DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! A mai vita eddigi folyamában egy örömteli tényt mindenesetre tudok regisztrálni, azt, hogy az alapkérdésekben, az alapvető célokban egyet tudunk érteni. Valamennyi megszólaló úgy vélte, hogy az esélyegyenlőtlenség mérséklése, netán megszüntetése - amennyiben ez lehetséges volna - fontos cél. Azt gondolom, már önmagában eredmény, ha ezt le tudjuk szögezni.

Tisztelt Ház! Az, hogy hogyan alakul ki az esélyegyenlőtlenség, mitől van az, hogy ahogy halad előre az életében a gyerek, a tanuló, a diák, úgy a rosszabb eséllyel érkezetteknek egyre rosszabb az esélyük, hogy az olló egyre inkább tágul. Nos, tisztelt Ház, ennek a folyamatnak a vizsgálata vihet közelebb ennek a megoldásához. Ennek a folyamatnak az alapvető magyarázata pedig a magyar nevelési rendszer, oktatási rendszer, iskolarendszer meglehetősen szelektív voltában rejlik.

Tisztelt Ház! Az élet során vannak elágazási pontok, amelyek sajnos elég sűrűn követik egymást, ahová odaérve a gyerek, a tanuló, a diák egy válaszúthoz érkezik, és aki rosszabb feltételekkel érkezik, az következetesen mindig ezen a ponton a rosszabbat kénytelen választani. Természetesen nem ő választja, oda szorítja a helyzet, oda szorítják a körülményei. Ezeket kell végigvenni, és ezeken a pontokon javasol a most benyújtott törvényjavaslat beavatkozást, hogy ezeken az elágazási pontokon a kényszert oldjuk.

Kezdődik természetesen már a születéssel. Mindannyian ismerjük, mert többször fölmerült már az elmúlt hetek, hónapok vitájában, hogy a diplomás házaspár gyermeke négyéves koráig 40 millió szót hall, a kétkezi munkás házaspár gyermeke 26 milliót, a segélyekből élő házaspár gyermeke pedig 13 milliót, vagyis már négyéves korra 1:3 az az ingermennyiség, ami csak verbálisan érte a gyermeket. Ennek megvan a maga következménye. Tisztelt Ház, ez az, amit a korai fejlesztéssel, a védőnői hálózat és a gyámhatóság megerősítésével kíván a törvényjavaslat orvosolni. Magyarán, igyekszik minél korábban bevonni az intézményes fejlesztésbe a gyerekeket, hogy a családtól örökölt, hozott hátrány ne érvényesüljön olyan mértékben.

Következik a bölcsőde, hogy melyik gyerek jut be a bölcsődébe és melyik nem. Ebben területi és szociális különbségek egyaránt vannak. Fontos ez? Hát hogyne volna fontos! Az Európai Unió nem véletlenül tűzte ki azt, hogy a tagországokban a gyermekek legalább 30 százaléka mindenütt járjon bölcsődébe. Megjegyzem, Magyarországon sajnos 10 százalék alatt van ez az arány. Egy vizsgálat kimutatta, hogy a bölcsődét végzettek több mint 50 százaléka szerez később diplomát, azoknak pedig, akik nem jártak bölcsődébe, kevesebb mint egyharmada. Ez a nagyon korai hatás, a bölcsőde nagyon korai szocializációs hatása húsz-huszonöt évvel később a diplomaszerzésben megnyilvánul. Ez az, amit a törvényjavaslat többek között azzal is orvosolni akar, hogy további lehetőségeket teremtsen bölcsődéztetésre, bölcsődei ellátásra, magyarán: azokon a településeken, ahol fölösleges óvodai férőhely-kapacitás van és nincs elegendő bölcsődei férőhely, ott az óvodai férőhelyek rovására ezt meg lehessen oldani.

A következő ilyen pont az, hogy kinek a gyereke, hol élő gyerek jut óvodába, és ki nem. Több fázisban próbáltuk az óvodának, a hároméves kortól tartó óvodáztatásnak a semmivel nem pótolható iskola-előkészítő, felzárkóztató hatását ösztönözni. Kezdődött a hátrányos helyzetűek ingyenes óvodai étkeztetésével, folytatódott azzal, hogy megteremtettük a lehetőséget - legalábbis törvényi szinten -, a kötelezettséget az önkormányzat, illetve a fenntartó számára, hogy 2008-tól minden hátrányos helyzetű, 2010-től pedig minden gyermek számára, aki igényli, hároméves kortól tegyék lehetővé az óvodai ellátást.

