DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Előttünk van egy okmány, az Országgyűlés határozata, aminek a funkciója: beszámoló, beszámoló a Szülőföld Alap tevékenységéről. Amit hallottunk, az értékes, hasznos akkor is, amikor dicséri, elismeri és akkor is, amikor a hiányosságokra mutattak rá a hozzászólók, nem is annyira hiányosságokra, hanem hogy hogyan lehetne még hasznosabb, vagy másképpen formálni.
Engedtessék meg, hogy az én hozzászólásom, amelyik gyökerezik abban, hogy mikor ez az okmány megérkezett a postában valamikor, elolvasgattam, de különösen most, amiket hallok; én híve vagyok annak, hogy az Országgyűlés legyen egy olyan hely, ahol hangosan is gondolkozunk, egymást meghallgatjuk, és egymás gondolatait bővítjük, vitatjuk, nos, persze hozzáadva ahhoz, ami eredetileg jött hozzánk az országgyűlési határozat formájában.
Amit én itt megkísérlek nehány percben - szeretném, ha együtt tennénk, tisztelt képviselőtársaim -, nézzük ezt a témát mint sikertörténetet. Sikertörténet ez? Ahogy halljuk, úgy látszik, nem. Nem az, egyetértek Szászfalvi képviselő úrral és másokkal, akik rámutattak a fogyatékosságaira vagy legalábbis a potenciál mögött való maradásra, mert hiszen nem mindig úgy lehet lemaradni, hogy az ember hibákat csinál, hanem úgy, hogy nem teszi meg azt, amire lehetősége van. Nos, a jelen témánkban a beszámoló úgy válaszolhatná meg ezt a kérdést, hogy sikertörténet, vagy nem, vagy mennyiben és mennyiben nem, hogy néhány mérési, értékelési kritériumot állítanánk föl: vagy úgy, hogy megvan, már valaki tanácsolta, vagy mi magunk kiagyaljuk a mérési, értékelési kritériumokat.
Eszembe jut az, hogy megint ez a téma is, ahogy foglalkozik vele most az Országgyűlés, abba a - mondanám - hibába esik, hogy úgy nézzük, úgy mérjük, hogy mennyi pénzt költünk rá, s nem úgy mérjük, hogy mit teljesít ez a vállalkozás, ez az igyekezet, ez az intézmény, a Szülőföld Alap. Persze, hogy könnyebb az elköltött pénzt mérni, mert az ennyi forint, oda van írva, valahol van egy lista, és sok vagy kevés, általában kevés, de a pénz egy megbízható, érthető mérőeszköz, de a sikert, a teljesítményt sokkal nehezebben lehet mérni. Ez nem úgy van, mint az atléta versenye, hogy fut, és aki előrébb van, és aki hátrább marad... - az idő vagy a távolság vagy valami objektív mérési kritérium létezik.
Mi lehetne a mi esetünkben? Jó volna, ezt tanácsolom magunknak és azoknak, akik az elkövetkezendő időben ennek végrehajtása során a következő években ilyen tervezgetéssel foglalkozunk, hogy gondolkozzunk a sikertörténet mérésének a módszerén, az eszközein. Mert az, hogy elköltöttünk - jól hallottam, igen - 2 milliárd forintot, és van 15 ezer pályázó, és volt 8 ezer nyertes, ezek jók, valami elinduló vagy összehasonlító alapok. De amikor arról van szó, amit éppen Szászfalvi képviselő úr szavaiból hallottam, ha jól emlékszem, a bizalomépítés - no, most egy forint vagy egymillió forint mennyi bizalmat épít? Ó, hát ez ám aztán az érdekes! Én legalábbis ezt tartom érdekesnek, mert ha úgy költődik el az a pénz, hogy több bizalmat épít, vagy kevesebb bizalmat épít, bizony ez nagy különbség.
(16.10)
És az, hogy egyik vagy a másik történik azzal az egymillió vagy itt kétmilliárd forinttal, az aztán attól függ, hogy mi az az intézményrendszer, amit erre használunk, kik azok a személyek, akik csinálják, milyen célokat tűztünk ki. A bizalomépítés valami olyan synergistic - hogy is mondjuk ezt magyarul - hatás, amikor egy meg egy nem kettő, hanem három vagy négy, mert fölerősítik egymást. Vagy pedig használhatjuk a régi fizikai példát, amit elemi iskolában vagy középiskolában tanulunk, hogy az emelő hatása, hogy mennyit emel, és milyen összetételekkel. Nos, ez az, ami kívánatos volna. Ezt tanácsolom szívesen. Én magam is részt vettem, különböző más témájú vagy hasonló témájú írásaimban ilyesmik előfordultak, de erre a témára bizony kívánatos és hasznos volna.
Vissza arra, amivel kezdtem, a sikertörténet mérésére. Engedtessék meg, hogy mondjam itt, hogy a siker, a Szülőföld Alap címen elköltött pénz, az erre fordított költségvetési forintok sikere úgy is megjelenhet, hogy újabb forintokat vonz oda. Tehát nemcsak az, hogy jól költöm el, jól költődnek el azok a forintok, amiket könnyen vagy izzadva az Országgyűlés megszavaz és odakerül, hanem úgy is, hogy vonz oda valahonnan olyan helyről, ahol vannak forintok, például a magánszektorból. Vannak olyan intézmények, emberek, csoportok, közületek, akik azt mondják, hogy jé, itt olyan jól megy valami, hogy én ott szeretnék betársulni, és akkor az állami, a költségvetésből jövő forinthoz betársul egy gazdag ember, egy vállalkozás, vagy akár távolba szakadt magyarjaink.
Én eléggé ismerem az Amerikai Egyesült Államokat, az Észak-Amerikában élő millió vagy még több magyart, náluk ez szokásos, és annyi, nem is jelentéktelen pénzösszegeket adnak jó célokra. Jobb lenne, ha az a jó cél többször magyar cél lenne, Magyarországon, de ott a helyi iskolában, a helyi egyetemen, a helyi egyháznak, a helyi valamilyen alapítványnak, ha valami jól megy, és akkor nem akar belőle kimaradni. Ez az amerikai ezt megszavazza; a jó dologból nem szeretnék kimaradni, tehát én is beteszem a magam félmillióját vagy hárommillióját, attól függően, hogy ki hogyan van. Ennek a mentalitásnak az előhozatala..., tudom, hogy ezt csak előhozom én most, nem nagyon szokásos ez a mi társadalmunkban, bár azt hiszem, hogy volt valamikor ilyen a történelmünkben, ha visszanyúlunk, hogy hogyan keletkeztek annak idején iskolák meg kollégiumok meg más közintézmények.
Tisztelt Országgyűlés! Ezeknek a közületi és magánszerveknek az együtthatása, együtthatója olyan távlat, olyan horizont, ami fölsorolásomnak egyik szándéka, célja, mint gondolat nem légből kapott. A példáim ugyan tengerentúliak, de az az egymillió vagy kétmillió magyar, aki kitántorgott - ahogy a költő mondja -, a közül bizony sokan vannak, akik keresik, sokan, mérhető számban vannak, akik keresik, és valahová megöröklik, valaki megörökli az ő vagyonukat vagy hagyatékukat.
Azzal fejezném be, tisztelt Országgyűlés, hogy említek egy példát, egy eseményt, beszámolok arról, ami a Szülőföld Alap témája a legszorosabban, a szülőföldön való jó érzés és megmaradás, és a szülőföldnek még kedvesebbé tétele témájához tartozik. A szórvány kalákaszolgálatról szólok, ez nem nagyon ismerős intézmény Magyarországon, valahogyan nem. Valahogyan az 1943-44-es évekből, ami megmaradt az akkori függetlenségi mozgalmaink idejéből, erről itt-ott szó van, de nem nagyon, sokkal kevesebb, mint amennyi akkor volt. Szórvány kalákaszolgálat: ez egy önkéntes, elsősorban a független diák-ellenállási mozgalmak összefogása volt, hogy a szórványban lévő magyarokhoz könyv juttatódjék el. 1943-ra, Teleki Pál miniszterelnök halála után, meg amikor már sok minden más jelből tudott volt, hogy a trianoni országhatárok fognak újra megvalósulni, mert Hitler háborúja olyan volt, amilyen volt, és Magyarország úgy fog belőle kikerülni, ahogyan kikerül, a trianoni Magyarország. Tehát akkor az volt a szándékunk - én része voltam ennek a diák függetlenségi mozgalomnak -, hogy minél több magyar nyelvű könyv legyen azokon a vidékeken, azokban az országrészekben, ahol magyarok élnek, de nem lesz Magyarország, tehát Erdély, Felvidék, Délvidék, a trianoni Magyarország határain kívül.
Könyveket gyűjtöttünk, aztán rájöttünk, hogy könyveket vásárolunk, aztán rájöttünk, hogy ahhoz pénzt gyűjtünk, hogy százezres példányban könyvek eljussanak. Hogyan? Nehéz volt összegyűjteni, nehéz volt, de éppen ez volt ennek a dolognak a dinamikája, hogy ment. Egypár nevet hadd említsek, akik talán másképpen ismerős nevek: Kiss Sándor, Bélyácz Iván, Szíj Rezső, Németh Kálmán, akit ismerünk, a csángók plébánosa, azután én magam is, Zsindelyné Tüdős Klára, az akkori világ nagyasszonya. A könyveket postán, egyenként, sőt még olyan módon is szerveztük, hogy Dálnoki Veress Lajos vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka valahogy társadalmi úton, katonái révén vittek ötven vagy húsz vagy száz könyvet egyes erdélyi falukba, valahol elhelyezték, és aztán majd szétosztják. És ha öt évig vagy 150 évig lesz idegen rezsim, uralom abban a világrészben, országrészben, lesznek könyvek, és emberek, családok egymás között cserélgetik. Így gondolkoztunk akkor, a szülőföld és a szülőföldért való intézményrendszer.
Azzal fejezem be, képviselőtársaim, hogy pár hónappal ezelőtt Sepsiszentgyörgyön jártam; Sepsiszentgyörgy, mindenki tudja, hol van, mit jelent. Valaki előhozott nekem egyet, amikor ilyesmiről beszélgettünk, hogy ez a könyv abból a világból való. Tessék elképzelni, hogy milyen csodák vannak! Elnézést kérek, ha a példám néha nem mai napi, de gondolatébresztő, remélem.
Azzal fejezem be, tisztelt Országgyűlés, hogy a sikertörténet akkor lesz látható, akkor lesz mérhető, ha a képzelőerő több, és az emberi szolidaritás és az összetartás, mert akkor a forint is többre képes. Az, amit mi szűk adófillérekből valahogyan nehezen kiizzadunk, és olyan célokra, erre a célra szánunk, az a forint többet megmozgat, és a Szülőföld Alap valóban többet fog szolgálni, és több eredménnyel jár, több sikerrel jár.
Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés