TELLÉR GYULA (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Mindenekelőtt Arató államtitkár úrnak Gyimesi képviselő úr színházakkal kapcsolatos megjegyzésére adott válaszával szeretnék röviden foglalkozni. Emlékeztetem államtitkár urat, hogy a színházak finanszírozására azok a fenntartó önkormányzatok, ahol színház van, a központi költségvetési forrásokon túl igen jelentős saját forrást is fordítanak. Ugyanez a helyzet például az iskolafinanszírozással. Amikor több mint 32 milliárd forintos elvonás, 32,6 milliárdos elvonás éri az önkormányzatoknak a közoktatás finanszírozására kapott összegét, eléggé nyilvánvaló, hogy ez az elvonás elszív jövedelmeket a színház-finanszírozástól is. Ezt a keresztfinanszírozási problémát egyébként maga a költségvetési törvény nem nagyon taglalja, illetve nem nagyon foglalkozik vele.

(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Ami mármost a saját felszólalásomat illeti, azt gondolom, hogy a költségvetés kulturális fejezetének megítélésében bizonyos félreértésekkel mindenféleképpen foglalkozni kell, a felszólalásomat ezek közül néhánynak fogom szentelni.

Az első félreértés az, hogy a kultúra és a kultúrpolitika tárgyalható tisztán szervezeti, vezetőkijelölési és pénzügyi kategóriákban. Ezt teszi a kulturális kormányzat minden előterjesztésében és magában a költségvetésben is. Azt gondolom, hogy a kultúrpolitika nagyon különbözik, mondjuk, a gazdaságpolitika jellegétől, a tartalmak nélkül nem tárgyalható. Na már most, ha a kormány kimondaná a saját tartalmi céljait, akkor két dolog történhetne. Vagy az derül ki, hogy csakugyan a céljainak megfelelő a költségvetés, ebben az esetben viszont a célokat elfogadhatatlannak kell tartanunk. Vagy az derül ki, hogy a céljai jók, akkor viszont a költségvetés nem alkalmas ezek megvalósítására. Itt különösen utalok a nehéz gazdasági helyzetből vagy fejlődési pangásból kitörni akaró országok közül a sokak által Ázsiában, Európában és másutt is választott fő útjára, ez az út a kultúra, az oktatás és a tudomány támogatásán keresztül vezet.

A második félreértés az, hogy a nemzetközi pénzügyi válság a kultúra kérdésében alapvetően új helyzetet teremtett volna, és hogy a korábbi tábla letörölhető, minden felelősség egy nagyobb erőre, egy vis maiorra tolható át. A tényleges helyzet az, hogy 2006 óta, a Gyurcsány-kormány a 2006-os választás előtti megtévesztő gazdaságpolitikai manővereinek kiderülése és az EU-s pénzek lehívásához szükséges pénzügyi egyensúlyi megszorítások bevezetésének megkezdése óta a kultúrpolitika folyamatos hátrányt szenved. Ami most van, az azóta van és azért van, és ez a korábbi költségvetésekben ugyanúgy megjelenik, mint a mostaniban. Nincs új helyzet!

A harmadik félreértés a helyzetre vonatkozik, tulajdonképpen egy kicsit a színházkérdéssel kapcsolatban már megemlítettem: nyilvánvaló, hogy a kultúra egészének a finanszírozásában a központi költségvetés forrásain kívül önkormányzati források, magánforrások is szerepet játszanak. A költségvetés szövegében kísérlet sem történik annak a megbecslésére, hogy az általános restrikció a szorosan vett minisztériumi forrásokból, illetve a különleges alapokból zajló finanszírozáson kívül milyen módon érinti az önkormányzati és a magánforrásokon alapuló kultúrakínálatot.

A negyedik félreértés az az állítás, hogy a költségvetési szövegekből, amiket kaptunk, megállapítható volna, hogy a kormány mennyit fordít kultúrára. Nos, szerintem ez sem állapítható meg. Tudjuk a számok folyamatos módosulását, a legutolsó számok pedig az oktatási és kulturális minisztériumi fejezetben négy vagy öt nagy számot módosítottak; hogy ezek a részletekre hogyan hatnak, senki se tudja. Tehát éppen amit vitatnunk kellene, azt nem tudjuk vitatni, mert nincsenek hozzá adataink.

Hogy ne lépjem túl nagyon a rendelkezésemre álló időt, azokról a trükközésekről, hogy sokat veszünk el, aztán keveset visszaadunk olyan területen, ahol az nagyon látványos, erről most nem akarok részletesen beszélni.

A végső megjegyzésem a következő. Az oktatás és a kultúra forrásainak szétválasztásáról az előbb szóltam. Szólni kell az oktatásról mint a kultúra hordozójáról, illetve ennek a problémájáról. Ahogyan az oktatási és kulturális kormányzat kerül minden utalást az általa megcélzott kultúratartalmakkal kapcsolatban, hasonlóképpen elhallgatja, milyen negatív kulturális hatást keltenek az iskola-összevonások és az iskolamegszüntetések, kiváltképpen az aprófalvas vidékeken vagy általában a falvakban, ahol az iskola a kultúra fő hordozója, és a televíziókból áradó antikultúra fő ellensúlyozója.

Font Sándor képviselő úr már idézte Mihályi Péter emlékezetes és felháborító megnyilatkozását a kisfalvak szükségességével kapcsolatban, erre csak annyit jegyzek meg: mintha a kormány ezt a politikát szívelte volna meg, és folytatná.

Mindez szerintem alkalmatlanná teszi ezt a költségvetést az elfogadásra. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

(15.10)

Forrás: parlament.hu