DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A régi korok történetének kutatásánál van egy alapvető metodikai szempont, nevezetesen, hogy ha a régi oklevelekben valami nagyon gyakran előfordul, akkor lehet tudni, hogy az az illető szabályozási tárgy biztosan hatástalan volt. Nos, körülbelül így állunk az esélyegyenlőség kérdésével is. Oly gyakran, oly sokszor emlegetik, hogy ha majd száz év múlva valaki megnézi, akkor biztos lehet abban, hogy ennek érdemi, tartalmi lecsapódása nem volt, mert különben miért kellene ilyen gyakran ezt emlegetni, és ilyen gyakran ezt a témát előhozni, törvényi, jogszabályi szinten változtatni.

Sőt azt se felejtsük el, hogy ennek a témának, tárgynak volt még külön minisztériuma is, nem olyan túl régen, mindaddig, amíg Lévai Katalin elvtársnőnek kellett egy miniszteri bársonyszék. Tehát volt hozzá pénz, paripa, fegyver, hogy intézmények épüljenek, meg nagy adminisztrációs szabályozók szülessenek, csak tényleges eredménye nem volt, és van egy olyan érzésünk, hogy most sem állunk különbül. Most is születnek majd mindenféle szép szabályozók, részben betarthatatlanok, részben kivitelezhetetlenek lesznek, mert a hozzá kapcsolódó tárgyi feltételek - vagy egyes intézkedések konzekvens végiggondolása - nem álltak össze.

Ez a törvényjavaslat, úgy tűnik, követi azt az eddigi gyakorlatot, hogy sok beszédnek sok az alja. Mert sokat beszélünk róla, csak nincs benne érdemi tartalom. Hadd mondjak egy konkrét példát, hogy ez nagyon-nagyon kézzelfogható is legyen. Az esélyegyenlőség egyik fontos intézménye - az oktatási bizottság ülésén évekre visszamenőleg e tekintetben mindig egyetértés volt - a kollégium. A kollégium, ahol a kistelepülésekről származó gyerekek tudnak úgy iskolába járni, hogy a napi mozgás problematikáját ki lehet küszöbölni. Nos, az elmúlt esztendőkben - különösen a költségvetési tárgyalásokkor - önök is mindig szembesülhettek ezzel: a kollégiumok szövetsége mindig szóvá tette, hogy nagyon komoly finanszírozási problémák vannak, ráadásul az elmúlt időszakban ezeket önök nominálisan még csökkentették is. Tehát önmagában ez a példa is kiválóan alkalmas arra, hogy feltegyük a kérést: mennyire is kell komolyan venni ezeket a javaslatokat? Úgy tűnik, a tényleges cselekedetek jelentősen megkérdőjelezik a leírt szövegek komolyságát.

Többen elmondták már, hogy a közoktatási törvény ily gyakori módosítása mit eredményez. Ehhez csak azt tenném még hozzá, hogy a hátrányos helyzetűség definícióját is jó néhányszor módosították már. Úgyhogy ember legyen a talpán - bocsánat, jegyző legyen a talpán -, aki ilyen értelemben tudja, hogy mikor mit is kell csinálnia.

Felhívtam a figyelmet az oktatási bizottság ülésén arra, most is szeretném elmondani, hogy jogilag kifejezetten aggályos dolgokat tartalmaz a beterjesztett javaslat. Ezt részben érintették már páran az előttem szólók közül is, de talán jó lenne, ha ennek kicsit élesebb kontúrt adnánk. Kifejezetten aggályos, hogy az Oktatási Hivatal a hatósági eljárás során önkormányzati hatásköröket vonhat magához; ez a 11. § több bekezdésében, sőt a 14. §-nál is visszaköszön. Csak megjegyzem, hogy az önkormányzatokra vonatkozó törvény egyébként kétharmados. Mint ahogy szeretném azt is megjegyezni, hogy korábban is próbálkoztak már önök ilyennel, hogy egy szimpla, feles törvénynek valamiféle becsempészésével felülírjanak kétharmados törvényeket. Ez egészen egyszerűen jogi nonszensz; nem véletlen, hogy ezek mindig elbuktak és elvéreztek. Nem tudom, hogy miért van ez így. Kicsit az az érzésem, mint a kiselefánt-hasonlat: olyan, mint a kiselefánt, nehezen tanul, de könnyen felejt.

Azt gondolom, jogilag az is nonszensz helyzet, amikor olyan paragrafussal találkozhatunk a szövegben, amely valahogy úgy fogalmaz, hogy önkormányzati iskolának lehet tekinteni - itt meghatároz különböző kritériumokat - olyan intézményt, amely ténylegesen egyébként nem önkormányzati intézmény. Ilyen erővel azt is ki lehetne mondani, hogy akkor egyébként állami tulajdonnak kell tekinteni azt, ami egyébként nem az, vagy fordítva. Egészen egyszerűen ez jogállami keretek között jogi nonszensz.

A jog semmibevétele egyébként az is, hogy az Oktatási Hivatal határozata ellen a közigazgatási eljárásban nincs mód jogorvoslatért folyamodni. Ezt is elmondták már többen. Minden más hivatali határozattal szemben egyébként van közigazgatási eljárásban is jogorvoslat. Mi az oka, hogy itt ez az egy, ami kivételt képez? Egészen egyszerűen nem simul bele a magyar jog felépítésének a szerkezetébe.

Adminisztratív kérdésnek tekintik láthatóan ezt az egész kérdéskört, az esélyegyenlőség biztosítását, mert az elmúlt hat évben igazából erre sem kimunkált program, sem fejlesztés, sem pénz nem fordíttatott. Csak hadd mondjak egy konkrét példát, amellyel kapcsolatban szintén számos szakmai szervezet véleményét tudom csak tolmácsolni. Nevezetesen azt, hogy a kisebb osztálylétszámokkal kapcsolatos vélekedést többször felvetették már, viszont önök pont az ellenkezőjét tették, hiszen a finanszírozási eszközökkel, a finanszírozás változtatásával önök kifejezetten a nagyobb osztálylétszámok irányába generálják a folyamatokat. Nevezetesen azzal, hogy mikortól számít teljes tanulói létszámmal működő csoportnak valami, és onnantól jár a finanszírozás norma szempontjából, és mi az, ami alatta van. Ilyen értelemben rákényszerítik az iskolafenntartókat osztályösszevonásokra, iskolabezárásokra.

(17.40)

Ha kisebb osztálylétszámokat mondanak a szakemberek, hogy az lenne szerencsés, akkor igazából nehéz azt a tényt emellé állítani, hogy az elmúlt esztendőkben pontosan az önök áldásos ténykedésének köszönhetően közel 10 ezer pedagógussal lett kevesebb Magyarországon. Most úgy tűnik, ez a 10 ezer pedagógus mégiscsak hiányzik a rendszerből, tehát valamit nagyon nem jól csináltak.

Az anyagi többletjuttatással történő elismerés kérdését többen szóvá tették már itt előttem, hogy a pedagógus-pályakezdőkkel kapcsolatban hogy s mint kellene ezt tenni. Azon túlmenően, hogy ez bérfeszültségeket is generál, és azon túlmenően, hogy két-három év után ugyanúgy az esélye fennáll, hogy ezek a pedagógusok pályaelhagyók legyenek, van egy másik probléma az üggyel kapcsolatban, amiről eddig kevesebb szó esett, nevezetesen az, hogy miből lesz ez finanszírozva. Elhiszem, hogy az államtitkár úr elmondja majd háromszor, ötször, tízszer is, ha kell, hogy majd természetesen ehhez az állami költségvetési források rendelkezésre fognak állni, de szeretnék arra emlékeztetni, hogy a Medgyessy Péter-féle száznapos vagy nem tudom, hány lépés program idején is ezeket szépen bemondták, hogy lesz pénzügyi fedezete az 50 százalékos béremelésnek; az első három-négy hónapban még meg is volt a költségvetésből, azt követően pedig az egész eltűnt szőrén-szálán, és ott maradt ez az anyagi kötelezettség az iskolafenntartók nyakában.

Ezek után ne csodálkozzanak, hogy az összes ilyen típusú fogadkozásnak azért kevés hitele van a társadalomban, kevés hitele van az iskolafenntartóknál, és kevés hitele van egyébként a pedagógusok körében is, mert lehet, hogy törvényi szinten ezt elő fogják írni, de ha nem fogják hozzátenni a forrásokat, akkor ugyanaz a következménye lesz: az iskolafenntartók újabb osztályösszevonásokra, iskola-összevonásokra, iskolabezárásokra, pedagóguselbocsátásokra fognak kényszerülni. Ebből a szempontból mélységesen osztjuk a PDSZ aggodalmát, hogy bizony ennek a veszélye jelentősen fennáll, és valószínűleg a realitása sem légből kapott.

A törvénytervezetnek van egy olyan megfogalmazása, ami első hallásra, bevallom őszintén, engem kifejezetten mellbe vágott, és nehezen is tudom értelmezni, úgyhogy kérdésként szeretném feltenni, hátha az államtitkár úr megnyugtató választ tud erre adni. A 10. § (2) bekezdésében az szerepel, hogy a kormány rendeletben szabályozza az érettségi vizsgán való részvétellel összefüggő, az Oktatási Hivatal által megállapítható vizsgadíj megállapításának elveit. Hogyan kell ezt érteni, államtitkár úr? Fizetni kell az érettségiért? Vagy mit akar ez jelenteni? Mert bizony ez a mondat ezt az értelmezést is lehetővé teszi. Lehet, hogy önök másra gondoltak, de akkor nyelvileg úgy kellene ezt megfogalmazni, hogy világos legyen, mert ebből első olvasatra bizony nem derül ki, hogy mire is kell gondolni.

Azt is többen elmondták előttem, és egyet tudunk velük érteni, hogy szükség lenne külső ellenőrzésre, mert önmagában az, amit a szakmai munkaközösséggel kapcsolatban önök leírtak ebben a törvényjavaslatban, valljuk be őszintén, gyakorlatilag ma is van; ma is van, tehát túl sok újdonság ebben nincsen.

Van még egy kitétele ennek a szövegnek, ami megint csak meglepő, és azt gondolom, még véletlenül sem a közoktatás ügyét szolgálja. Az 5. § (3) bekezdésében az olvasható, hogy a tagintézményeket magába foglaló közoktatási intézmény élén álló személynek - akit nevezzünk főigazgatónak, teljesen mindegy -, ennek a vezetőnek nem lenne kötelező órát tartani az iskolában, mentesülne a kötelező óratartás alól, magyarán: nem előírás az, hogy az iskolák élén pedagógiai vezető is álljon. Azt hiszem, a közoktatási intézményekben nem pedagógiai vezető az intézmény élén nagyon furcsa helyzetet eredményezne, egész egyszerűen hogyan lehet elvárni egy ilyen vezetőtől azt, hogy számos pedagógiailag nagyon is fontos kérdéssel, üggyel kapcsolatban érdemi és megalapozott vezetői döntést tudjon hozni.

Különösen aggasztó ez akkor, ha olyan nagy intézmények esetében, mint az egyetemek a rektorok is tartanak egyébként órákat. Nyilván nem azzal az óraszámterheléssel természetesen, mint az egyéb kollégák, de egy-egy egyetem ma már egy nagyváros méretét eléri, akkor ez mégiscsak meglepő, arányaiban - anélkül, hogy ezzel bárkit is meg kívánnék sérteni - egy iskola és annak az élén álló igazgató szerepe, súlya, felelőssége és így tovább talán mégsem egy szinten említendő a rektorokkal. Azt gondolom, nem szerencsés, ha ilyen szabályozók bekerülnének a törvénybe, ha úgy tetszik, utat nyitnánk a közoktatási intézmények menedzserszemléletű vezetése irányába, vagy nem is tudom, milyen egyéb hangzatos szavakkal lehetne ezt jellemezni.

Összességében ezt a törvényjavaslatot - próbálok finoman fogalmazni - sokkal inkább úgy értelmezhetjük, hogy csináljunk valamit a lázas munka látszanák érdekében, mert túl sok értelme és túl sok jelentősége nincs az ebben foglaltaknak úgy, hogy számos elvarratlan szál van benne, és nincsenek hozzá ténylegesen kimunkált és hozzárendelt cselekvési elképzelések, ennek így nem sok értelme van.

Tatai képviselő úr azt mondotta, hogy ez egy 2006-os kormányprogram szerves folyománya lenne. Ha ez valóban így van, akkor igazán jó lenne arra választ kapni, hogy miért kellett körülbelül három-négy hónappal ezelőtt - lehet, hogy fél éve is volt már -, mondjuk, arról tárgyalni itt a plenáris ülésen is, hogy akkor hogyan is legyen majd a pedagógusok bérezésének a kérdése. A pedagógus-szakszervezettel karöltve önök ilyen nagy vívmányként hozták a parlament elé, most meg azt olvashatjuk, hogy az igazából mintha nem is lenne, hanem csak a pályakezdő tanároknál kellene a bérekkel valamit kezdeni. Akkor most melyiknek higgyünk? Van ott is egy elfogadott határozat, és lesz egy másik határozat. A kettőt hogyan lehet összefésülni? Bevallom őszintén, hogy ez így elsőnek kicsit meredeknek tűnik.

Elképzelhető, hogy az én értelmi képességeimet ezek a nagyívű koncepciók meghaladják, de van egy olyan mondás is, tisztelt képviselőtársaim, hogy a tények tolakodó közelsége általában megzavarja a nagyívű koncepcióalkotást.

Nekem az az érzésem, hogy ezzel a törvénnyel kapcsolatban itt most ezt tapasztaljuk.

Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz soraiból.)

Forrás: parlament.hu