DR. NAGY KÁLMÁN, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Amikor egy ilyen jellegű törvényt értékel valaki, ha az egy tipikusan salátatörvény, akkor az egyik, számomra fontos feladat, hogy átnézze az előző salátatörvényeket. Én átnéztem az előző ciklus salátatörvényeit. Általánosságban egy kormány akkor fogalmaz meg ilyen jellegű törvényeket, ha egy egységes szakminisztériumi szabályozást akar a törvény által, tehát előkészül valamire, vagy utólagosan korrigál valamit. Itt igazából egy egységes szakminisztériumi szabályozás előtti törvény van.

Azt gondolom, és azt is nagyon szomorúan tapasztaltam, amikor elolvastam az előző salátatörvényeket, és most úgy gondolom - bár Kovács képviselő úrnak nagyon köszönjük a sok megfontolandó javaslatát és a tárgyilagosságát is, amit a törvénnyel kapcsolatosan kifejtett -, ha valaki végiggondolja, akkor valami olyan döbbenetes dologra jön rá, hogy van valami már, ami soha nem visszahozható, és ezért az előző kormány a felelős.

Ha önök egyfajta gazdasági konszolidációt várnak el az egészségügyben, akkor visszagondolhatnak arra a 250 milliárd forintra, ami eltűnt az egészségügyből 1990 óta. És ennek a többsége az utóbbi évek működésének az eredménye. Sőt, ha visszagondolnak, akkor azt mondják, hogy ennél többet is kivettek volna, ha minden erővel nem akadályozzuk meg azt, hogy ez a pénz kikerüljön a rendszerből.

Mi azt gondoljuk, hogy amikor a szociális népszavazás megtörtént, akkor mindazok a problémák, amelyek most fölvetődnek, ha nem úgy dől el a szociális népszavazás, ahogy eldőlt, most olyan mértékben kulminálnának, hogy a rendszer teljes működésképtelenséget mutatna, gyakorlatilag összeomlana. Az orvoslásban, és most ez nem csak Magyarországra vonatkozik, egy borzasztó problémakör az, amelyik meghatározza a rendszerszerű működést gyakorlatilag minden országban. Ez a hatékonyság, az eredményesség és a gazdaságosság szembenállása. Ez olyan mértékben okoz problémát, hogy már maga a definiálása is rendkívül nehéz.

Amikor egy ilyen törvény megszületik, mint ez a törvény, amelyik gyakorlatilag egy törvény-előkészítő törvény, akkor meglépi azokat a lépéseket, amire szisztematikusan egy későbbi egészségpolitika felépíthető, vagyis gyakorlatilag megpróbál korrigálni valamit azokból a tragikus hibákból, amit a korábbi négy év elkövetett.

Nyilvánvalóan azt kell mondanom, hogy ezért a törvény, mivel nem fogható keretbe a jellegénél fogva, hiszen több korábbi törvényt érint, éppen ezért úgy, mint egy egységes szemléleti rendszert, valóban nem is lehet sem bírálni, sem dicsérni. Mi mégis megköszönjük a kormányzatnak, hogy megtette ezeket az első lépéseket, mert ennek ellenére mi úgy érezzük, hogy vannak benne olyan elemek, amelyek egy megváltozott szellemiséget tükröznek. Ez a megváltozott szellemiség az, amely az egészségügyi dolgozót, az orvost, a szakápolót és a beteget is egy egészen más viszonyrendszerbe teszi, vagy megpróbálja áthelyezni. Vagyis azt, hogy az egészségügyi államtitkárság valóban gazdája óhajt lenni az ágazatnak. Valóban annak a részproblémáit is meg akarja oldani. Valóban nem mindenáron megszigorítani akar, hanem ahol lehet, könnyít, és ahol lehet, pontosít azon a működésen, amelyet az egészségügyi dolgozók végeznek.

Én a képviselő úrral ellentétben elolvastattam - bár lehet, hogy ő is megtette, akkor elnézést kérek - olyan orvosokkal a szabályozást, akik a mindennapi életben orvosi munkát végeznek.

(13.10)

Ők számos olyan elemet fedeznek fel, amelyik direkt a munkájukat megkönnyítő elem, például különösen a családi orvosok. Én nem mondom, hogy megoldja a helyzetüket teljességében, de mégis kiutat nyit számukra számos olyan, mindennapi problémájukból, amelyik éppen a betegellátással direkt módon kapcsolatos. Vagyis azt kell mondanom, hogy például az alapellátásban egy rugalmasabban működő rendszernek a kialakítását teszi lehetővé. Elismeri az alapellátó orvosoknak a képzettségbeli különbségét, és lehetőséget ad, hogy a képzettségét minél teljesebben fejtse ki az alapellátó orvos. Ez önmagában egy nagyon fontos dolog.

Valóban, a kórházi struktúra átalakítása, amely az előző években azt a felosztást alkalmazta, hogy súlyponti vagy nem súlyponti kórház, ez bizonyos fokig a kórházakat, illetve a kórházak fenntartóit oly módon érintette, hogy a nem súlyponti kórház egy másodrangú intézmény. Közülünk is, mármint a mi akkori padsorainkból is számos képviselő volt az, aki kérte, hogy a kórházát súlypontivá minősítsék át azért, mert úgy érezte, hogy a rendszerben ő egy másodrangú, sokkal kevésbé fontos személlyé vált, és az ő gyógyítási tevékenysége is leértékelődik ezzel.

Azt gondolom, hogy a betegellátási utak újraszervezése lehetőséget fog adni arra, hogy megérezzék a betegek, hogy számukra mi a súlyponti és mi a nem súlyponti. Én itt kérem államtitkár urat, hogy a betegellátás szabályozásánál a betegeket vegye alapvetően alapul, és ne csináljunk egy olyan parkot, amelyiken az utakat előre meghatározzák, csak éppen a betegek nem azokon az utakon járnak. Tehát ha egy rendszert csinálunk, akkor adjuk meg ugyan a lehetőséget a kilépésre a rendszerből, de azért a rendszerben az alapvető működést mégis a betegek szabják meg. Én úgy érzem, hogy ez a beteg, a kórházvezető és a fenntartó szempontjából egyaránt lényeges tényező.

Ugyanis sokszor az elmúlt időszakban nem az volt a problémánk, hogy a betegek elégedetlenek voltak, nem azért ragaszkodtak sokszor olyan ellátási formákhoz, amelyekről tudtuk, hogy azt az ellátási formát ott egyszerűen már nem lehet vagy nem lehet olyan színvonalon nyújtani, hanem azért, mert a fenntartó financiális szempontból úgy érezte, hogy ehhez muszáj ragaszkodni. A másik dolog meg az volt, hogy az embereknek az elmúlt ciklusban borzalmas sok jogukat megvonták, és azt mondták, hogy az egészségügyi ellátás, ez a kis maradék része, ez a kis mákszeme a biztonságnak, amit én nem engedek ki a kezemből semmi pénzért. Nem véletlen volt az, hogy az egészségügy központi szerepet játszott az elmúlt időszakban.

Én nem vagyok rendszeres olvasója a Beszélőnek, de egy abban megjelent cikket elolvastam, amelyik Molnár és Horváth miniszterek miniszterségét bírálta. A cikk címe: "Autópálya-csomópontok a semmibe?" Már maga a cím is rendkívül jellemző. Az autópályák csomópontjai valahonnan a perifériáról indulnak, alulról, és nekünk azokat a lépéseket kell követni, amiket a beteg végül is ezen az úton végig akar járni. Akármennyire is nehéz, sokszor problémás számunkra, hogy ezt gazdaságilag meg tudjuk valósítani, de a vezető elv föltétlenül ez kell hogy legyen.

Nagyon sok szó esett itt a gyógyszergazdálkodás szabályozásáról. Mi akkor, amikor korábban megszületett ez a törvény, rendkívül élesen szembeálltunk vele. De messzemenően nem azért, nem vizsgáltuk annyira, olyan mértékben, annyira kifejezetten a tulajdonosi viszonyokat, hanem egyszerűen azt vizsgáltuk, hogy vajon a beteg, a gyógyszerész és az orvosok közötti harmónia megjelenik-e a gyógyszerellátásban. Hát hogy? Ha valakinek nincsen orvosa, és nem kapcsolódik hozzá valamilyen gyógyszerész, és krónikus beteg, annak az ellátása nem rendszerszerű. Az bemehet a gyógyszeráruházba, és levehet egy kis paklit, csomagot, amibe belerakhatja a gyógyszereit. De vajon ez mind az ő érdekében történik? Körülveszi az a biztonság, ami szükséges ahhoz, hogy az ő krónikus betegsége jól karban tartható legyen, és mellette dolgozzon?

A másik dolog az, hogy a gyógyszerész-társadalom része a magyar társadalomnak, méghozzá olyan meghatározó része, amelyik nemcsak egyfajta egészségügyi biztonságot jelent számukra, hanem egyszerűen része az értelmiségnek. Ezt leminősíteni egy olyan helyzetbe, amelyiknek az a következménye, hogy nehezen tudja eldönteni, hogy kereskedő, cégvezető vagy gyógyszerész, nagyon súlyos hiba lenne. Nem véletlen volt az, hogy a minisztérium beszabályozta, hogy mekkora tulajdonnal rendelkezhet egy gyógyszerész.

Én kérem önöket abban, hogy amikor gondolkoznak a törvényről, és ha keresik benne azt, ami a törvénynek egyfajta szellemiséget ad - mert mindennek, ami itt, ebben a Házban történik, kell lennie meghatározó szellemiségének -, akkor abban a szándékban gondolkozzanak, amit én felfedeztem ebben a törvényben, hogy megpróbálja az orvos, a beteg és a gyógyszerész viszonyát visszaállítani egy olyan humánus helyzetbe, amelyikért mi, orvosok egész életünkben küzdöttünk. Én azt gondolom, hogy ha ezt végiggondolja valaki, akkor meg fogja találni azokat a pozitívumokat, amikért el tudja fogadni ezt a törvényt.

Nagyon szépen köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu