GUSZTOS PÉTER, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Két dologról szeretnék beszélni, egyrészt arról, hogy miért jó és támogatható az a módosítási csokor, ami ebben a törvényjavaslatban leírattatott, és amelyet a kormány benyújtott az Országgyűlésnek, erről rövidebben, és aztán egy picikét hosszabban arról, hogy miért kellene valami teljesen mást csinálni, mint amit itt most jó szándékkal, alapvetően jó irányba mutató változtatásokkal barkácsolgat a kormány ebben a javaslatban.

Rendben van, hogy a Nemzeti Civil Alapprogramra vonatkozzanak szigorúbb összeférhetetlenségi szabályok. Nagyon fontos az, hogy megmutatkozik ebben a törvényjavaslatban a politikának a civil szervezetektől való távol tartásának a szándéka, ez rendben van. Előre jelzem, hogy mi el tudnánk képzelni azt is, hogy a politika saját magára nézve is, mondjuk úgy, a parlament saját magára nézve is és az önkormányzati képviselőkre nézve is, tehát a politikusokra nézve is picikét bátrabban, következetesebben hozzon meg olyan összeférhetetlenségi szabályokat, amelyeket más területein a jogalkotásnak olyan bátran és olyan nagy lelkesedéssel hajlamos meghozni a jogalkotás.

Teljesen rendben van, régóta szorgalmazzuk azt, hogy tisztítani kell az NCA-ban ezt a dolgot. Vita folyik arról, hogy a szétosztandó pénznek mekkora része pontosan az, ami olyan civil szervezetekhez kerül, amelyeknek a vezető tisztségviselői így vagy úgy érintettek magában a pénzosztásban. A legmeredekebb számítások és becslések szerint ez a szétosztott pénznek az egyharmada is lehet, ami 2 milliárd forint, ezt az NCA-nál természetesen vitatják és erős túlzásnak tartják, de vegyük, mondjuk, a felét. A 6 milliárd forint fölötti összegből, ha ennek a 2 milliárdnak a felét vesszük, hogy ha csak 1 milliárd forint kerül olyan civil szervezetekhez, folytassanak azok bármilyen áldásos és hasznos társadalmi tevékenységet, amelyeknek a vezetői személyesen vagy valamilyen összefonódás útján részt vesznek magában a pénzosztásban, az szerintem, szerintünk önmagában botrány, és egy olyan helyzet, amit mindenképpen rendezni kell. Tehát az összeférhetetlenségi szabályoknak ez a fajta szigorítása teljesen rendben van.

Azt is gondoljuk, hogy rendben van az is, hogy legyen nagyobb a nyilvánosság. Tehát maguknak a nyertes pályázatoknak a pályázati dokumentációja, illetve az elnyert támogatásokkal kapcsolatos, a kezelő szervek által nyilvántartott, nyilvánosságra hozható adatoknak a publikussága mind-mind erősíti azt a transzparenciát, amire úgy általában, a közpénzeknél erősödésre, erősítésre van természetesen Magyarországon szükség. Tehát ez is rendben van, ez is egy olyan módosítási irány, amire azt lehet mondani, hogy a jelenlegi rendszeren belül, ami az NCA-t és mellette az 1 százalékos civil finanszírozást jelenti, a jelenlegi rendszeren belül ez egy támogatható és jó irányba mutató progresszív módosítás. Ez is rendben van.

Rendben van az is, hogy a testületi döntésekkel szemben a felülvizsgálatot erősítsük. Ez egy garanciális elem. Nem is érdemes rá túl sok szót vesztegetni, nem azért, mintha nem lenne fontos, hanem mert annyira egyértelmű, hogy bizony erre is nagyon nagy szükség van. Fontos az, hogy felülvizsgálja ez a törvényjavaslat a támogatásra jogosult szervezeteknek a körét. Itt is van egy profiltisztítás kétféle irányban. Ez is egy támogatható és jó elképzelés.

Azt gondolom, hogy ezzel a felsorolással nagyjából érintettem a törvényjavaslat legfontosabb pontjait, és ezekről mindről elmondtam és el tudom mondani, hogy ezek a jelenlegi rendszer keretein belül az SZDSZ-frakció, a liberális frakció által támogatható, jó irányúnak tartott módosítási javaslatok. Ha ezeket elfogadja, ezt a törvényt módosításokkal vagy akár jelenlegi formájában elfogadja az Országgyűlés, akkor elmondhatjuk, hogy a Nemzeti Civil Alapprogram működése transzparensebb, tisztább lesz, ha szabad ezt a megfogalmazást használnom, és ez mindenképpen jó dolog.

Most beszéljünk egy picit hosszabban arról, illetve hadd beszéljek egy picit hosszabban arról - talán 32 évesen a királyi többes még túlzás, ráérek még erre, szóval, hadd beszéljek egy picit arról -, hogy mi a baj ezzel a rendszerrel önmagában, és mi az, amit a liberális párt, a liberális frakció e helyett az egész rendszer helyett szívesebben látna.

Szeretnék idézni egy régen még liberálisként számon tartott magyar filozófust, Tamás Gáspár Miklóst, aki egyszer egy liberális klubban, ahol szerencsém volt jelen lenni, azt a meglehetősen sarkos állítást fogalmazta meg, hogy az az egyik baj a magyar civil szférával, hogy míg mondjuk, az angolszász kultúrában az az alapvető jellemzője a civil társadalom működésének, hogy magánemberek a magánvagyonukból közcélokra áldoznak pénzt, így kis hazánkban és úgy általában Kelet-Európában egyik lényegi jellemzője a civil szféra egy részének - hangsúlyozom, nem egészének, egy részének - ennek a működésnek a megfordítása. Tehát szemben azzal, ami az angolszász kultúrában látható, ahol magánemberek magánvagyonból közcélokra áldoznak pénzeket, nálunk egy létező jelenség és komoly mértékben létező jelenség, amikor civil szervezetek azért jönnek létre, hogy magánemberek közpénzekből magáncéljaikra szerezzenek forrásokat.

Ennek számos formája van természetesen. Ismerünk ilyen alapítványokat, ismerünk ilyen egyesületeket. Az ezekkel szemben való fellépésnek az egyik legfontosabb oka, és az, amiért nagyon-nagyon fontos, hogy ezekkel a jelenségekkel szemben a jogalkotás a maga eszközeivel fellépjen, az éppen a tisztességes, jó szándékú civil szervezetek, civil társadalom érdekeinek a védelme. Ismerjük ezeket a példákat, itt a Parlament falai között is volt számos alkalommal ilyenről szó. Olyan alapítványról is tudunk, amelynek a tevékenységét hosszú évek óta nagyon komoly vita követi, ügyészségi vizsgálatok is vannak, és mégis a rendszer - ott éppen az 1 százalékos rendszer - lehetőségeivel valószínűleg visszaélve nem teljesen biztos, hogy minden rendben van e körül az alapítvány körül. Volt erről szó a parlamentben, azt gondolom, hogy lesz is még.

De nyilvánvaló, hogy az 1 százalékos felajánlások rendszerével is vissza lehet élni, be lehet csapni az embereket, el lehet hitetni az emberekkel azt, hogy egy alapítvány, egy egyesület nagyon fontos, az emberek érzelmeit, lelkét megszólító társadalmi célokra gyűjt pénzt, és természetesen vissza lehet ezzel élni, és ezt vagy ennek egy részét el lehet költeni másra is. Tehát az 1 százalékos rendszer sem hibátlan.

De amiről én most beszélni szeretnék, az az, hogy az NCA szisztémája, miszerint rábízzuk bizonyos részét ezeknek a pénzeknek ebben a mostani felállásban erre a körre, maguk a civil szervezetek osztják maguk között, ennek vannak természetesen előnyei, de vannak ennek jelentős hátrányai is. Vitatkozhatunk arról, vitatkozhatnak az érintettek arról, hogy 1 milliárd vagy 2 milliárd forint az az összeg, ami valamilyen módon személyükben is érintett emberek által vezetett vagy működtetett civil szervezetekhez kerül, ebből a szempontból ez mindegy, mondom még egyszer, ha ez csak félmilliárd forint, akkor is sok, amiről itt beszélünk.

(11.00)

Tehát egy ilyen típusú rendszerbe bele van kódolva az, hogy nem jól működik, bele van bizonyos diszfunkció kódolva. A Fidesz előttem szóló vezérszónoka elmondta, hogy ez a rendszer tud úgy működni, és úgy is működik, hogy beszárít bizonyos dolgokat. Akik már a körön belül vannak, akiknek a kapcsolatrendszere már kialakult, vagy akik éppen maguk tudják működtetni nagyon ügyesen menedzselve ezt a kapcsolatrendszert, azok eleve előnyösebb helyzetből indulnak. Az 1 százalékos felajánlások rendszerével szemben egy ilyen típusú rendszer sokkal inkább alkalmas arra, hogy a belterjesség negatív következményei megjelenjenek benne. Éppen ezért mondjuk azt, hogy az egész civil finanszírozás rendszerét érdemes lenne átgondolni, és tenni arra egy kísérletet, hogy akár teljes egészében, megfelelő biztosítékokkal és szabályozással, a civil felajánlások döntsenek ebben a rendszerben.

Az SZDSZ-nek régóta ismert elképzelése a civil és egyház-finanszírozás vonatkozásában az, hogy a lehető legnagyobb mértékben az állampolgárok döntésére kell bízni ezeket a kérdéseket. Természetesen vannak olyan esetek mind a civil szervezeteknél, mind az egyházak esetében, ahol az államnak kötelessége támogatást nyújtania normatív alapon, amikor ezek a szervezetek közfeladatokat vállalnak magukra, legyen az akár szociális feladat, akár oktatási feladat, akár egészségügyi, akár műemlékvédelmi, kulturális feladat, hosszan lehetne sorolni. Tehát igenis létezik az államnak ilyen felelőssége. De az igazán jó rendszer mégiscsak az lenne, ha az állam szerepvállalása erre és csak erre szorítkozna ebben a körben, és a lehető legnagyobb mértékben az állampolgári döntésnek, az egyéni adózói, állampolgári döntésnek a szerepe tudna érvényesülni.

Ezek a rendszerek a politikában már megmutatták azt, hogy idővel, nem is túlságosan hosszú idővel nem tarthatók. Néhány évvel ezelőtt még ott tartottunk, hogy az Országgyűlés a költségvetési törvényben osztott pénzt civil szervezeteknek, és nem volt semmiféle alternatívájuk ezeknek a rendszereknek. Akkor például a nagy pártok nagy civil szervezetei, ifjúsági szervezetei, amelyek civil szervezeti formában voltak benn, évente 100 milliós nagyságrendű összegeket húztak ki a valóban civil szervezetek elől ebből a kasszából. Ez, hála istennek, megszűnt. De azért vannak még ennek nyomai mindig kicsiben, ami, azt gondolom, hosszú távon - be kell lássuk - abnormális.

Két példát szeretnék mondani. A kisebbségi civil szervezeteknek egy nem túlságosan nagy összeget, 110 millió forintot hosszú évek óta a Magyar Országgyűlés emberi jogi bizottsága oszt szét. A képviselők a maguk tisztessége és belátása alapján természetesen megkísérlik ezeket a pályázatokat érdemükben elbírálni. De azt gondolom, abnormális az a dolog, hogy öt-hat képviselő összedugja a fejét, és a teljes magyarországi kisebbségi civil társadalom és kisebbségi civil szféra szervezetei között szétdob évente egy ilyen százmilliós nagyságrendű összeget, aminél persze valószínűleg nagyobbra lenne szükség. De ha ennyit oszt szét, és ennek felét politikai alapon, hogy kinek a választókerületében milyen szervezet működik, és nem a valós működés, nem a valós igények kerülnek elő, akkor a minden szentnek maga felé hajlik a keze elve alapján könnyen belátható, hogy ez a rendszer diszfunkcionális.

Félreértés ne essék, távolról sem szeretném azt állítani, hogy az NCA nagyban ugyanez, mint amit az előbb említettem, a 110 millió forint az emberi jogi bizottság esetében kicsiben. Nem arról van szó, hogy ez az analógia egy az egyben megállna, de a diszfunkciók természete a belterjességből következően tud hasonló lenni.

A másik ilyen abszurd példa, amiről azt gondoljuk mi, liberálisok, hogy érdemes ezeket a gyakorlatokat megszüntetni, a miniszteri keretek megemelése, az, hogy a kormány úgy döntött, hogy egy jóval nagyobb összeget oszthatnak szét a miniszterek saját belátásuk szerint civil szervezetek között. Ez nem az a fajta megoldás, ami egy modern politikai kultúrájú demokráciában kell hogy jellemző legyen. Nyilvánvalóan minden egyes kormány minden egyes tagjának meg lehet a saját maga művészeti, politikai, sportbeli, bármilyen kötődése és ízlése, a miniszterek nem azért miniszterek, a kormánytagok nem azért kormánytagok, hogy mindenféle kontroll nélkül, a saját egyéni ízlésük szerint osztogathassanak civil szervezeteknek pénzt. Természetesen meg lehet tartani egy bizonyos tartalékot, bizonyos keretet, ami adott esetben arra lehetőséget adna egy ilyen adminisztráció vezetőjének, hogy nagy bajban tudjon segíteni, de azt, hogy politikai, művészeti vagy más jellegű szimpátiák alapján a kormánytagok ilyen pénzeket osztogassanak, azt talán egészében meg lehetne szüntetni.

Visszatérve az NCA és az 1 százalékos rendszer összehasonlításához, Deák Valéria beszélt arról, hogy mik az arányok, hogy a civil szervezetek támogatása hogyan oszlik meg, hogy az NCA-ból inkább nagyobb arányban az egyesületek kapnak, és az 1 százalékos felajánlásokból inkább az alapítványok kapnak. Itt persze azt is érdemes lenne megnézni, hogy a különböző típusú egyesületek, illetve alapítványok tevékenységének milyen a forrásigénye. De ez egy hosszú vizsgálat tárgya lehet, mert nyilván van olyan kis civil szervezet, amelynek a forrásigénye nem tudja és nem is akarja felvenni a versenyt egy olyan nagy országos alapítvánnyal, amely valóban sok beteg emberen segít, nagy költség- és nagy forrásigénnyel.

Természetesen igaz az az állítás, erre még hadd reagáljak, hogy az 1 százalékos rendszerben érvényesül úgymond a népszerűség, az érzelmeket megszólító célok ereje. Ez valóban így van. Ugyanakkor azt gondolom, hogy vannak olyan társadalmi célok, amelyekre az állam láthatóan nem tud és nem akar költeni, és sok tíz-, sok százezer adózó azt gondolja, hogy ezek a célok fontosak. Például a képviselő asszony által is említett magyar állatvédelem egészen konkrétan, elnézést kérek a kifejezésért, a fasorban sem lenne az elmúlt tíz évben, ha ez a rendszer nem így működne, mert a magyar állam és a szűkös anyagi forrásokkal rendelkező önkormányzatok nem tudnak, nem akarnak - a kívánt rész aláhúzandó vagy törlendő - segíteni ezekben a típusú célokban. Tehát itt megmutatkozik egy nagyon komoly társadalmi akarat, sok tíz-, több százezer állatvédő érzelmű ember azt gondolja, hogy ezeknek az alapítványoknak oda kell adni a saját 1 százalékát. Ezekkel kapcsolatban is nyilván lehet visszaélni, én például ilyennel még nem találkoztam, hogy itt lett volna botrány, és itt bizonyosodott volna be valakiről, hogy nem erre a célra költötte a pénzt. Szerintem azzal, hogy önmagában olyan célokra ajánlhatnak fel pénzeket az adózók, amelyek megszólítják a lelküket, érzéseiket, és ez alapján választanak, az állampolgár döntési szabadságába beletartozik. Ki-ki el tudja dönteni, hogy a saját élethelyzetéből következően a gyermeke gimnáziumának alapítványába ajánlja fel ezt a pénzt, vagy éppen kóbor kutyákat mentő alapítványnak adja oda.

Azért vitatjuk az NCA mint szisztéma egészét liberális megközelítésből, mert azt gondoljuk, hogy lehetne ehelyett egy olyan rendszert felállítani, amilyet az előbb körülírtam, ahol az adózói felajánlásnak, az adózói döntésnek van döntő befolyása. Itt a tavalyi évben megfogalmazódott egy olyan szakmai elképzelés, amely válaszolt azokra a korábban megfogalmazódott jogos kritikákra, amelyek az egyházfinanszírozás területét is érintik, hogy mi van azokkal a magyar állampolgárokkal, akik még vagy már nem fizetnek adót, és ezért nem rendelkezhetnek e fölött a bizonyos 1 százalék fölött. Tudjuk azt, hogy például a történelmi egyházak támogatásánál, civil szervezetnél, kistelepülési, falusi önképzőköröknél, népdalegyesületeknél létezik ez a probléma, valószínűleg ott helyben számos idős ember adná oda ezt a bizonyos 1 százalékát, ha lenne neki, de mivel nyugdíjas, nincs.

Ugyanez a probléma elvi jelleggel felvethető az egyetemistáknál is, hiszen ők sem tudnak 1 százalékot felajánlani, de közülük valószínűleg sokan hitük, meggyőződésük szerint akár civil szervezetnek, akár egyháznak szívesen megtennék. Erre nézve fogalmazódott meg az az elképzelés, amiről, azt gondolom, érdemes a későbbiekben - ha ennek az egész civil finanszírozási rendszernek az áttekintése sorra kerül - még beszélni és elgondolkodni. Ami egyfajta vouchermegoldással biztosítja azt, hogy azok a magyar állampolgárok, akik nem tudnak adót fizetni, mert olyan státusban vannak, hogy még vagy már nem adóznak, ezért nem tudnak 1 százalék fölött felajánlani, egy bizonyos technikával megállapított átlagos 1 százalék fölött tudjanak rendelkezni, és az egyházuknak, civil szervezetüknek oda tudják ezt adni.

(11.10)

Ez egyébként számítások szerint nem forrásszűkülést, hanem jelentős forrásbővülést jelenthet ebben a szférában, pláne, ha azt a liberális elképzelést is hozzátesszük, hogy a jelenleg fölajánlható 1 plusz 1 százaléka a személyi jövedelemadónak emelkedjen 3-ra, és erről szabadon dönthessen az adózó, akár egészében, akár megfelezve tudja ezt odaadni civil szervezetnek, egyháznak, más ilyen szervezetnek.

Összefoglalva: mi, liberálisok ezt a törvényjavaslatot meg fogjuk szavazni, támogatjuk. Azt gondoljuk, hogy a jelenlegi rendszeren belül egy jó irányú előrelépést tesz lehetővé, de közben az egész rendszerrel kapcsolatban vannak továbbra is fenntartásaink, és tudnánk ehelyett egy alternatívát ajánlani.

Az összeférhetetlenséggel kapcsolatban a pikírt megjegyzést természetesen fenntartom, tehát nagyon helyes, hogy a parlamenti képviselők lelkesen szigorú összeférhetetlenségi szabályokat fogalmaznak meg a civil szervezetek vezetőire. Ugyanezt meg kellene tenniük a parlamenti képviselőknek saját magukkal és a magyar önkormányzati szférával kapcsolatban. Erre nézve egyébként volt a Ház asztalán több liberális indítvány is, magam is nyújtottam be ilyet, Hankó Faragó Miklós képviselőtársam is nyújtott be ilyen indítványt. Ezekről is érdemes lenne beszélni.

És visszatérve Tamás Gáspár Miklósnak ehhez a szándékosan sarkított és túlzó megállapításához, azzal szeretném befejezni, hogy én magam liberális emberként, liberális politikusként mélyen hiszek abban, hogy el fogunk mi oda jutni, hogy Magyarországon az állam ki akar, és - hangsúlyozom - ki is tud majd egyszer vonulni a lehető legnagyobb mértékben ebből a finanszírozásból. Mert természetesen látni kell azt is, hogy ahol most tartunk, nem biztos... - nem biztos, hogy itt tartunk. Hiszen nemcsak az állami akarat kérdése ez, hanem azt is néznünk kell természetesen, hogy a civil szférában - az állampolgár szintjéről beszélek - megvan-e az az anyagi természetű képesség, hogy a magyar is ugyanolyan nagylelkű és adományozó tudjon lenni, mint az a bizonyos angol, amelynek a kultúráját dicsérte ez az idézet. Egy több száz éves adományozási polgári kultúráról van szó, valószínűleg nálunk is évtizedeket kell még erre a dologra várni (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), és olyan értelemben is, hogy ehhez természetesen anyagiakban a mindennapokban is meg kell erősödniük a magyar embereknek, mert ez valószínűleg nem annyira szándék, mint inkább képesség kérdése.

Köszönöm szépen.

Forrás: parlament.hu