Ebben a törvényjavaslatban pedig továbblépünk, és azt mondjuk, hogy teremtsünk érdekeltséget a szülő oldaláról. Ez az a bizonyos óvodáztatási támogatás, az első időpontban 20 ezer, majd évente 10 ezer forint óvodáztatási támogatás, amivel érdekeltté tesszük a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek szüleit abban, hogy a gyermeket óvodába vigyék, és mellétesszük azt a monitoringrendszert is, hogy ez a támogatás nem abban a pillanatban jár, amikor a gyerek óvodába kerül, hanem csak három hónap után, ha a gyerek az elmúlt három hónapban az óvodai foglalkozások legalább 75 százalékán részt vett. És ez minden félévben így ismétlődik, tehát félévről félévre, amikor az újabb támogatás jár, akkor az előző félévben teljesített óvodai foglalkozások számát meg kell vizsgálni.

A következő ilyen lépés az iskola. Mindenki jár iskolába, mert tankötelezettség van, de hogy ki melyik iskolába fog járni, az már nem mindegy, és itt nagyon komoly esélyegyenlőtlenségek alakulnak ki, olyanok, amelyeknek aztán később behozhatatlan hátrány az eredményük. A törvényjavaslat ezeknek a spontán módon létrejövő nagyon különböző iskoláknak, nagyon különböző színvonalú, ellátottságú, anyagi helyzetben lévő pedagógusokkal ellátott iskoláknak a közelítését tervezi, azt indítványozza, azt irányozza elő azzal, hogy a szegregáció megelőzésére vonatkozó új szabályt állapít meg.

(18.00)

Nem engedi, hogy az egyes iskolák beiskolázási körzetében túl nagy legyen az eltérés a hátrányos helyzetű és a nem hátrányos helyzetű tanulók arányában, és kimondja azt, amivel kapcsolatban ellenzéki képviselőtársaim aggályt is megfogalmaztak, hogy tudniillik az Oktatási Hivatalnak módjában áll olyan helyen, ahol valamilyen okból a tanuló nem tud tanulói jogviszonyt létrehozni, ott létrehozhatja az iskola helyett a tanulói jogviszonyt.

Tisztelt Ház! Azt gondolom, hogy itt önkormányzati, alkotmányossági problémát keresni fölösleges. A tanulói jogviszonyt ugyanis jog szerint nem az önkormányzat, hanem az iskola hozza létre. Következésképpen ez a törvényi hely nem az önkormányzatot korlátozza valamiben; legfeljebb ha az önkormányzat túl kívánja lépni a hatáskörét, és ki kívánja tiltani, mondjuk, egy kerület összes iskolájából a tanulót, de itt nem az önkormányzat hatásköre van korlátozva, hanem az iskola hatásköre. Márpedig az iskola hatáskörét a törvény - nem ez a javaslat, maga a közoktatási törvény - nagyon sok ponton amúgy is korlátozza, és ez így is van jól.

A következő ilyen elágazási pont az a bizonyos négy-, hat- és nyolcosztályos gimnáziumi kérdés. Ezt Révész Máriusz képviselőtársam szokta minden lehető alkalommal fölemlegetni, és aligha nincs is valami igaza, hiszen az esélyegyenlőtlenségben ez is egy nagyon fontos állomás, hogy tízéves korban lefölözik az iskolai tanulókat egyszer, aztán tizenkét éves korban még egyszer: a nyolcosztályos gimnázium, majd a hatosztályos gimnázium. Itt ugyan formailag tanulói teljesítmény szerint fölöznek le, de nagyon jól tudjuk, hogy tízéves, tizenkét éves korra a tanulói teljesítmény mögött nagyon gyakran hozott, illetőleg fölhalmozott hátrányok vagy előnyök húzódnak meg. Vagyis ez a jelenség tovább erősíti a szelekciót, tovább erősíti a különbségtételt, tovább nehezíti a hozott hátrányok leküzdését, fölzárkóztatását.

A törvényjavaslat nem képvisel olyan radikális elképzelést, mint amilyet Révész képviselő úr szokott ilyenkor megfogalmazni, hogy egyszerűen meg kell tiltani a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokat. Úgy gondoljuk, hogy ezt azért talán nem kellene megtenni, de az mindenesetre tény, hogy a felvételi, a középiskolai felvételi vizsgák szabályozásával, azzal, hogy külön felvételi vizsgától - vagyis külön teljesítményméréstől, vagyis külön szociális, kulturális előny, illetve hátrány felmérésétől - az iskolát eltiltja a törvényjavaslat, azt gondolom, ez is előremutató.

Aztán végül ott van a 14 éves korban megvalósuló legerőteljesebb szelekció: ki az, aki gimnáziumban tanul tovább, ki az, aki szakközépiskolában, és ki az, aki abban a szakiskolában tanul tovább, amely már eleve lemond az érettségiről, és az érettségivel együtt lemond tulajdonképpen minden olyan komolyan vehető képzési irányról, amely képzési irány a munkaerő-piaci kihívásokhoz való minimális mértékű rugalmas alkalmazkodást lehetővé teszi. Tisztelt Képviselőtársaim! Ezen a ponton is igyekszik a törvényjavaslat - ha nem is megszüntetni ezt az elágazást, mert ezt egyelőre nem tudjuk, de - közelíteni az esélyeket.

Végül itt van a minőség kérdése, amely a legfontosabb talán ebben az egészben, a hátrányok fölhalmozódásának kialakulásában. A törvényjavaslat azzal a nem nagyon újszerű, bár tudományos pontossággal éppen csak a legutóbbi időkben igazolt felismeréssel számol, hogy az iskolai munka minőségének alfája és ómegája a pedagógus minősége, a pedagógus teljesítménye.

Nincs igaza Pósán képviselő úrnak, és akkor sincs igaza, ha ezt a közkeletű tévedést még százszor el fogja mondani e Ház falai között. Az iskolai osztály- vagy csoportlétszámoknak messze nincs olyan hatásuk az iskola teljesítményére, mint a pedagógus képzettségének, felkészültségének, a pedagógus minőségének; össze nem lehet hasonlítani őket.

Nem arról van szó, hogy nem jobb kisebb létszámú osztályban tanítani, nem arról van szó, hogy nincsenek olyan tárgyak - mondjuk, a nyelv, amit eleve csak kisebb létszámú csoportokban lehet tanítani -, hanem arról van szó, hogy azt a pénzt, amit a csoportok további és további bontására fordítunk, sokkal hatékonyabban és az iskola minőségének, az iskolai teljesítmény minőségének sokkal hatékonyabb emelésére lehet fordítani más módokon, ha nem olyan kicsik azok a csoportok, de a pedagógust jobban megfizetjük, jobban megválogatjuk, jobban képezzük.

Tisztelt Ház! A törvényjavaslatnak egy nagyon lényeges szelete pontosan erre vonatkozik. Arra, hogy a pedagógus munkáját becsüljük meg; arra, hogy a pedagógusok kiválasztódásában azt a nemzetközi összehasonlításban rendkívül kedvezőtlen trendet törjük meg, hogy a középiskolai teljesítmény nyújtásában alsó egyharmadot elértek lesznek pedagógusok. Tehát a pedagóguspályát döntő többségükben azok választják, akik a középiskolában közepes vagy annál gyengébb teljesítményt nyújtottak. Aki teheti, az ennél megbecsültebb, jobban fizető, jobb lehetőségeket nyújtó pályát választ.

Pokorni képviselő úr azt mondta, hogy alapelv, hogy ingyen semmit se adj. Mélyen egyetértek vele, bár Pokorni képviselő úr is hatékonyabban képviselhette volna ezt a tandíjról szóló népszavazás ügyében, de ezen a részén túl vagyunk. Ezzel az elvvel azonban egyetértünk: a pályakezdő pedagógus bérének emelésével nem ingyen adunk valamit. Ezzel azért adunk valamit, hogy ne a teljesítményében alsó egyharmad jelentkezzék pedagógusnak, hanem úgy, ahogyan a sikeres közoktatási rendszereket magukénak mondható országokban, mint amilyen Finnország, mint amilyen Észtország, mint amilyen Szingapúr vagy Dél-Korea. Ezekben az országokban van, hogy a középiskolai teljesítmény felső 20, 10, netán felső 5 százalékához tartoznak jellemzően azok, akik pedagóguspályára mennek, illetőleg akik pedagógusképzettséget tudnak szerezni, aztán iskolában fognak tanítani.

Ez a kedvcsinálás az, ami indokolja a pályakezdő pedagógusok bérének, illetményének radikális emelését, és mindenkinek igaza van, aki azt állítja, hogy ezzel nem értünk a dolog végére, hogy a pedagógus teljesítménye ezzel még nincs megbecsülve. Bár szeretném jelezni, hogy a sikeres közoktatást magukénak mondható országokban a pedagógus-előmeneteli rendszer bérskálája sokkal kevésbé meredek, mint Magyarországon. Tehát viszonylag - és abszolút is, persze - magasabb a kezdő fizetés, és aztán lassabban emelkedik. Hogy lassabban kell-e hogy emelkedjék, azt nem tudom megmondani, de hogy a pedagógus-kezdőfizetés emelését annak érdekében, hogy a legjobb teljesítményt nyújtó hallgatók, diákok, tanulók válasszák a pedagóguspályát, meg kell tenni, ebben bizonyos vagyok.

Tisztelt Ház! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu