LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Tisztelt mindenki, aki követ minket. Kedves Szabó Melinda, ha jól értettem a Vágó Gábor által idézett drukkerünk nevét, aki itt figyeli a vitát.

Csak annyit a személyes vonatkozásokról, hogy rátérhessek a törvényre: mégis azért kezdem a személyes vonatkozásokkal, mert egyetértek azzal, hogy a történelem nem 2010 áprilisában kezdődött. Személyes életünkben ez semmiképpen sem volt forradalom, és amit eddig megéltünk és tettünk, éppúgy mi vagyunk, mint amit 2010 áprilisa után élünk, mondunk és teszünk. Egyetértek azzal is, hogy szabad egy vitában a vitapartnerünk hitelességét is megkérdőjelezni. Szabad, ez legitim dolog. Én magam is igényt tartok arra, hogy egy-egy hozzászólás vagy szándék hitelességét adott esetben kétségbe vonjam. Épp ezért természetesnek és nem sértőnek tartom, ha valaki ezt éppen velem kapcsolatban veti fel.

Csak annyit még a személyes vonatkozásokról, hogy igen, nem csak a Wikipédia írja, valamennyi önéletrajzomban benne van, mert én bele szoktam írni, másokkal ellentétben, hogy dolgoztam az egykori pártállam kulturális osztályán. Mondom, önéletrajzomból lehet tudni. Azért írtam be, mert miután négyszer indultam egyéni körzetben, és ebből háromszor meg is választottak, fontosnak éreztem, hogy ne legyen olyan választóm, aki azt mondja, hogy csak a jelen szép programomat ismeri, de nem tud eleget a múltamról. Ez azért fontos, és azért nem baj, ha önök megemlegetik, mert így legalább lehet mondani, hogy nem: pártapparátusban dolgoztam, cenzor nem voltam. Nem azért, mert magányos hősként én egyedül ellenálltam egy ilyen megbízásnak. Egyáltalán nem voltam magányos hős. (Szilágyi György közbeszól.) Én hittem annak a rendszernek az elveiben; azért voltam ott, és nem pénzért. Meg sem gazdagodtam belőle, azért mentem oda, mert azt gondoltam, hogy van értelme egy köztulajdonon alapuló társadalomnak. Ma már tudom, miben tévedtem, természetesen.

Cenzor tehát nem azért nem voltam, mert magányos hősként ellenállóként mentem volna oda be lazítani a rendszert (Novák Előd: Medgyessy...), egyáltalán nem volt ilyen szándékom, hanem azért, mert aki kicsit olvasott a történelemről, az tudja, hogy a pártállam nem így működött. Ez nem az én szerepemet szépíti, hanem tény. A párt az állami szervekkel hajttatta végre a maga politikáját, volt kiadói főigazgatóság, lektorátus, film-főigazgatóság. Ez nem szépíti sem az én szerepemet, sem a rendszert, puszta tény. De pontosan azért, mert életem egy korszakában, ugyan már a pongyola diktatúra 1980-as évek második felére eső szakaszában, de láttam a rendszer működését, tudom, hogy mi a baj most ezzel a törvénnyel. És ezért nem kevesebbszer, hanem többször fogok szólni róla. Tudom, hogy milyen baj, személyesen is, a személyes életemből tudom, hogy ha valaki hisz egy ügyben, és úgy gondolja, hogy istenem, akkor elfogadjuk a nekem nem tetszőket is, akkor elfogadjuk a korlátokat is. Tudom és értem épp ezért, amikor az előterjesztő frakció képviselői úgy gondolják, hogy egy számukra fontos és nekik jó politikai ügyet védenek, és ezért lehet, hogy korlátokra, a nyilvánosság korlátaira is szükség van.

Tudom, hogy ez nem jó elv. A magyar nyilvánosság a pártállami diktatúra idején ugyan jóval szélesebb és szabadabb volt, mint az összes többi, de nem volt valójában szabad. És épp ezért a magyar rendszernek éppúgy meg kellett buknia, mint a sokkal szigorúbb szlováknak vagy románnak, vagy kelet-németnek. Én tehát tudom, lehet, hogy önöknél jobban, hogy mindegy hosszú távon, hogy a korlát vasból van vagy átlátszó plexiből, ha a nyilvánosságnak korlátja van, akkor az a rendszer, amit védeni kíván, nem tovább marad fenn, hanem sokkal inkább szükségesebben és kényszerűen omlik össze.

Éppen ezért kell vigyáznunk, hogy ilyen korlátokat ebbe a törvénybe ne állítsunk, és éppen ezért érzem úgy, hogy nekem talán még többször és még jobban kell odafigyelnem. Még egyszer mondom, nem személyes szerepem miatt, amit így töltöttem volna be, mert ez nem így van, hanem azért, mert asszisztáltam ahhoz a rendszerhez, jóhiszeműen, ami azt hitte, hogy korlátokkal lehet védeni azt, amit ő maga jónak tart. Én már tudom, hogy nem lehet. Fogadják el tehát tőlem figyelemmel, mert ha nem azzal fogadják, akkor is mondani fogom, mert százszor kötelességemnek érzem.

De ha nem a politikából venném a példát, hanem mondjuk, filozófiából, a bécsi kör egyik nagyon híres tudományfilozófus csapata, amikor azzal kínlódott, hogy hogyan lehet a tudományos igazságot definiálni, végül egy nagyon jó definíciót adott, és azt hiszem, ez a nyilvánosság értelmezésére is alkalmazható. Ők azt mondták, hogy igazságnak csak az tekinthető, ami cáfolható. Mert amit lehetetlen cáfolni, azt nem lehet tudományos tételként megvédeni sem. Nos, ennek alapján mondom, jó politikai rendszernek, értsük ezt akár egy kormánykurzusra, akár tágabb értelemben a többpárti demokráciára, jó politikai rendszernek csak az tekinthető, ami korlát nélkül kritizálható; ahogy igaz a tudományfilozófiában, úgy igaz a politika és a nyilvánosság szerepében.

Ez a törvényjavaslat, ami előttünk van, eredeti szövegében mindenképpen állított volna korlátokat, erről szólt itt mindenki az egymásnak osztott ilyen-olyan vágásoktól eltekintve a vitában. Most ezek a korlátok a módosítók hatására gyengülni látszanak, de ha nem is vasból, üvegből, plexiből maradt néhány. És ezeket szeretném szóvá tenni három ponton. Három olyan ponton, ami éppen a politika és a nyilvánosság viszonyát, tehát nem a teljes nyilvánosság természetét érinti. Az első pont a médiumok tulajdonosait illeti. Természetes, hogy ugyan tudjuk, hogy a magántulajdonosi kör sokfajta meghatározó szerepet gyakorol a médiára, de az is természetes, hogy ezt kevésbé akarhatjuk és tudhatjuk korlátozni. Önkorlátozásra - ami már nem korlát, hanem önkorlát, ez a különbség, azt szabad alkalmazni - viszont szükség van. És bizony a médiában van olyan tulajdonos, aki politikai szereplő.

A központi államnak médiuma ugyan legfeljebb közvetett értelemben van, ha a közszolgálatra gondolok valamilyen átvitt értelemben, akkor erről van szó, de ahogy éppen Schiffer képviselő úr mondta, a médiavilág, a vidéki médiavilág egy jelentős része önkormányzati tulajdonban vagy résztulajdonban van. Ez egy speciális tulajdonosi minőség. Tehát míg minden másban még a megmaradt korlátokat is ki kéne szednünk ebből a törvényből, foglalkoznunk kéne azzal, hogy hogyan ne állítson korlátot, sőt, ezzel ellenkezőleg, hogyan korlátozza saját magát a politikum, az állam, az önkormányzati világ mint tulajdonos.

Ki ne ismerné az önkormányzati lapok, televíziók négyévente változó sorsát? Hogy egy minisztériumi államtitkár nem röpül ki gyorsabban, mint egy önkormányzati változás után, mondjuk, a helyi lap vagy, ha olyan a tulajdonosi viszony, a helyi rádió, tévé főszerkesztője vagy vezetője. Ki ne tudná, hogy hogyan változik politikai színezete olyan lapoknak vagy elektronikus médiumoknak, amelyek önkormányzati tulajdonban vannak, ha a választáson változott az önkormányzati politikai többség? Pedig közpénzből, önkormányzati közpénzből fönntartott médiumokról van szó.

Én tehát szükségesnek ítélném, és ez az első javaslatom a tervezett médiaalkotmány kibővítésére, hogy külön foglalkozzon ez a törvényjavaslat vagy médiaalkotmány a közpénzen fenntartott médiumok teljes világával.

(15.10)

Egy passzus foglalkozik benne a közszolgálati médiával, és tudom, hogy más törvények ezt bőven érintik, de az a passzus úgy határozza meg a közszolgálati média feladatait, hogy például a kiegyensúlyozott és arányos hírszolgáltatás nem tartozik közéjük. Pedig, noha nagy butaság volt - ezt az előterjesztők is korrigálták - az eredeti törvényben a mindenről való tájékoztatás kötelességét minden lapra előírni, úgy nem volna butaság, hanem éppen garancia a közszolgálati médiára odaírni, hogy ő viszont igenis minden fontos dologról kiegyensúlyozottan, a létező véleménypluralizmus arányainak megfelelően adjon hírt.

De végképp és fájdalmasan hiányzik nemcsak a közszolgálati médiával foglalkozó passzusból ez a szerintem lényeges mondat, hanem az a világ, amire az előbb utaltam, gyakorlatilag az önkormányzatok világa, amely szintén komoly médiafenntartó, komoly médiapénzeket ad át a rendszerbe, és az ő magatartásáról, az ilyen médiumok kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatási kötelezettségéről nincs szó. Márpedig vidéken nagyon gyakran, ha megkérdezik - az én választókörzetemben is volt ilyen -, hogy miből tájékozódnak leginkább, akkor odaírják, hogy városházi híradó, vagy annak az önkormányzati orgánumnak a nevét, ami éppen ott fungál, és amit többnyire ingyenesen lehet olvasni.

Ez az első javaslat. Tehát hogy ne tekintsük azonosnak a tulajdonosi kört, és a közpénzekből közintézmények által fenntartott médiumok számára írjuk elő, szabályozza a törvény a kiegyensúlyozottság és a véleménypluralizmus tükrözésének kötelezettségét.

A második javaslat. Szerepel egy passzus a törvényben arról, hogy az állami szervek vagy közintézmények hogyan tartoznak információkat adni kellő időben a médiavilágnak, hiszen sajtószabadsággal csak akkor lehet élni, ha az ember hozzájut a hírekhez. Nos, szükségesnek érzem ennek a passzusnak a koherenciáját megteremteni más, vagy nemrégiben elfogadott, vagy éppen előttünk fekvő törvényekkel. Mert nincs rendben, ha ebben a törvényben - helyesen - előírjuk az állam és a közintézmények tájékoztatási, adatszolgáltatási kötelezettségét, míg más törvényekben ezt valamilyen módon redukáljuk. Hadd tegyem hozzá, akár más médiatörvényekben is. A közszolgálati médiumokkal foglalkozó törvényekben például az új nagy médiahatóság feladatai között felsoroltakból kiderül, hogy nem világos, hogy a közeljövőben milyen alapon fog támogatást odaítélni az új médiahatóság. Az van odaírva, hogy végül is a főnök adja meg a szempontokat ehhez; kicsit leegyszerűsítve, de ez a dolog lényege.

Ha az egyik törvényben megköveteljük a nyilvánosságot, a másikban meg épp a médiumokra vonatkoztatva sem követeljük meg, akkor már nem is csodálkozik az ember - itt is elhangzott a vitában -, hogy állami vállalatok gazdálkodására nézve, sok egyébre, akár a kormányülések kellő nyilvánosságára nézve mennyire hiányoznak a garanciák. Tehát azt mondanám, itt kövessük, ami ebben a passzusban van, de akkor bizony akár koherenciazavar címén a többi törvényből tapsoljuk vissza, énekeljük vissza azt, ami a teljes adatszolgáltatásnak ellentmond.

Végül a harmadik dolog. Szintén politika és sajtó viszonyát teszi nagyon nehézkessé vagy mérgezi meg az a fajta, jelenleg létező bírói gyakorlat, nyilván megvan a törvényes alapja, amelynek az alapját pártállástól függően ki lex Népszavának, ki lex Magyar Nemzetnek szokta nevezni. Mindkét lapot elmarasztalták már tudniillik a következő esetért. Precízen, korrekten tájékoztattak egy sajtótájékoztatóról vagy valamilyen politikai eseményről, gyűlésről. Ott elhangzott valami politikus szájából, amit a lap persze megírt, mert tudósítani akart. Az, akit ez a mondat sértett, a lapot is beperelte a tudósításért, és mind a Magyar Nemzetet, mind a Népszavát marasztalták el ilyen ügyekben. Holott, ha nem volt igaz az alapmondat - nem emlékszem már, milyen esetről volt szó -, akkor arról mi, politikusok tehettünk, és nem a sajtó. Erre nézve viszont valóban kellenének passzusok ebben a bizonyos médiaalkotmányban azok közé a passzusok közé, amelyek megpróbálják az újságírónak valamilyen szabadságát garanciákkal is alátámasztani.

Ezt az utóbbit azért érzem különösen fontosnak, mert már kemény pénzekkel sújtottak lapokat, amelyek csak hitelesen tájékoztattak; meg talán azért az általános elvért is - és ezzel zárnám -, hogy ne a sajtó tartozzon felelősséggel értünk, politikusokért, az általunk megfogalmazottakért, hanem pont ellenkezőleg, és ez határozza meg, így érzem, ezt a vitánkat is, hogy mi, politikusok tartozzunk felelősséggel a sajtóért, annak szabadságáért. És mivel úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom, továbbra is szólni fogok ezért.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)

Forrás: parlament.hu