DR. KÉKESI TIBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Előterjesztő! Tisztelt Államtitkár Úr! Én is hadd kezdjem azzal, amivel néhány képviselőtársam már jeleskedett előttem, hogy köszönetet nyilvánítunk a Reformszövetségnek azért, hogy bár azon kevés civil szervezet közé tartozik, amely képes előállítani egy ilyen tanulmányt, egy ilyen gazdasági programot, ők készek is voltak erre, és lehetőséget kínáltak számunkra - a szocialista képviselőcsoport ezért is támogatta, hogy ez a mai vita létrejöhessen -, hogy valóban egy széles körű társadalmi vitát folytathassunk itt bent a parlamentben és a parlament kapuin kívül is ezekről a szempontokról.

(14.50)

Ehhez persze szükség van arra, hogy kinek-kinek meglegyen a viszonya ehhez a javaslathoz, és kinek-kinek meglegyen a maga programja, ha ezzel a javaslattal nem ért egyet. Én azt hiszem, ez azért a mai napnak szomorú tanulsága, hogy nem mindenkinek van ilyene, és azt gondolom, ha valaki nagyon ágál abban az irányban, hogy megoldásképpen egy kormányváltást lát például technikának ahhoz, hogy az emberekkel jót tegyünk, a gazdasági válságból kivezessük az országot, akkor bizony nem lehet az embereket sem bizonytalanságban, sem tudatlanságban hagyni a tekintetben, hogy ők mit tennének akkor, ha ezt a lehetőségek megkapnák tőlük. Azt hiszem, erre ma nem született válasz.

Azért, mert célzás vagy konkrétum is elhangzott ebben a tekintetben, azt gondolom, arra is válaszolni kell most, hogy itt nem az történik éppen, hogy lesöprünk egy javaslatot az asztalról, ha nem támogatjuk, hanem gondolkodunk róla, tépelődünk rajta, vitatkozunk vele. Mert lehetséges, hogy bizonyos részeit támogatjuk, bizonyos mértékig támogatjuk, de úgy komplett az egészet talán nem. És én is ennek a gondolkodásnak szeretnék csak a részese lenni, nem a lesöprőknek szeretnék az egyike lenni. Öt gondolatkör köré fűzöm azokat az észrevételeket, megjegyzéseket, amelyeket ezzel az anyaggal kapcsolatban általában észlelni vélek.

Az első az, hogy a Reformszövetség és azok, akik ezt a gondozásukba vették, határozati javaslati formában elénk terjesztették, egy gazdasági programot mutattak meg, és nyilvánvalóan a Reformszövetség ezt ki is mondta, ők ennek a társadalmi hatásait - merthogy nem is tudják felvállalni - nem vizsgálták. Mi itt azonban nem futhatunk el annak a felelőssége elől, hogy ezeket a társadalmi hatásokat figyelembe vegyük, a mi döntésünknek majd része, akár támogatjuk, akár nem, része az, hogy milyen következményekkel jár a gazdaság szereplőire és köztük természetesen a vállalkozásokra s természetesen az emberekre, de nemcsak a gazdasági szerep tekintetében, hanem a mindenféle egyéb viszonyok, a magánélet és a közélet tekintetében egyaránt. Ennek a modellezése, mint említettem, folyik tehát itt a parlamentben és folyik a parlamenten kívül is, például az érdekegyeztetés keretében, és felmerülnek azok a szempontok, amelyeket figyelembe kell venni, amelyeket be kell számítani, mérlegelni kell, amikor döntünk róla, és csak úgy tudunk felelős döntést hozni ezekről a kérdésekről.

A következő ilyen kérdéskör az egész és a rész viszonya. Azaz a javaslattevők azt állítják, azt mondják - talán ez így most nem is hangzott el -, hogy ez a javaslat éri el egészében azt a kritikus tömeget, amely képes az ország szekerét előremozdítani. Itt én is hadd tegyem meg azt a különbségtételt, hogy a Reformszövetség neve is már utal arra, hogy ők azokat a társadalmi reformokat kívánták papírra vetni, amelyeket az ország számára elengedhetetlennek tartanak, és nyilván nem is a mostani időszakra koncentrálnak elsősorban, hanem évekig tartó folyamat indulna el a gondolataikkal. Merthogy most válság van, és most a válságra adandó válaszokra kell elsősorban a lépéseket meghúzni, ez döntően a kormány kompetenciája; csekély mértékben, de látjuk, hiszen kerültek elénk ilyen törvényjavaslatok, a parlament feladata; és valóban, a reformok olyan kérdések, amelyekben széles körű, legalábbis szélesebb körű konszenzust kell elérni, ebben a tekintetben pedig nemcsak itt a Házban, hanem kint a társadalomban is.

