JÁVOR BENEDEK, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Megkímélem önöket attól, hogy ismertessem a törvénytervezet tartalmát. Azt gondolom, ezzel az államtitkár úr is alapvetően tisztában van, valamint a néhány, az ülésteremben tartózkodó képviselő is nagy vonalakban átlátja, hogy miről is beszélünk.

Ugyanakkor az általános vita kezdetén nem tudom megkerülni, hogy visszamenjek azokra a pontokra, amelyeket a kisebbségi véleményben megfogalmaztunk, és egy picit messzebbről közelítve a konkrét szabályozási javaslatot, a magyar kormány energiapolitikájának a kérdőjeleit fogalmazzam meg. Nem látszik jelen pillanatban, hogy mi az a hosszú távú stratégia, amely mentén a kormány elképzeli az egész energiapolitikai szabályozást, inkább csak egyedi intézkedésekből következtethetünk vagy próbáljuk meg kikövetkeztetni, hogy milyen cél is vezérli a magyar kormányzatot.

Alapvetően nem tiszta kérdés, hogy milyen szerepet szán a kormány az államnak és a piacnak az energiaszolgáltatás területén a tulajdonviszonyban, az ármeghatározásban szükséges állami szerepvállalás mértéke és módja ugyancsak nyitott kérdés. Az energiahordozók tekintetében is számos kérdés nyitva van. Például nem tudjuk elkerülni, hogy egy ilyen nagy jelentőségű szabályozás kapcsán felvessük, hogy vajon az atomenergia szerepe a hazai energiatermelésben milyen léptékben és milyen távon része a kormányzati elképzeléseknek.

Az energiaárak szintjén sem világos a kormányzati elképzelések iránya. Jelen pillanatban egyre inkább úgy tűnik, és az eddigi intézkedések, ilyen egyedi intézkedések alapján kirajzolódó irányvonal arra mutat, hogy a kormányzat az állami ár- és egyéb kontroll fokozását tűzi ki célként maga elé anélkül, hogy a megfelelő transzparenciát, átláthatóságot ezekben az esetekben biztosítaná, sok esetben ilyen egyedi, kézivezérelt módon old meg olyan kérdéseket, amelyeknek egy világos, egységes és átlátható szabályozási keretben kellene megjelenniük.

Az is körvonalazódik az eddigi energiapolitikai lépésekből, hogy az elmúlt években elindult folyamatot, amely az energiapolitikát és a szociálpolitikát megpróbálta különválasztani, és azt mondta, hogy a szociálpolitikai kérdéseket a szociális ellátórendszerben kell kezelni, az energiapolitikában pedig elkerülhetetlenül a XXI. században bizony el kell kezdeni érvényesíteni a valós költségeket az árakban, és ezek a valós költségek immáron elkerülhetetlenül nem csupán a termelői világpiaci árakat tartalmazzák, hanem az energiahasználat, az energiakitermelés környezeti költségeit is integrálni kell ezekbe az energiaárakba. A szociális célt, hogy emellett, ahogy az államtitkár úr elmondta, az energiaszegénység ne érjen el egy elfogadhatatlan szintet, ezt pedig nem az energiaárak mesterséges állami korlátozásával kell elérni, hanem egy megfelelő lakhatási, rezsitámogatási rendszerben, amely alapvetően a szociálpolitika része.

Azt gondolom, amennyiben a kormányzat továbbra is kitart a mellett a körvonalazódó célkitűzéscsoport mellett, amely az energiaárakban próbálja érvényesíteni a szociálpolitikai célokat, akkor előbb-utóbb egy nagyon nehéz helyzetben találja magát Magyarország - nem a kormány, hanem egész Magyarország. Két lehetőség körvonalazódik ugyanis. Az látható, hogy az energiatársaságok egyelőre lenyelik a kivetett ágazati különadókat, egyelőre kivárnak a kormányzati árszabályozás kapcsán, tulajdonképpen már a bekerülési költségeket sem elérő szolgáltatási árak tekintetében azt gondolva, hogy most egy ilyen válságos helyzetben valószínűleg nekik is meg kell tenni a lépéseket annak érdekében, hogy az egész magyar gazdaság és társadalom működőképes maradjon.

Hosszú távon azonban ebből két dolog következhet. Ha tartósan a tényleges bekerülési szint alatt tartjuk az energiaárakat, akkor ezek az energiaszolgáltatók, mondjuk, a gázszolgáltatók előbb-utóbb kilépnek a magyar piacról, azt mondják, hogy nekik nem éri meg gázt szolgáltatni a magyar lakosság számára azokon a fogyasztói árakon, amelyeket a kormány a szolgáltatókra rákényszerít. Innentől kezdve az egyik lehetőség az, hogy más gázszolgáltatók veszik át a helyüket, és bizony sajtóhírek szólnak arról, hogy a jelenlegi gázszolgáltatók egyike-másika, például az E.ON tárgyalásokat folytat a Gazprom céggel annak érdekében, hogy átvegye a gázszolgáltatási tevékenységet Magyarországon. Azt gondolom, Magyarország számára az energiafüggetlenség felé tett lépések nem az orosz gázszolgáltatásnak való még erőteljesebb kitettséget kell hogy magukban foglalják, hanem éppen ettől az orosz gázfüggéstől való elszakadás irányába kellene a kormányzatnak lépéseket tenni. Amennyiben a gázszolgáltatási piacra a kormányzat által létrehozott piaci körülmények között végső soron az orosz legnagyobb gázszolgáltatónak a domináns jelenléte lesz jellemző, akkor ez egy nagyon veszélyes jövőképet vetít előre.

A másik lehetséges irány az, hogy nincs ilyen piaci gázszolgáltató, aki ezeken az árakon végezze a gázszolgáltatást, akkor ezt a szolgáltatást a magyar államnak kell végeznie. Erre is mutatnak jelek. Az MVM például a közelmúltban kiváltotta az általános gáz-nagykereskedői engedélyt; nem tudjuk pontosan, milyen céllal, de mindenesetre a lehetősége ezzel megteremtődött annak, hogy egy állami tulajdonú cég vegye át a gázszolgáltatást a magyar piacon.

Ebben az esetben pedig a magyar állam kell hogy viselje annak a terheit, hogy egy mélyen nyomott áron értékesített fölgáz költségeit kipótolja tulajdonképpen a fogyasztók számára. Önmagában természetesen ezzel nincs baj. Azt gondolom, valóban a magyar államnak feladata van a kiszolgáltatott fogyasztók támogatása ügyében. A nagy kérdés az, hogy vajon ennek a helyes célnak az alacsony gázárak a legjobb módja avagy sem. Azt gondolom, ez egy nagyon hibás megközelítése a kiszolgáltatott fogyasztók támogatásának, egy nagyon hibás megközelítése az energiaszegénység felszámolásának.

Több ok van arra, hogy ez miért nem megfelelő módja. Egyfelől a gázárak alacsonyan tartásával egy kivételezett fogyasztói szegmens, a gázzal fűtők kapnak csak támogatást, és sokan a legkiszolgáltatottabbak közül, tűzifával fűtők, vidéken vagy más fűtőanyaggal fűtők vidéken kiesnek ebből a rendszerből. Ráadásul az alacsony gázárak szembemennek a kormányzat máshol egyébként markánsan megfogalmazott céljával, például az energiatakarékossági, energiahatékonysági intézkedésekkel. Egy alacsony energiaár egész egyszerűen sokkal lassabban megtérülővé teszi ezeket az energiatakarékossági, energiahatékonysági beruházásokat, és eltéríti a piacot ezeknek a bevezetésétől.

Ugyanígy versenyhátrányba hozza a megújuló energiák alkalmazását a piacon, hiszen egy alacsonyan tartott fosszilis energiaár esetén nincs ösztönző a piacon, vagy csak nagyon drága, máshonnan jövő állami beavatkozással teremthető meg ösztönző a piacon annak érdekében, hogy ezt az olcsó fosszilis energiát drágább megújuló energiával váltsuk ki. Azt gondolom, ezekre a kérdésekre világos válasznak kellene születnie ahhoz, hogy értelmezni tudjuk, hogy például ebben az energiamódosító csomagban foglaltak milyen irányba viszik el a rendszert. Néha az az érzésem, hogy az elején vázolt irányba, tehát az állami beavatkozás irányába, és nem a fenntarthatóság, nem az energiabiztonság és végső soron nem is a fogyasztók védelmének az irányába viszik el a rendszert.

A javaslatban foglalt konkrét paragrafusok kapcsán többen elmondták, hogy három részcsomagból áll össze a javaslat. Az rendben is van, hogy itt bizony a magyar kormánynak EU-jogharmonizációs kötelezettségei vannak, és ezeket végre kell hajtani.

(15.40)

Az EU-jogharmonizációs rész két részből áll össze, a szén-dioxid geológiai tárolásával kapcsolatos szabályozás, illetve az EU 3. energiacsomagjával kapcsolatos szabályzás.

A harmadik elem azonban nem jogharmonizációs kötelezettség, és ez a kötelező átvételi rendszer szabályozásának a módosítása. Ezt, ennek a mostani behozatalát nem indokolja egy ilyen jogharmonizációs kényszer, nem indokolja, hogy például párhuzamosan tárgyaljuk a KÁT módosítását két különböző javaslatban.

A 3. energiacsomaggal kapcsolatban azt gondolom, hogy alapvetően tényleg egy elfogadható, támogatható jogharmonizációs lépésről van szó. Ugyanakkor azzal kapcsolatban is el kell mondani - vagy csak egy megjegyzésként hadd szúrjam ide -, hogy az energiacsomag, az okos hálózatok, okos mérés kapcsán azért érdemes megjegyezni, hogy az okos hálózatokat nemcsak a nemzeti hálózatok szintjén kell értelmezni, hiszen éppen az lehet a megújuló energiaforrások szélesebb körű alkalmazásának az egyik legjobb támogatása, hogyha az európai energetikai hálózatok minél inkább összekapcsolttá válnak, és ezáltal sokkal könnyebben kiszabályozhatóvá válnak azok az ingadozások, amelyek egyes megújuló energiaformák használata során rendszer-szabályozási problémát jelentenek.

Tehát hogyha, mondjuk, a magyar elektromos energiahálózat szoros összekapcsoltságban van az európai elektromos energiahálózatokkal, akkor sokkal rugalmasabbá válik például a szélenergiából származó teljesítmény felvétele, hiszen olyan, hogy Dániától Görögországig ne legyen teljesítményleadás, mondjuk, szélenergia tekintetében, azért nem nagyon van.

Részletesebben szeretnék szólni a szén-dioxid föld alatti, geológiai tárolása ügyében. Egy picit rossz érzésekkel hallgattam a felszólalásokat, mert abban egyetértünk, hogy az európai uniós kötelezettségek miatt elkerülhetetlen, hogy a CCS-sel kapcsolatban megszülessen egyfajta szabályozás Magyarországon. Azt reméltem, hogy ez világosan pusztán egy uniós kötelezettség teljesítése, és hogy nem jelenik meg a kormányzati energiapolitikában komolyan annak a szándéka, hogy Magyarországon széles körben CCS-technológiát - tehát ezt a föld alatti szén-dioxid-tárolási technológiát - alkalmazzuk. Ez egy nagyon vitatott technológia, amelynek a technikai feltételei sem teljesen kidolgozottak a világon. Egyetlen igazi nagyüzemileg működő CCS-rendszer nem működik, még Norvégiában van egy viszonylag nagy kapacitású kísérlet, de hogy ennek a hosszú távú hatásai milyenek, akár szeizmikus hatásai milyenek, hogy hosszú távon például a szivárgás hogyan működik ezekben a rendszerekben, rengeteg nyitott kérdés van. Azt gondolom, hogy az energiapolitikában a szén-dioxid geológiai befogását komolyan az eszközök között felsorolni, hát ez nem igazán egy fenntartható és előremutató megközelítése ennek a kérdésnek.

Ráadásul egyébként a szén-dioxid geológiai tárolása meglehetősen drága technológia, ami 80-100 euró költséggel fog meg egy tonna szén-dioxidot. Ezen a költségen piaci alapon ez biztosan nem éri meg, és kicsit érzem a veszélyét annak, hogy nemzetközileg jelentős nyomás van például Kína esetében a CCS-technológia széles körű használatára. De hogy az Európai Unió esetében is esetleg megjelenik az a lobbiszándék, hogy európai közösségi forrásokat, az adózók közpénzét költsék el ilyen CCS-technológiák finanszírozására, hiszen ez másképp nem éri meg, ami - azt gondolom - a közpénzek eltérítésének egy nagyon nemkívánatos módja lenne.

Azon az áron, amibe a szén-dioxid geológiai megkötése kerül, sokkal hatékonyabb és sokkal rendszerszintűbb - ahogy Aradszki képviselőtársam mondta -, a csővégi megoldások helyett rendszerszintű megoldások lennének finanszírozhatók, például akár az erdőgazdálkodásnak a szén-dioxid-kereskedelembe, szén-dioxid-elnyelési rendszerekbe való bevonása, ahol valóban a biológiai rendszerek képesek elnyelni a kibocsátott szén-dioxidot, és nem ilyen, technikailag sem teljesen kidolgozott megoldások finanszírozására költenénk el az adófizetők pénzét. Pláne abszurd, hogyha belegondolunk, hogy jelen pillanatban a szénfilléreken keresztül körülbelül tonnánként 40 eurót költünk minden tonna szén-dioxidra, amit a Vértesi Erőmű kibocsát magából, majd ezt még 80-100 euróért sajtoljuk is be a föld alá. Tehát azt gondolom, ez elég jól mutatja a rendszer abszurditását.

Végezetül a kötelező átvételi rendszer szabályozási elemeiről. Azt gondolom, anélkül, hogy belemennénk abba az elméleti polémiába, hogy vajon maga a kötelező átvételi rendszer az ideális rendszer-e a zöldenergiák támogatására, tekintsük ezt adottságnak, hogy Magyarországon a kötelező átvételi rendszer, és nem, mondjuk, zöldbizonyítványok rendszere működik. Ugyanakkor a példaértékű kötelező átvételi rendszer Németországban működik, a magyar modell is tulajdonképpen onnan emelte át ezt a KÁT-rendszert. Azokban az országokban, ahol jól működő kötelező átvételi rendszer van, ott alapvetően ez úgy működik, hogy az egyes nagy technológiai csoportokra egységes szabályokat állapít meg. Mérlegeli az egyes megújuló technológiáknak, egyes megújuló energiáknak a teljes életciklus-elemzésén keresztül a környezeti hatásait, majd ennek megfelelő térítéssel vonja be őket a kötelező átvételi rendszerbe.

Ezzel szemben a magyar rendszer egyre inkább abba az irányba mozdul el, hogy egyedi mérlegelésű, az egyes beruházásokat külön-külön vizsgáló kötelező átvételi rendszert alakít ki, ráadásul egyébként a kötelező átvételi rendszerben levő pénznek is a 70 százaléka a fosszilis energiahordozók támogatására megy el a kapcsolt energiatermelés mentén, tehát több sebből vérzik a rendszer. Azt gondolom, ez nagyon bonyolult módja a megújuló energiák támogatásának, ami ráadásul nagyon tág teret hagy az egyéni alkudozásoknak, érdekérvényesítésnek, a jó kapcsolatokkal rendelkező lobbicsoprotok versenyelőnybe kerülésének. Ad absurdum egy üzleti terv leadásánál érdekében áll a beruházónak minél rosszabb üzleti tervet bemutatni a Magyar Energia Hivatal felé, mert akkor a kötelező átvételi rendszerben esetleg jobb pozícióból indíthatja a tárgyalásokat.

Tehát azt gondolom, hogy ezt a rendszert egy világos és átlátható, egyértelmű, a német mintára működő kötelező átvételi rendszer irányába kellene elmozdítani, ami létrehozza ezeket a nagy technológiai csoportokat, bizonyos típusú biomasszákra, szélenergiára. Aztán ezek természetesen a kormányzat hatáskörébe tartoznak, hogy meddig szegmentálja ezeket a technológiai csoportokat; lehetőleg ne nagyon sokfelé, de a környezeti igényeknek megfelelően azért ezek bonthatók kisebb csoportokra. Ezekben az esetekben viszont egy versenysemleges, és nem az egyéni érdekérvényesítést támogató és pártoló rendszert hozna létre. Ez a törvénymódosítás, ami most itt előttünk fekszik, nem ebbe az irányba mozdítja a KÁT-rendszert, hanem éppen hogy tovább bonyolítja, még átláthatatlanabbá teszi sok tekintetben a KÁT-rendszert.

Úgyhogy összességében azt tudom mondani, hogy miközben komoly félelmeink vannak a CCS-technológia hazai alkalmazásának a jövőjét illetően, elismerjük, hogy a törvénymódosító csomag két eleme uniós harmonizációs kényszer, és ezek támogathatók. Ugyanakkor a KÁT-módosításokkal kapcsolatban nagyon komoly fenntartásaink vannak, azt reméljük, hogy valóban, ez még módosító indítványokkal talán orvosolható, ettől függ, hogy a Lehet Más a Politika támogatást tud-e adni ehhez a törvénymódosító csomaghoz, avagy sem.

Köszönöm a szót.

Forrás: parlament.hu