SZILÁGYI LÁSZLÓ (LMP): Köszönöm szépen a szót. Államtitkár úr megint említette a szakmai kollégiumokat abban a kontextusban, hogy milyen jól fölálltak, és a NET-re így már talán akkora szükség nincs. Elkezdtem én ezt mondani egy hozzászólásomban, csak nem volt időm kifejteni, hogy másra valók ezek a testületek nyilvánvalóan. A szakmai kollégiumok jellegükből adódóan a saját szakmájukat tolják előtérbe, és a szó legjobb értelmében lobbiznak azért, hogy minél több és minél költségesebb ellátáshoz hozzá tudják juttatni a saját szakmájukat. Nincs is ezzel semmi baj, csak a NET és ez a testület teljesen másra lenne hivatott, és mi nagyon szeretnénk az utolsó leheletünkig küzdeni érte.

Igazából nem ezért kértem szót, hiszen már nagyon alaposan megrágtuk ezt a kérdést. Elég kevés alkalmunk van nekünk általános egészségpolitikai kinyilatkoztatásokra, és most itt a maradék időben, nem teljesen elrugaszkodva a törvényjavaslat betűitől, de szeretnék néhány gondolatot megosztani önökkel.

Azt gondolom, három alapvető beavatkozási pont lenne az egészségügyben, itt kettőt már említettünk. Egy: azonnali feladat a humánszféra helyzetének azonnali javítása. A másik: a népegészségügy, amiről megint csak volt már itt szó a törvényjavaslat vitájában. A harmadik viszont az, hogy mit kezdünk az ellátórendszerünkkel, és azt gondolom, hogy az igazi nagy hatékonysági tartalékok itt vannak, még csak nem is talán a gyógyszerkasszában, hanem itt.

Volt itt egy parázs vita - nem is tudom, délelőtt vagy déltájban - azzal kapcsolatban, hogy ilyen kistérségi vagy kistelepülési járóbeteg-szakrendelők létesültek az előző kormány alatt. A gondolat szerintem nagyon jó. Biztos, hogy rosszul csinálták, sok helyen nem kellett volna ilyet építeni, nem tudják fenntartani az önkormányzatok, nagyon sok probléma van ezzel, magam is találkoztam olyan hellyel, olyan településsel, ahol ott áll üresen, és az önkormányzatnak sem kifűteni, sem kitakarítani nincs energiája, és hát nincs benne orvos és nincs benne patika, úgyhogy nem látja el a funkcióját, de a gondolat nagyon fontos. Nevezetesen: közel vinni az ellátórendszert az emberekhez.

Mi itt nagyon könnyen beszélünk a városban, mert néhány buszmegállóval arrébb megtaláljuk azokat a helyeket, ahol minket el fognak látni, de ugyanez a kistelepüléseken teljesen másképpen néz ki. A háziorvos lassan már meg sem vizsgál, hanem egyből beutal engem valamilyen laborba. El kell utaznom, elmegy vele egy fél napom, amíg a labormintákat leveszik. A következő alkalommal megint be kell utaznom, egy újabb fél nap, amíg a leleteimet megkapom, tehát már ez az internetes kapcsolat sincs meg sok helyen a labor és a háziorvos között. A harmadik alkalommal megint el kell utaznom valamilyen terápiáért vagy a gyógyszerért, mert a kistelepülésen már fiókgyógyszertár sincs, mert nem éri meg fenntartani.

Na most, ez így nyilvánvalóan nem megy. Tehát minél több funkciót kellene telepíteni az emberek közelébe, ez azt jelenti megint csak, hogy az alapellátás megerősítése a kitörési pont. Tehát nagyon sok diagnosztikai eljárást kellene telepíteni a háziorvoshoz - természetesen ehhez képezni őt és ellátni infrastruktúrával -, a lehető legtöbb terápiát ott tartani, a kis beavatkozásokat és egyebeket. Régen a háziorvos ezeket meg tudta csinálni, és nem kellett ezért is elutazni a messzi ellátórendszerekhez.

