GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy először Tóth Gyula képviselőtársam szavaihoz csatlakozzak. Ő azt mondta, hogy azért születne meg a törvény, mert még ilyen nem volt. Ilyen törvény valóban nem volt. Számomra csak az a kérdés, hogy egy rossz helyzetet, miszerint a törvény nem volt, miért tetézünk egy még rosszabbal, hogy csinálunk egy rossz törvényt. Szerintem számtalan ponton hibás és elhibázott ez a törvény.

Kodályra is hivatkozott, ami szívmelengető volt a számomra valóban. Ezek nagyon szép szavak, csak azt szeretném megkérdezni, hogy annak a művésznek, akit majd kiraknak a színházból, nem önhibájából, hanem azért, mert a színház nem tud neki feladatot adni, és kap valami megalázó végkielégítést, az milyen virágoskerten fog majd átsétálni, ahogy Kodály Zoltán beszélt erről. Vagy ha nézzük azt a magánénekest az Operaházban, aki ötven előadást kellene hogy énekeljen, a jelenlegi állapot szerint átlagban 12-13 előadást énekelnek, akkor ezek szerint megszűnik majd a társulat az Operaházban, mert nem lehet őket alkalmazni?

(11.10)

Az az énekes, az a művész milyen virágoskerten megy keresztül? Annak a művésznek milyen perspektívát, milyen életcélt, milyen okot táplál ez a törvény, hogy egyáltalán érdemes legyen neki ezt a szakmát művelnie?

A bizottságban is és itt az ülésteremben is többször beszéltem az adótörvények fontosságáról. Valóban meg kellene találni azt a módszert, amit nagyon sok országban követnek. Volt szerencsém az idén egy olyan országban vendégeskedni, ahol az adójukból írhatták le a művészeteket támogatók a pénzt, amit erre fordítottak, és nem az adóalapjukból. Azt gondolom, ez hathatósabb segítség lenne.

A művészetoktatásról is beszélt képviselő úr. Egyetértek azzal, hogy azt is meg kellene vizsgálni ebben a törvényben - és nemcsak az alapfokú művészetoktatás, hanem általában a művészetoktatás tekintetében -, hogy hogyan lehet összhangba hozni a művészetoktatást azzal az igénnyel, amit a magyar művészeti élet támaszt a művészetoktatással szemben. Én a Zeneakadémián tanítok, és látom, hogy nagyon sok művészt képzünk ott, akiknek aztán nem lesz munkájuk, és kénytelenek elhagyni az országot, bár ezt nem szívesen teszik. Mi a költségvetésből így támogatjuk Nyugat-Európát, és azok a művészek, akik sok pénzbe kerülnek akár az államnak, akár önmaguknak, kénytelenek elmenni. Ez is nagyon fontos kérdés.

De a legeslegfontosabb kérdés, ha a művészetek céljáról próbálok beszélni, véleményem szerint az, hogy mi végre is van ez az egész csoda, amit mi művészetnek, előadó-művészetnek hívunk. A törvény a preambulumában hivatkozik is arra, hogy a széles néprétegekhez jusson el. A múlt héten csütörtökön már szóltam erről néhány szót, de engedjék meg, hogy a fontossága okán ezt megismételjem. Azt mondja, hogy a törvény a globalizáció és a tömegkultúra káros hatásával szemben védi a magyarországi előadó-művészetek, a színház-, tánc- és zeneművészet művelését és fejlesztését. Végigolvasva a törvényt, egyetlenegy rendelkezés sem szól arról, hogy milyen módon óhajtja a törvény biztosítani ezt a védelmet. Ezt nem látom a törvénytervezetben, sőt úgy tűnik számomra, hogy néhány rendelkezése kifejezetten a tömegkultúrát és a populáris kultúrát preferálja. Azt gondolom, amiről nincs szó a törvényben, azt nem kellene mindjárt a preambulumban megfogalmazni.

Aztán itt van az előbb említett széles rétegekhez való eljuttatása a művészeteknek. Véleményem szerint ehhez szükség volna a médiatörvénnyel való harmonizációra. Meg kellene állapodni arról, hogy országosan fogható csatornák, közszolgálati televíziós csatornák - most csak mondok egy ötletet, aztán lehet ezen vitatkozni, hogy szükséges-e hetenként vagy kéthetenként vagy havonta egyet, de mondjuk, minden héten a közszolgálati média egy színházi előadást, premiert vagy koncertet főműsoridőben köteles lenne sugározni. Vagy például emlékszünk arra, hogy a TV2 és az RTL Klub hány ezerszer sértette meg a médiatörvényt 2000 óta. Miért nem lehet velük olyan megállapodást kötni - miután ők is országosan lefedett csatornák -, hogy szíveskedjenek havi egy vagy két előadást főműsoridőben közvetíteni? Miért nem lehet olyan szerződést kötni velük, hogy akkor újítható meg a sugárzási joguk, ha ezt a társadalmi elvárást teljesítik? Erről érdemes volna beszélgetni. Akkor beszélhetnénk a törvényben arról, hogy vajon a széles rétegekhez eljut-e a személyiség- és emberformáló kultúra. Mert ma nem jut el. Lássuk be, hogy a televíziókból egy-két tisztességes csatorna kivételével nagyon kevés, valóban értékteremtő kultúra jut el az emberekhez.

Mindig azt próbálom keresni, hogy mi a törvény célja. Úgy látom, hogy nem esik szó a művészekről, illetve ha mégis, az bizony rájuk nézve eléggé fájó, én ugyanis a törvény általános szelleméből azt olvasom ki, hogy a művész erősen kiszolgáltatottá válik. Schiffer képviselő úr beszélt arról - nagyon helyesen -, hogy a színház alapja a társulat, a műhelymunka. Úgy érzem, hogy jelen pillanatban pont ez van kiveszőben. Ez a törvény azt preferálja, azt támogatja, hogy ne legyen társulat, hanem legyenek levegőben lógó művészek, akiket majd a színházigazgatók a művészi koncepciók szerint meghívnak vagy nem hívnak meg egy szerepre.

Sarkalatos pont az előadó-művészeti tanács kérdése. Az előadó-művészeti tanács a törvény szerint tanácsadó testület, amely részben a miniszter által felkért személyekből, részben delegált tagokból áll. Ez fából vaskarika, mert ha tanácsadó testület, akkor miért nem a miniszter kéri fel a tagjait, hiszen ő a felelős a területért, ha pedig érdekegyeztető testület, akkor meg mit keresnek benne a miniszter által felkértek, miért nem jön a szakmától egy testület, amely elmondja a miniszternek, hogy a szakma mit akar, és utána döntenek. Ezenkívül véleményem szerint egyéb veszélyeket is hordoz magában az előadó-művészeti tanács. Még ha megkérdőjelezhetetlen ízlésű szaktekintélyekből áll is, akkor is egy bizonyosfajta uniformizálódás veszélyét látom abban, hogy az előadó-művészeti tanács többéves működése meghatároz egyfajta irányvonalat, amit esetleg a miniszter saját magára nézve elfogadhatónak tart.

Van még jó néhány pont a törvényjavaslatban, amelyek számomra az átgondolatlanságot és a szakmaiatlanságot tükrözik. Nézzünk ezek közül egyet-kettőt! Nézzük meg például az értelmező rendelkezések 38. pontját, amely a zenés színpadi mű fogalmát tisztázza. Eszerint zenés színpadi mű az operett, a musical, a rockopera, a daljáték és a zenés játék. Ezek szerint az opera nem. Jóllehet az operát előtte megpróbálja egy másik pontban megfogalmazni, de azzal is baj van, mert azt mondja, hogy az opera magánénekesek, szimfonikus zenekar, esetenként énekkar, magántáncosok és balett-táncosok közreműködését igénylő zenés előadás. Hát először is a magántáncos is balett-táncos. Aki a tánckarban dolgozik, az is balett-táncos. Ezzel a megfogalmazással különösen az a baj, hogy nem segíti az értelmezést, mert egyrészt - amint mondtam - a magántáncos is balett-táncos, másrészt én magam is rengeteg olyan operában szerepeltem, sőt rendeztem is olyan darabot, ahol az imént felsoroltakon túl még szerepeltek - felsorolom, hogy miket tudtam összeírni az elmúlt 37 éves színpadi gyakorlatomból - kecskék, pirotechnikusok, tűznyelők, törpék, zsonglőrök, íjászok, lovak, szamarak, tevék, valamint olyan hasonló, mondjuk úgy, kisegítő személyzet, amely nélkül az az opera nem lett volna megvalósítható. Ezért olyan értelmező, másféle egybegyűjtő fogalmazást kellett volna találni erre, ami lehetőséget ad az opera pontosabb megfogalmazására.

De menjünk vissza az előző pontokhoz! A záró rendelkezések 44. § 5. pontja meghatározza, mi az a big band. Remek zenét szoktak játszani, ez nem kétséges, én is nagyon szeretem - de miért nem határoz meg mást? Miért pont a big bandet határozza meg? Ezer más dolgot lehetne meghatározni, ami sokkal inkább jellemző a magyar kultúrára, mint a big band.

Vagy nézzük a fizető előadást, a fizető nézők számát! Mit jelent a fizető néző, a fizető közönség jelenlétében történt előadás vagy nyilvános bemutató? A tervezetből jól látható, hogy a fizető nézőszámhoz köti a támogatást. Jóllehet pozitívan diszkriminál bizonyos műfajokat, például az operát, de mi a helyzet a fizető nézőszámmal, mi a fizető nézőközönség jelenlétében történő nyilvános előadás? Mit jelent az, hogy jellemzően fizető nézők? Mondjuk, ha egy ezer férőhelyes színház esetében 750-en fizettek a jegyért, akkor az jellemzően, ha meg csak 749-en, akkor nem? Ezek a pontok, tisztelt képviselőtársaim, elfogadhatatlanok. Az, hogy jellemzően, valahogy lebeg a levegőben, úgy levitál, és mindenki úgy értelmezi majd, ahogy akarja. Szerintem egy törvénynek egyértelműnek és azonos hatályúnak kellene lenni. És akkor az ingyenes előadás jellemzően nem fizető? Vagy csak a fizető jellemzően fizető? Tegye fel a kezét, aki úgy érzi, hogy jogilag elfogadható ez a meghatározás. Ha egy bírósági perben úgy érvelek, hogy jellemzően fizető volt az előadás, akkor mit mond erre a bíró? Hogyan lehet ezzel védekezni?

(11.20)

"Népi koncertzenekar" - mi ez, kérem szépen?! "Népi eredetű (cigányzene, népies műdal) műveket vonós és fúvós összeállításban, cimbalommal vagy más népi hangszerrel..." Milyen más népi hangszerrel? Dorombbal, okarinával? Mivel? Tehát egyrészt a cigányzene és a népies műdal nem népdal. A népies műdal nem népi eredetű, bocsánatot kérek, az műdal, mint a "Gyere, Bodri kutyám" vagy "Őszül a vén betyár". Az műdal, tehát az nem népzene. Tisztázzuk a fogalmakat, mert szerintem ez az egész rossz irányba megy.

Visszatérve egy szó erejéig a nézőszámra, a jellemzően fizetőnézőszám-alapú támogatáshoz, kérem szépen, ebben súlyos veszélyt látok - még a szorzószámok ellenére is - arra, hogy bizonyos olyan előadások, olyan műfajok és olyan stílusok előtérbe kerüljenek, amelyek mondjuk, értékhordozás szempontjából nem olyan jelentősek, mint egy Csehov vagy egy Shakespeare, vagy egy Mozart, vagy egy Bach. Ez még akkor is így van, hogyha szorzószámot rakunk mellé, hiszen ha az Operaház helyzetét nézzük, az ÁSZ-jelentésben 2006-ról 2007-re 40 ezerrel csökkent az Operaház úgynevezett fizető nézőinek a száma. Akkor most én fölszorzok, és akkor mi van? Tehát a dolog nincsen jól kitalálva a törvényben.

Azonkívül további átgondolatlanságok, meggondolatlanságok vannak benne. Tehát azt a fajta szellemiséget keresem ebben a törvényben, és azt lenne jó megfogalmazni, amit akárhányszor végigolvastam, felmerült bennem, hogy hol van az - és azt hiszem, talán a bizottsági ülésen Alföldi képviselő úr is utalt erre, és nekem is volt erre egy megjegyzésem -, hol van az a törvény szellemiségében, ami miatt érdemes ezt a pályát csinálni, ami miatt egy művész nem fogja magát kiszolgáltatottnak érezni, hogy önhibáján kívül kirakják, és nem végezheti tovább a feladatát. Én azt gondolom, anélkül, hogy a törvény... - vagy esetleg erre a pályára készülő művész elolvasná a törvényszöveget, és csak akkor vállalkozna erre a pályára, ha a törvény ezt támogatja, ettől függetlenül a törvénynek ezt a fajta humánus, a művészetekhez való hozzáállást mindenképpen tükröznie kell.

Elsősorban ezeket a gondolatokat hiányolom, egyfajta átgondoltságot, egyfajta értékszemléletet, egyfajta teljesen kiszámítható, folyamatos támogatási rendszert, és a művészet szeretetét hiányolom ebből a törvényből.

Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz soraiban.)

Forrás: parlament.hu