Azt az állítást, hogy tehát ez csak ilyen egészében összefüggő, összetartó folyamat, rögtön azzal a példával hadd kezdjem, hogy maga a javaslattevő Szabad Demokraták Szövetsége sem minden javaslatot illesztett az országgyűlési határozati javaslat szövegébe, amelyet a Reformszövetség megtett, tehát ezek szerint az ő viselkedésük is arra mutat, hogy bizony lehet választani, lehet válogatni ezekből az elemekből. Azért, hogy ne legyen kétséges, miről van szó, jelzem, hogy például a felsőoktatás finanszírozására vonatkozó javaslattal, amely egy 10 milliárdos megtakarítást eredményezne az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek számának csökkentésével, ezzel ők sem érthettek egyet, hiszen nincs benne a javaslatukban. Az az igazsághoz hozzátartozik - én ugyan 2007-es számokat ismerek -, hogy az 56 ezer felsőoktatási helyből spontán módon, a jelentkezések számának következtében nem is lehetett feltölteni mind az 56 ezret, ha jól emlékszem, 51 ezer ilyen államilag finanszírozott helyre történt akkor jelentkezés. Tehát elvben volna helye ennek a javaslatnak, azonban talán stratégiailag egyetérthetünk azzal, hogy éppen az oktatás nem az a terület, ahol tartós megtakarítást - időszakosat persze ott is lehet - kellene elérni, hiszen egy ilyen nyersanyagban, egyebekben, ásványkincsekben szegénynek nevezhető ország talán éppen ezzel tud kikapaszkodni, hogy a fejében több van, mint másokéban.

A kérdéskör tekintetében már több hozzászólásban elhangzottak gondolatok, amelyek nem illeszthetők bele abba a rendszerbe, amelyet támogatni lehetne, mondjuk, az én részemről. Ingatlanadóra vonatkozóan hangzott el megjegyzés, aminek ez évben irreális a megtervezett bevétele.

Elhangzott a privatizáció. Ezzel néhány gondolat erejéig foglalkoznék, mert látom, ez nagyon izgatja legalábbis a vitában részt vevőket. Az én legjobb tudomásom szerint nemrégen a nemzeti vagyontanács tájékoztatót tartott. A vagyonkezelő által kezelt, idáig felmért vagyonnak a piaci értéke mintegy 42 ezer milliárd forint, tehát nem a könyv szerinti értéke, még csak nem is - mint ahogy a következő napirendnél - a portfólióról van szó, hanem a piaci értékbecslés alapján az általa kezelt vagyon piaci értékéről. És ez majdnem forint-fillérre stimmel egyébként azzal, amit Kóka képviselő úr említett, hogy a 6 százaléka ennek körülbelül az a 2500 milliárd, amivel ha csökkenteni lehetne az állam adósságát, ami durván 17-18 ezer milliárd között mozog, akkor ez ebben az értelemben nála jelentős adóteher-csökkenést eredményezne, én persze inkább csak úgy fogalmaznék, hogy ez jelentős tehercsökkenést jelentene az állami költségvetés számára.

Azonban igazat kell adjunk, és maga a Reformszövetség is így fogalmaz, hogy a mostani válságos helyzetben az értékesítés, a privatizáció sem az ingatlanok, sem a vállalatok, sem más eszközök esetében nem ösztönzi a gyors privatizációt. Ők maguk is azt javasolják, hogy ezt hosszabb távon, elhúzottabb módon valósítsuk meg, a céllal önmagában nem vitatkozva, hogy ilyen módon ténylegesen az államadósság csökkentésével olyan konkrét éves kiadást is meg lehet takarítani, amelyet ma fizetünk; de erre majd még egy gondolat erejéig visszatérek.

Az iparűzési adó is felmerült ilyen kérdésként, és ez az önkormányzati szektort valóban némi idegességgel tölti el, hogy megkapja-e az államtól esetleg majd azt a kiegészítést, akár rövid távon is, ha ezt meglépjük. Én egy másik aspektusát világítanám meg ennek a dilemmának, hogy vajon Németországban, vajon Olaszországban, ahol még azt is vállalták, hogy elmennek pereskedni az uniós bíróság elé, és csodák csodájára megnyerték ezt a pert, ott miért nem jelent ilyen kardinális problémát az iparűzési adó.

(15.00)

Nézzük meg, hogy esetleg szerkezetében, mértékében hogyan lehet javítani ezt a pozíciót, mert azt gondolom, ha a példának, a mintának tekinthető Németországban a helyén van ez az adónem, akkor itt sem kellene kiönteni, legfeljebb meg kell nézni, hogy a gazdaság szerkezetébe hogyan illeszkedik.

A következő ilyen átfogó gondolatkör a mérték kérdése. Azt mondanám, hogy ezzel azért vagyunk bajban, mert valószínűleg nem tudjuk a mértéket. Amikor a költségvetést elkészítettük, akkor azt gondoltuk, hogy egy százalék körül lesz a visszaesés mértéke. Én az optimisták közé tartoztam, azt véltem, hogy majd jobban fogjuk teljesíteni, nulla körül lesz. Eltelt az idő, Németországban, Amerikában, az Unióban is azt gondolták, hogy nagyobb lesz a visszaesés. Mi is most majd igazítjuk ezt az elképzelésünket a már azóta eltelt időszak eredményeihez, de nem tudjuk, hogy akár az én optimizmusomból következően mégiscsak jobb lesz az eredmény, mondjuk, a most valószínűsített 3 százalékos visszaesésnél, vagy esetleg rosszabb lesz, mert átmenetileg jobban mélyül ez a dolog. Tehát nem tudunk pontosan akkorát vágni, mindig ott kell hagyni azt a lehetőséget, hogy majd alkalmazkodunk, majd igazodunk a tényleges változásokhoz.

Magyarország egyébként is egy nyitott piacgazdaság, az itteni események, az itteni klasszikus közgazdasági eszközök a válságban valószínűleg nem is - vannak ilyen közgazdászok, akik ezt mondják, hogy mélyíti a válságot, ha az állam túlságosan sokat akar megtakarítani -, tehát ha nem is pontosan ezekkel a technikákkal; merthogy a mi exportvezérelt gazdaságunkat nem a magyar fogyasztás bővítése fogja kisegíteni, az autókat a magyarországi autógyárak alapvetően nem a magyarországi fogyasztásra termelik, a telefonokat nem a magyar fogyasztásra termelik alapvetően az itt levő gyárak, és még sorolhatnám. Nekünk akkor lesz jobb, ha azokban az országokban, ahol ezermilliárd, ötszázmilliárd eurós, dolláros ösztönző programokat elfogadtak, ott beindul a gazdaság; Németországban, Amerikában. Ezek a mi fő exportpiacaink. Vagy azokkal az országokkal, amelyek nem szenvedik el olyan mélyen, növekedéssel élik át a gazdasági válság idejét, azokkal tudjuk jobban fejleszteni a gazdasági kapcsolatokat.

(Az elnöki széket Harrach Péter, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

A következő ilyen téma az irány. Azt hiszem, hogy ezzel van a legkevesebb probléma, mert egyértelmű, hogy a versenyképesség és a foglalkoztatás a reformszövetségi javaslatok törekvési iránya, ezzel pedig maximálisan egyetértünk. Lényeges, hogy a munkahelyteremtés, a munkahelymegőrzés ösztönzése olyformán történjen meg, hogy reálissá is váljon ennek az eredménye, ne alakuljon át. Látjuk a rossz példát, az állami segítő öv Amerika legnagyobb biztosítójánál jutalmakban csapódott le, nem munkahelyteremtésben csapódott le, ne tévedjünk el, ne menjünk bele ilyen dolgokba. És azt is lássuk, hogy ugyan mondjuk, hogy a magyar foglalkoztatást nagyon nagy adóék terheli az átlagjövedelemnél, de azt is mondjuk meg, hogy szinte a legkisebb foglalkoztatási költségek vannak Magyarországon. Tehát itt a betanított munka van nagy mennyiségben, nem a mérnöki, nem a szakképzési.

Már nem túl sok időm van, úgyhogy a hatásról csak annyit, hogy ha kamatágon tudunk megtakarítani, az nagy könnyebbség a költségvetésnek is.

Végül annyit záró gondolatképpen, hogy sok példát hallottunk, ami - úgy látom - alapvetően hitvita kategóriába tartozik, hiszen ki-ki úgy idéz példákat, ahogy ő gondolja. Én csak egy példába kötnék bele, amit például Kóka képviselő úr mondott. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Ha minden példa így állja meg a helyét, az utóbbi olimpián Magyarországnak akár a sors fintora, akár Fortuna szerencseüzenete kapcsán nem volt módja találkozni a szerbekkel, mert ők az amerikaiak ágán voltak, így akármekkora kapujuk és akárhány kapusuk is volt (Az elnök ismét csenget.), mi mégiscsak az amerikaiak ellen nyertük meg az olimpiai döntőt.

Elnök Úr! Köszönöm a szót, köszönöm a figyelmet.

Forrás: parlament.hu