A harmadik pillére pedig ennek, hogy a rehabilitációt, a krónikus ellátást is meg kellene oldani helyben, mert az mégsem megy, hogy egy idős néni egy kis faluból a mozgásszervi betegségével naponta, kétnaponta felül a buszra - ha föl tud, ha van busz -, és elutazik fizikoterápiára, mert egyszerűen ezt nem tudja ő megszervezni a saját életében, és ezzel az egész életét befolyásoljuk. Úgyhogy nagyon sok olyan ellátás van, amit meg tudna oldani a diplomás nővér helyben, hogyha meglenne a megfelelő eszköze, és engedné a finanszírozás. Tehát ezt mindenképpen egy kitörési pontnak gondoljuk, és a közösségi, a civil és a házi ápolásban is rengeteg olyan lehetőség van, ami megint csak levehetne terhet a kórházakról és az ellátórendszer magasabb szintjeiről. Nagyon sokat segít ebben természetesen a kapacitásszervezés is, kíváncsian várjuk, hogy mit fog jelenteni az, amit a Semmelweis-tervben olvasunk.

Azt írja az újság, hogy gyakorlatilag egy szociális ellátás, amit egy kórház végez kórházi ágyon, az napi 7500 forintba kerül az OEP-nek, ha jól tudom ezt a számot. Hogyha ennek a felét odaadnánk egy családtagnak, akit kiképeztünk, vagy odaadnánk a szomszédnak - ne adj' isten -, akit kiképeztünk erre a krónikus vagy szociális ellátásra, akkor egyrészt a betegnek nem kellene bennfeküdni, nem kellene a méregdrága ellátórendszer ágyait használni, másrészt teremtettünk volna egy munkahelyet arra az egy-két hónapra, ne adj' isten, egy évre ott a faluban. Tehát a házi ápolást megint csak haza kellene vinni, és erre nem látjuk az erőfeszítést. A közösségi és a családi ápolás, tehát a civil szervezetek és az egyházak bevonása ebbe a funkcióba, szerintem megint csak afelé vinne minket, hogy sikerülne az ellátórendszert lefelé nyomni, és minél több kezelést megtartani helyben.

Ugyanígy a sürgősségi ellátás további fejlesztése is sokat segítene az egészségügyön, hiszen ezek az intenzív vagy szubintenzív osztályok, oxiológiai osztályok nagyon sokat tudnának tenni annak érdekében, hogy az akut ellátást gyorsan megteszik, és lehet, hogy már reggel el lehet küldeni a beteget, vagy pedig meg lehet mondani azt, hogy az ellátórendszer melyik helyén kezeljék őket tovább, esetleg egy kisebb kórházban vagy kisebb rendelőben, vagy akár otthon.

Úgyhogy nagyon sokat segítene, hogyha a mentálhigiéniai, pszichiátriai gondozást erősítenénk, és lejjebb vinnénk, nem kellene csúcsintézményekben foglalni az ágyakat bizonyos addikciókkal vagy mentálhigiénés problémákkal. Ez mind-mind arrafelé mutat, hogy a csúcsintézményeinket, az akut kórházainkat mentesítsük a feladatoktól, hiszen ez a legdrágább ellátás, és hogyha ezt a költséget ki lehetne onnan szervezni bizonyos mértékben, és le lehetne vinni az ellátórendszer alsóbb szintjeire, vagy éppen haza lehetne vinni ezt a költséget a beteggel együtt, azt hiszem, az egészségügy akkor nyerné a legtöbbet.

Azt gondolom, ez a három kitörési pont lenne: egészségesnek maradni, és nem kerülni bele ebbe a rettenetes kálváriával járó rendszerbe - és itt népegészségügyi erőfeszítéseket kell tenni -; meg kellene végre oldani azt, hogy a végeken legyenek jól fizetett orvosok és ápolók; és a családi ápolásba is minél több energiát kellene fektetni. Azt gondolom, ez lenne az a három kitörési pont, ami mentén az egészségügyet szervezni kellene.

Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak.

Forrás: parlament.hu