetlen mindegyikét programszerűen képesek leszünk a következő 4-5 évben ezen a képzési programon keresztül munkához juttatni. Irreális, kérem szépen. Szembe kell nézni ezzel. Hanem kell az alacsony képzettségűek számára is célzott munkaerő-piaci programot csinálni - erről szólnak a közmunkaprogramok -, de szerintem nyílt piaci programokat is csinálni kell. Magyarán a fejlesztéstámogatás rendszerét érdemes átgondolni, hogy ne csak a magas kvalifikációigényű fejlesztéseket támogassuk, hanem abban a térségben, ahol kevés a munkahely és sok a nem képzett ember, ott újjá kell alakítani a filozófiánkat, és azt kell mondani, hogy annak a sok százezer embernek kell hozni támogatással ide olyan nyílt munkaerő-piaci programokat, amelyek a versenyszférában is új munkahelyeket teremtenek; egyszerre kell tehát kétfelé pozicionálni magunkat.

Ha tehát így van ez a dolog, akkor nem szabad finnyásnak lenni akkor, amikor Magyarország megpróbálja a saját fejlesztési karakterét Európában felrajzolni. Nem lehet prűdnek lenni és azt mondani, hogy mi csak azt a fejlesztést várjuk, amelyik magas hozzáadott értékkel, magas kvalifikációt igénylő módon teremt szűkülő mértékű munkahelyeket. Nyilvánvaló módon ez a magas kvalifikációigény húzza az országot, akár beszállítói körökben is, de rögtön hozzáteszem: rendkívüli módon növeli a termelékenységet, és rendkívüli módon csökkenti adott körzetben a foglalkoztatási lehetőségeket is. Ilyen értelemben tehát egyszerre két lábon kell állni, kettős célt kell szolgálni: a reáliák és a közgazdasági elgondolások jobb összhangját kell tudni megteremteni a hétköznapokban.

Nos, azt szerettem volna a felszólalásommal szemléltetni, hogy nem nézve az ügyek gazdáját - már hogy a megoldásoknak ki a gazdája, hanem az ügyeket tekintve -, lehetséges olyan megoldásokat találni, amelyekben közös racionalitásokat találunk, amelyeket együtt kínálhatunk az ország számára, mert az egészen biztos mindannyiunk számára, akik itt ülünk a teremben, hogy az ország és állampolgárai csak akkor lehetnek sikeresek, ha a saját erőfeszítéseikből boldogulhatnak egyre többen. Azok is csak akkor lehetnek sikeresek, akik az 57 százalék részesei. A többiek számára ez nyilvánvaló módon triviálissá kell hogy váljon. És magunk is olyan intézkedéseket kell hozzunk, hogy számukra ez legyen a követhető út.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)

(14.20)

Forrás: parlament.hu