VONA GÁBOR, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Kedves Képviselőtársaim! Hallgatva itt a hozzászólásokat, a kezdeti hozzászólásokat, egyrészről örült az ember szíve, hogy tényleg nem lesz ebben a kérdésben vita, tényleg fölülemelkedik az Országgyűlés a pártpolitikai megfontolásokon. Másrészről azért volt bennem egy kis félsz, hogy esetlegesen a tévénézők számára nem fullad-e unalomba a mai vita erről a kérdésről. De aztán Szabó Vilmos és Lendvai Ildikó megnyugtatott ez ügyben engem, hogy a kellő adrenalinszintet mind a tévénézőknek, mind a jómagam számára is sikerült elérniük.

Szabó Vilmos képviselőtársunk arról vizionált, hogy a határozati javaslat mögött valamiféle revizionista, titkos összeesküvés lehet. Tényleg, milyen igazak a magyar közmondások: mindenki magából indul ki. Szerintem az ő hozzászólása mögött valamifajta kádárista restauráció lappanghat, aminek az a célja, hogy továbbra is érzéketlenséget és nemtörődömséget mutassunk a határon túli nemzetpolitikai kérdések iránt. Aztán Lendvai Ildikó frakcióvezető asszony reagált, akinek a beszédét akár már szentbeszédnek is lehetne lassan nevezni, a nemzeti összetartozásról, a nemzeti együttműködésről. Talán az lett volna a legszerencsésebb, ha június 4-én itt a parlamentben nemcsak szavakban, hanem tettekben is jelenlétükkel bizonyították volna, hogy szeretnének a nemzeti együttműködés részeivé válni.

De nem kívánom az MSZP felszólalásaival tölteni a rendelkezésünkre álló időt, úgyhogy rátérnék a Jobbik álláspontjának az ismertetésére. Nagy öröm egyébként ezeknek a törvényjavaslatoknak, határozati javaslatoknak a vitájában részt venni. Valóban, ha majd talán száz év múlva az utókor visszatekint erre az Országgyűlésre, nem tudom megjósolni, hogy mik lesznek azok a kérdések, amelyekkel majd ezt a korszakot, ezt a parlamenti ciklust értékelni fogják, de az biztos, hogy a nemzetpolitikai fordulat, a nemzetpolitikai témákban hozott törvénykezés minden bizonnyal a legértékesebb és legmaradandóbb része lesz az itteni munkánknak.

Gondolok itt a kettős állampolgárság megadására, gondolok a nemzeti összetartozásról szóló törvényre, és gondolok erre a mostani országgyűlési határozatra is. Nyugodtan mondhatom, hogy méltán lehetünk büszkék, méltán lehetnek büszkék a mostani Országgyűlés tagjai, hogy ezt a nemzetpolitikai fordulatot itt közösen elértük. Ha vicces akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy ezt nem csupán a falra éri meg kifüggeszteni, hanem nyugodtan kitehetjük akár az ablakba is.

A magyarság házával én a magam részéről nem kívánok foglalkozni, hiszen egyértelműnek és támogathatónak tartom, mint ahogy egyébként a többi javaslatot is. Én a másik két részére kívánnék időt fordítani, az iskolai megemlékezésekre, illetve az osztálykirándulások, tanulmányi kirándulások szervezésére. Itt azonban egypár mondat erejéig hadd álljak meg, ugyanis Pokorni Zoltán képviselőtársunk hozzászólásában nagyon korrekten elemezte a Jobbik javaslatait, apróbb, kisebb tárgyi tévedésekkel. Tudom azt, hogy a bizottsági ülésen azért komolyabb vita folyt az eredet kérdésében, hogy kitől is erednek ezek a javaslatok, ki is - úgymond - az ötletgazdája ezeknek. És én nem kívánok ebbe a vitába most belemenni, csak talán most ez a kérdés alkalmas arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzuk ezzel kapcsolatban a Jobbik álláspontját.

Tehát amikor mi azt mondjuk, hogy például az iskolai megemlékezések bevezetését 2003 óta szorgalmazzuk, vagy az osztálykirándulásokat, tanulmányi kirándulásokat pedig szintén már két éve szorgalmazzuk, ezt nem azért tesszük szóvá - félreértés ne essék -, mert megsértődtünk azon, hogy a kormánypárti többség ezeket a javaslatokat sajátjaként, némileg átalakítva, de az Országgyűlés elé terjesztette, hanem inkább örömünkben, hogy végre a mi nemzetpolitikai elképzeléseink még így ellenzékből is kormányerőre emelkedhetnek.

A másik pedig: ezeknek a javaslatoknak a megfogalmazása kapcsán, vagy amikor arról beszélünk, nemcsak ezeknél a kérdéseknél, hanem más kérdéseknél is, hogy a mi programunkban volt benne - és örömmel látjuk, hogy ezt a Fidesz vagy a KDNP átvette -, ez nem azt jelenti, hogy mi magunkat kizárólagosnak tekintjük abban, hogy erre csak mi jöhettünk rá, hogy ez jó dolog. Nyilvánvalóan józanul, tisztességes magyar szándékkal bárki ezekre a kérdésekre rájöhet. Csupán mindig arra szoktunk célozni, és ezen tényleg nem kell megsértődni - kérem önöket, fideszes, KDNP-s képviselőtársaim, nem kell ezen megsértődni -, csupán azt tesszük szóvá, hogy amikor választási kampány volt, ezekben a kérdésekben, mi vállaltuk föl leginkább a témát a választópolgárok előtt.

Akkor rátérve konkrétan az iskolai megemlékezésekre: az iskolai megemlékezésnek nyilvánvalóan az a célja, hogy beleverje a felnövekvő generációba azokat az alapokat, azokat a cölöpöket, amelyekre később, felnőve, a társadalomban élve a legmegfelelőbb viselkedést, a legmegfelelőbb közéletet tudják majd élni. Nagyon fontos az érzékenység megteremtése, és itt egy félmondatban hadd utaljak arra, hogy szintén Pokorni Zoltán képviselőtársunk említette, hogy milyen egyéb iskolai megemlékezések vannak Magyarországon. Én lassan majd elérkezettnek látnám az időt arra, hogy ezeket olyan értelemben megvizsgáljuk, hogy az eléjük kitűzött célok mennyiben teljesültek, hogy van-e esetleg olyan a megemlékezések körében, amelyik talán túlzottan bűntudatot ébreszt a diákokban. Tehát nem azt a célt tölti be, amit adott esetben esetleg kitűzött a maga számára, hanem valamifajta félresiklott hatást gyakorolhat a gyermekek, a fiatalok lelkére. Azt gondolom, hogy mindenféle megemlékezésnek az kell legyen a célja, hogy építő hatású legyen, a jövőre nézve építő hatású legyen, és talán ez lehet a célja ennek a trianoni megemlékezésnek is.

A gyermek a fiatal tiszta lap, az van rajta, amit ráírnak, és amit pedig nem írnak rá, az nincs rajta. Nagyon jól tudjuk, hogy Trianon témája, a mi szerteszakítottságunk témája az elmúlt időszakban tabutéma volt, ennek a pszichológiai hatásairól szintén nem kell kiselőadást tartani. Nagyon jól tudjuk azt, hogy ha egy trauma, egy tragédia akár egy egyén életében is nem kerül feldolgozásra, nem kerül sor a szembenézésre, akkor az még súlyosabb károkat okozhat.

Ugyanígy van ez a társadalom, a kollektívum szintjén is. Ha egy társadalmi probléma lent a mélyben lappang, nem tud kitörni, nem tud a társadalom szembesülni vele, nem tudja feldolgozni, akkor mérgesedik egyre inkább a seb. Így volt ez sajnos Trianon kérdésével, így volt ez az előző rendszerben, a Kádár-rendszer alatt, ahol érzéketlenséget mutatott a politika ez iránt a kérdés iránt.

Aztán a rendszerváltozáskor nagyon sokan várták azt, hogy ez majd megváltozik, az érzéketlenséget végre az érzékenység veszi majd át. Az érzékenység talán meg is jött, vagy sokakban megjelent vagy megvolt, de a bátortalanság fölébe kerekedett. Az elmúlt húsz évben ezzel a kérdéssel kapcsolatban érezhető volt egy politikai bátortalanság, amire szerintem nincs ok, és nincs is indok. Teljesen természetes emberi igényünk az, hogy tragédiáinkkal, közös tragédiáinkkal szembenézzünk. Nem azért, mert szeretnénk búsongani, ahogy ez többször elhangzott, szeretnénk búslakodni, szomorkodni, a sebeket feltépni, hanem pont az ellenkező célból. Pont abból a célból, hogy megerősödjünk, hogy táplálkozzunk abból, hogy történt velünk egy tragédia, de ez a tragédia sem volt elég ahhoz, hogy bennünket eltiporjon, hiszen bár határok szabdalnak szét bennünket, magyar embereket, továbbra is egy magyar nemzet van.

Hadd meséljek el egy saját történetet az iskolai megemlékezések példájaként, illetve annak alátámasztásaként, ha szabad, egy saját személyes élményemet. Nyolcadikos koromban, ez a rendszerváltozás után volt néhány évvel, történelemórán elérkeztünk Trianon témájához, ahol a történelemtanárom, engedjék meg, hogy a nevét is elmondjam, Tóth Béla tanár úr, egy tisztességes keresztény magyar ember, azt mondta, hogy csukjuk be a könyveket, zárja be mindenki a könyvét, mert a könyvből ezen az órán nem fogunk tudni semmit mindarról, ami történt valójában. S az egész órát arra szánta, hogy mindent fölírt a táblára, minden adatot, és itt egyébként csak egy zárójelet hadd nyissak. Én nem értek egyet azzal a számomra liberális felfogással, hogy nem kell adatokkal tömni a gyermekek fejét, vannak igenis olyan területek, ahol szükség van a tárgyi tudásra is, ne csupán egy életérzés legyen a trianoni megemlékezés, hanem igenis legyenek naprakész és igaz információik a fiataloknak - zárójel bezárva. Tehát a tanár úr fölrajzolt mindent a táblára, fölírt minden adatot, elmondott mindent, amit 45 percben el lehet mondani erről a kérdésről, majd az óra végén elsírta magát, és kiment a teremből.

Az, hogy én most itt állok, és ebben a frakcióban ülök, ebben nagy szerepe volt ennek az élménynek, amit akkor még nem igazán tudott az ember felfogni. Mondhatnám úgy is egyébként, hogy szerencsém volt. Szerencsém volt, hogy egy olyan tanárom volt, akiben erre megvolt a történelmi érzékenység.

(12.40)

Mi azt szeretnénk, és hála istennek, ez a javaslat is ezt irányozza elő, hogy ne szerencse kérdése legyen az, hogy egy gyermek megismeri-e a magyarság valódi történelmét.

A másik kérdés, az osztálykirándulások, tanulmányi kirándulások kérdése, összefügg ezzel. Ilyen értelemben teljesen jogos és teljesen ésszerű az előterjesztő szándéka, hiszen nem elég egy iskolai megemlékezés keretében Trianonról, szétszakítottságunkról megemlékezést végighallgatni, végigülni, sokkal több ennél, és ezt sokkal inkább megerősíti, ha személyes élményekkel, személyes tapasztalatokkal is gazdagodhat. Aki járt már elszakított nemzetrészen, aki találkozott már ott élő magyar emberekkel, annak szintén nem kell bizonygatni, hogy micsoda életre szóló élményt jelent egy ilyen találkozás.

A magyar ifjúság számára az elmúlt időszak valóban szűk esztendő volt, gondoljunk csak a 23 millió román fölemlegetésére, micsoda baljós jele volt ez egyébként Gyurcsány Ferenc politikai karrierjének, illetve annak kezdetének. Vagy gondoljunk 2004. december 5-ére, ami szintén a magyar ifjúságban határokon innen és határokon túl ki tudja, milyen pusztítást végzett, és ennek próbáljuk most a kárait menteni. Vagy gondoljunk tényleg június 4-ére, az idei június 4-ére, ahol - már utaltam rá - az MSZP-frakció nem volt jelen. Ha jól emlékszem, de ebben nem vagyok már biztos, ők kérték azt, hogy ne legyenek politikai felszólalások. Higgyék el, a Jobbik nagyon szeretett volna felszólalni, nagyon szerettük volna ezen a napon elmondani mi is a véleményünket, de elfogadtuk, ha ez a politikai akarat a többi párt részéről, akkor elfogadtuk, ne legyenek politikai felszólalások. Aztán az MSZP állítólag azzal az indokkal nem volt itt, merthogy nincsenek politikai felszólalások.

Tehát ilyen értelemben azt hiszem, hogy a magyar ifjúság túlságosan pozitív példákat az elmúlt években nem kapott, és ezért is nagyon fontos, hogy a saját szemével tudjon meggyőződni arról, milyen magyarként élni elszakított nemzetrészeken.

Nagyon fontosnak tartom az indokolásnak azon szakaszát, amikor arról beszél, hogy nem elég csupán a csonkaországi magyar fiatalok tanulmányi útjait segíteni, támogatni határon túli területekre, hanem ennek a fordítottját is támogatnunk kell. Tehát a határon túlra szakított magyar fiatalok itteni, csonkaországi látogatásait is támogatnunk kell. Nagyon jó lenne, ha egy kolozsvári, egy dunaszerdahelyi vagy egy szabadkai magyar fiatal Budapestet a saját fővárosának érezné, és nem pedig mindenféle másság telephelyének.

Zárásképpen, mert közben lejár a Balczó Zoltán képviselőtársammal megbeszélt időkeret, azt szeretném csak jelezni még, hogy a Jobbik frakciója természetesen maximálisan támogatja a határozati javaslatot, de Hoffmann Rózsa államtitkár asszony egyik gondolatára szeretnék reagálni, amikor azt mondta, hogy betetőzi a nemzetpolitikai jogalkotást itt az Országgyűlésben ez a javaslat. Ez egy szép gondolat, de annyiban nem tudom elfogadni, hogy ne tetőzzük még be ezt, folytassuk még a nemzetpolitikai fordulatot, van még tennivaló, hadd mondjak csak néhány példát, konkrétan akár a határon túli magyarság ügyében.

Az egyik, például a Magyarok Világszövetségének ügyét szerintem jó lenne most már szépen lassan rendezni, és azt a méltatlan helyzetet, ami az elmúlt években kialakult, megszüntetni. Valamint ha szabad még egy javaslatot tennem, van azért a mi történelmünknek még jó pár olyan pillanata, amiről nem emlékezünk meg kellőképpen. Csak egy példát hadd mondjak: a 907-es pozsonyi csata, történelmünk egyik legdicsőbb csatája, talán azt mondom, sorsfordító győzelme volt a magyar történelemnek is. Nem igazán tudnak róla a mai fiatalok. Az augsburgi csatát, a vereséget mindenki fekete betűvel tanulhatja meg, mindenkinek beleverik a fejébe, a dicsőbb és stratégiailag sokkal fontosabb győzelmünkről, a 907-es pozsonyi csatáról viszont nem tanítanak a magyar iskolákban, vagy csak nagyon keveset.

Azt gondolom, hogy ez ügyben is és még jó pár ügyben van tennivalónk. Ha esetleg ezen utolsó javaslataim a kormánypárt tetszését még nem nyerték el, nem fogok megsértődni, megvárom, amíg néhány hét múlva saját javaslatként beterjesztik.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu