DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Amikor a Magyar Országgyűlés a gazdasági verseny témáját vizsgálja, tárgyalja, amikor egy év jelentése kerül elénk, akkor úgy tűnik ez nekem, mintha valaki tükröt tartana, és abba belenéznénk; s amit látunk, azt szeretjük is, meg nem is.

Azt, ami a magyar gazdaságpolitika elmúlt esztendejét jellemzi, azt bizony nem szerettük, hiszen Magyarországon ebben az évben választás is volt, az is egyfajta véleménynyilvánítás, sőt ítélet volt. Az általános, nagy képre való további reflektálás kívánatos vagy vonzó volna, témánkat, a versenyt, most itt mégis szükségesnek tartottam belehelyezni ebbe a nagy képbe, ahogy kezdtem.

A gazdasági versenyről az előttünk lévő jelentésben és a létező, számottevő irodalomban annyi minden van, bölcsesség, információ és adat. Amire mi most képesek vagyunk az Országgyűlés fórumán és időkorlátozásaink révén, az egy-egy elem kiemelése. Számomra igen kedvező volna; én esztendőket töltöttem ennek a tárgynak a tanításával egyetemen és más kutatásokkal, de most ez a kitüntetett helyzet, hogy a Magyar Országgyűlésben reflektálhatok, azt parancsolja nekem, hogy egy-két témát kíséreljek meg megvilágítani.

Az egyik a versenykultúra fogalma. Mi is az? Annak a megértése, hogy a verseny mit is jelent, jó-e vagy rossz-e, kevés-e vagy sok, és mi következik abból, ha kevés vagy sok; és mi a teendő, ha aberrációk vannak? Túl sok vagy túl kevés.

Miért is? Mert a verseny - ez a versenykultúra egyik princípiuma - lehetővé teszi, nem csak lehetővé teszi, inspirálja azt, hogy minden termelő igyekezzen megszerezni a fogyasztó választását, kegyeit. Ebből kifolyólag hogy is érheti ezt el? Úgy, hogy jobb portékát termel, és alacsonyabb áron adja. Ez a verseny. Ez az a versenykultúra, ahogy ezt a versenyről szóló törvényhozók, intézmények, szabályozók szeretik értelmezni. Hogy nem mindig így van, ebben a kritikusoknak igazuk van. Én magam oldalakat vagy száz oldalakat írtam erről, hányszor mondtam, hogy ez a verseny princípiuma, amit az előbb egy rövid mondatba foglaltam, bizony néha nincs ott. Elég gyakran nincs ott. Még úgy is, hogy a versenyt dicsérő emberek, éppen ők mesterei a verseny meggátlásának; vagy majdnem keményebb szót használtam.

A kormányzatnak, nekünk, törvényhozóknak van itt szerepünk? Ha belenézünk a tükörbe és meggondoljuk, akkor a közérdek érdekében, a közérdeket művelve, elősegítve azt tesszük, hogy a verseny képes legyen teljesíteni azt, amit ígér. Tehát alacsonyabb áron jobb minőségű terméket ajánljon a fogyasztónak.

Kormányzatok, törvényhozók képesek vagyunk erre? Néha igen, néha nem. Vannak olyan felfogások - elhangzik ebben az Országgyűlésben is - az irodalomban és sok helyen, amikor azt tanácsolják, követelik egyesek, hogy a kormány vegye át azt a szerepet, ami a jobb minőségű, alacsonyabb árú portékát hozza majd a fogyasztóhoz. A kormány vegye át a szerepet! Itt van, igen tisztelt képviselőtársaim, az a tévedés vagy bukfenc, megcsúszás, hogy olyasmit várunk a kormánytól, amire nem képes.

Mire képes a kormány, a törvényhozás? Arra, hogy lehetővé tegyük a gazdaságnak, hogy a legjobbat termelje, a legjobb minőséget a legalacsonyabb áron. De hát ennek a mechanizmusa - nem talált ki még senki jobbat - nem az, hogy kormánytisztviselők itt meg ott meg amott előírják, hogy hogy kell termelni és hogyan az egész apparátust működtetni.

(19.20)

A kormánytisztviselőnek, a kormányapparátusnak az a dolga, hogy az a sok versenyző, az a sok termelő, legyen az kisgazda, legyen az bankár, legyen az bárki, igyekezzen képességeit leghatásosabban működtetni, mert, megint csak, most már ötödször ismétlem, ebből lesz jobb portéka alacsonyabb áron. Jelentős irodalom van a piac kudarcára, a market failure-re. A piac nem képes dolgokat elvégezni, tehát jöjjön valaki, aki megsegíti. Hát ki jöjjön? A kormány. A kormánytisztviselők, politikusok nagyon okos emberek, ha valami nem megy, majd megoldják. A további irodalom odáig megy, hogy nemcsak a piac képes sántikálni, hanem a kormányzati reguláció is képes sántikálni. Tehát az a téma, kedves képviselőtársaim, amikor a versenykultúra előkerül, valami ilyesmikről gondolkodunk.

Hogy aztán a kormányzat, mi, törvényhozók ilyenkor hogyan nyúlunk hozzá - az egyik általában elfogadott, hogy minél több döntéshozó kezébe tevődjék a folyamat a termelés és a fogyasztás oldalán. Ezek korlátozása még akkor is ártalmas, ha a jó szándékú kormány és törvényhozó javítani kívánja a gazdasági élet hibáit. Mert a gazdasági élet tele van hibákkal. De ha a javító úgy javítja, hogy még több kárt okoz, akkor hol vagyunk? Példák, végtelen sok; ha azzal kívánnánk a következő heteket itt eltölteni, sokan sok példát hoznánk. Itt van a magyar bankipar, a magyar bankágazat. Ebben az országban, ahol az elmúlt esztendőben a gazdasági csőd felé haladtunk, sőt néha ott is tartottunk, van egy iparág, amelyik a múlt évben 27 százalékos profitot jelentett. Az egész ország csődben van, de van egy iparág, a bankszektor, amelyik nemcsak hogy nem szenvedett vagy sántikált, hanem 27 százalékos profitot jelentett.

Tisztelt Képviselőtársaim! Én nem vagyok bankellenes. Nem vagyok bankbarát. Én törvényhozó vagyok, közgazdász vagyok, állampolgár vagyok. Ha ezeket nem látjuk meg, akkor nem végezzük el a dolgainkat. Vagy van egy másik iparág, a magyar agrárium. Hát hol vagyunk mi ebben? A napokban kinyitottam egy almalekváros valamit, rá van írva a származási hely, hogy rakták össze azt az almalekvárt. Öt vagy hat országból, Ausztriából, Görögországból meg Írországból, de nincs Magyarország fölsorolva. Almalekvárt fogyasztok, itt veszem a Budagyöngye boltban, vagy a feleségem megveszi, szegény megveszi, mert egy jó szándékú feleség. (Derültség a Jobbik soraiban.) De hogy tevődik össze? Nincs benne magyar alma! Akkor, amikor ezer meg ezer tonnaszám rohad el a Nyírségben vagy valahol másutt az országban.

Hát mi hiányzik? Nyilván nem működik az adásvétel, a verseny mechanizmusa. Megint nincs időnk, lehetőségünk analizálni, de hogy mellbe vágjam magunkat, mellbe vágtam mindnyájukat, tisztelt képviselőtársaim ezzel a példával, ugye, itt van tennivaló. Ahogy a dolgok mennek, az nincs rendjén.

Tovább, még egy gondolat: hogyan szűnik meg vagy fojtódik meg annak a versenynek a működése, ami olyan pozitív lenne, ahogy kétszer-háromszor próbáltam már emlegetni, jobb portéka lenne alacsonyabb áron? Hogyan? Hát fúziókkal. Vannak vállalatok, amelyek nem kívánják a versenyt, valahogyan sikerül nekik összefogni másik vállalattal, azért, hogy megszabják az árat. Nem azért jelennek meg a piacon, hogy tegyék a dolgukat, és versenyezzenek a másikakkal, hanem összefognak. Itt van a közérdek elleni összeesküvés. Ez az a monopolista kartellmagatartás, amire a mi dolgunk figyelni. Tehát nem a gazdasági élet irányítása, hanem az arra való vigyázás, hogy a gazdasági élet működjön; ennek jelentős irodalma van, és ez jól működik egyes országokban. Minálunk nem nagyon, mondhatnám, nemigen.

Pedig olyan jogi rendszer, olyan intézményrendszer, olyan analízisrendszer létezik ennek működtetésére, amit valóban jó lenne tudni, és jó lenne alkalmazni. Hogyan tagolódnak ezek a nem versenyző vállalatok? Horizontálisan összefognak, 3-4-5 vagy nem tudom, hány nagyvállalat összefog, és akkor egyeztetik az árakat, a piacot beosztják. Ez a közérdekellenes cselekmény. Vagy úgy, hogy az adó-vevő, a vertikális; a vasbánya, az acélbánya meg a termelők összefognak, és ők cselekszenek a közérdek ellen. Na de ezt nekünk nem kell úgy gondolni, képviselőtársaim, amikor erről beszélünk, hogy valami forradalmat kívánunk. Mi éppen azt szeretnénk, hogy ne forrongjon a köz, ne méltatlankodjunk, hanem jussunk közelebb a potenciálunkhoz.

Időm lejárta következtében engedtessék meg, hogy még egy gondolatot előhozzak figyelmeztetésül. Még egy szikra; annak az emlékezetünkben tartása, hogy amikor a verseny nem működik, a közérdek ellen cselekszik egy iparág vagy egy vállalkozó, vagy egy csoport, az vagyon- és jövedelem-újraelosztást jelent. Vannak, akiknek több jut, mint jutna, ha a verseny működne. Ez az a monopóliumprofit vagy nevezhetjük sokféleképpen, erre a szakirodalom bőven ad eligazítást, és akkor nem kell azt gondolnunk, hogy itt valami hókuszpókusz van, vagy valami kezelhetetlen betegség, vagy átok van rajtunk.

Tisztelt Országgyűlés! Ha átok van rajtunk, akkor az, hogy nem tudjuk azt, amit tudhatnánk.

Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)

Forrás: parlament.hu