LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen, alelnök úr. Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Többen mondták, mondtuk itt a felszólalások során, utoljára Iván professzor úrtól hallottam, hogy a költségvetés nemcsak pénzről és nemcsak számokról szól, hanem többről is. Folytatván ezt a gondolatot, azt mondanám, hogy a költségvetés nemcsak a fenntartható gazdaságról szól, arról kell hogy szóljon, de kell hogy szóljon a fenntartható társadalmi viszonyokról is, a társadalmi stabilitásról is, a gazdasági stabilitás amúgy helyes és elkerülhetetlen célja mellett. Azt is tudom, kormányon megtanultuk, hogy nem könnyű, különösen válságidőben a gazdasági stabilitás célját és a társadalmi stabilitás célját összeegyeztetni. Sose könnyű, amikor pénzszűke van, pláne nehéz.

Igen, azt is tudom, mielőtt önök mondanák, hogy például volt olyan szocialista kormányunk, amely a társadalmi stabilitás amúgy vonzó célját előtérbe helyezte, és túlköltekezte magát, tehát a gazdasági stabilitást áldozta fel, vagy ilyen szempontból politizált illúziók hatására. De ez az önkritika nem teszi igaztalanná azt a másik megállapítást, hogy van egy másik, talán ennél durvább és nagyobb veszély is, ha szolgálni akarjuk helyesen a gazdasági stabilitást, a költségvetési fegyelmet, ha úgy tetszik, és ennek égisze alatt, paravánja mögött csupa olyan intézkedést teszünk, akarva vagy nem akarva, ami a társadalmi stabilitást borogatja, ami a társadalmi különbségeket nem csökkenti, hanem növeli.

Ha megengedik, ebből a szempontból szeretném végignézni a költségvetés általam föltételezett hatását, még egyszer elismervén, hogy nagyon nehéz lehetett költségvetést alkotni a mostani viszonyok között. Ezt talán Turi-Kovács képviselő úr mondta legutóbb, aminek részben valóban a válság nehézségei az okai, részben szerintem olyan nehézségek is, amelyeket a kormány tavaly maga teremtett, de semmivel sem könnyebb az embernek a saját maga által okozott nehézségeket helyrehozni, mint a külső nehézségekkel szembenézni. Nem irigylem tehát azokat, akik ezt a költségvetést alkották.

De, de, de - és háromszor is de: ez a kevésbé irigylésre méltó szempont nem ad felmentést az alól, hogy megnézzük, adott keretek között, adott pénzből, abból, ami van válságos szituációban, növeli-e egy költségvetés-politika a társadalmi különbségeket vagy csökkenti, erősíti-e a szolidaritás amúgy is szakadozó szálait Magyarországon, vagy éppenséggel tovább szakítja őket. Abban segít-e, hogy jobban integrálódjon a társadalom, vagy akarva vagy nem akarva a dezintegráció eszköze lesz. Attól tartok, hogy minden jó vagy nem jó szándék ellenére az utóbbi jóslatot teljesíti be, a dezintegráció elősegítését, a társadalmi különbségek növelését, a szolidaritás szálainak gyengítését ez a költségvetés-politika.

Válságban egy kormánynak valóban nem sok lehetősége van. Két lehetősége és dolga azonban van. És nem megyek bele abba, méltatlan volna itt visszavágni, hogy persze, úgy látszik, válság csak most van, 2009-ben nem volt, csak most érezzük a világ hatását, akkor nem. A magam részéről természetesnek tartom, hogy egy kormány a félideig odamutogat az elődeire, aztán már túl sok borítékja nincsen, de ezen essünk túl, ez kötelező gyakorlat a politikusok részéről. Ámde két lehetőség ezzel együtt is van. Az egyik nyilván az, hogy megpróbálja a válságkezelés tőle telhető legjobb módját alkalmazni, erről sok szó esett, hogy ez a mód szerintünk jó vagy nem jó. Én nem mernék e tekintetben vitatkozni Matolcsy miniszter úrral, aki maga nyilatkozott úgy, hogy úgy tűnik megint csak, tavalyhoz, idénhez képest is, egy hitelminősítési rosszabb besorolásba csúszunk bele. Ez mutatja, hogy mennyire sikerült a válságkezelés. Ki vagyok én, hogy Matolcsy miniszter úr szaktekintélyével vitázzak?

De nem is erről szeretnék szólni, hanem arról, hogy van egy másik feladata és lehetősége is ilyenkor a kormánynak. Az pedig az, hogy megnézve, hogyan lehet a rendelkezésre álló pénzekből a szakadékokat, a társadalmi szakadékokat kicsit föltölteni, és nem elmélyíteni. Tennie kell ezt már csak az emberi jogok nevében is, hogy a saját bizottságomra utaljak, hiszen az esélyekhez és az emberi méltósághoz mindnyájunk felfogása szerint mindenkinek egyenlő joga van, még akkor is, ha a jövedelme különböző. Mit tesz ebben a tekintetben ez a költségvetés? Nemcsak megint folytatja azt a politikát, hogy onnan vesz el többet, ahol amúgy is kevesebb van, és oda is juttat kevesebbet, legalábbis még a tavalyinál is, nem az előzőkhöz képest, a tavalyihoz képest is, amivel már nyilván nem a 8 év gyanúsítható, ha saját magukhoz képest csökkentenek; a csökkentés és a nagyobb elvonás mind-mind azokat éri vagy többségében azokat éri, akiknek amúgy is nehezebb.

(15.30)

Ennyiben csak hab a tortán, hogy ha még szemléletben is szabadulni akarunk a lecsúszottak vagy a lecsúszással veszélyeztetettek problémájától, ha nagyjából azt a szemléletet tudjuk válaszul mondani, hogy menjenek ki a kerületből, menjenek ki az aluljáróból, menjenek ki az általános iskolából idejekorán. De nem csak a szemlélettel van baj. A szemléletről nyilván nem egy költségvetési vitában vitatkoznánk. Van bizony baj az objektív intézkedésekkel is.

Magyarországon pedig a lakosság 86 százaléka úgy gondolja, ez az Európai Uniónál jóval nagyobb adat, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek elviselhetetlen méretűek, és ezek csökkentését várja a kormánytól. Ezt gondolja annak ellenére, hogy éveken át a jövedelmi egyenlőtlenségek még valamelyest csökkentek is, az utóbbi évben már nem így van, de a mi kormányaink hibája is - vagy a húsz év hibája -, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentésének korszaka sem járt együtt az esélykülönbség, az életminőség különbségeinek csökkentésével.

Mi történik most? Már a jövedelmi különbségek sem csökkennek, hanem nőnek, az életminőség és az esélyek különbségei pedig nőnek, szintén nőnek. Ez nem egyszerű szegényprobléma. Súlyosan egyenlőtlen társadalmakban nemcsak szegénynek lenni rossz, hanem gazdagnak vagy közepesen elfogadhatóan élőnek lenni is rossz. Kimutatható, hogy az ilyen társadalmakban csökken a működőképesség, csökken a bizalmi viszonyok vagy egyáltalán a bizalom mértéke, sőt, talán a szakemberek itt igazolni tudnak, az ilyen társadalmaknak még az egészségi állapota is rosszabb, és nemcsak a szegényeknek, hanem általában is rosszabb. Iván professzor úr bólogat, tehát akkor én is jól olvasom az adatokat. Nem azt kérem számon, hogy önök adjanak mindenre több pénzt. De azt bizony igenis számon kérem, hogy még az evidens európai tapasztalatokat sem alkalmazzák. Európában három társadalmi stabilizátort tartanak nyilván, amivel ellensúlyozni lehet a különbségek növekedését: a progresszív adózást, a munkavállalói jogok terjedelmét és mélységét, és a szociális és jóléti ellátásokat. Most mind a hármat vagy tavalytól kezdődően, vagy az új költségvetésben kezdődően, vagy fokozódóan súlyos támadás éri.

Tudjuk, hogy a progresszív adózás megszűnt. Rossz indokok alapján szűnt meg. Önök arányos adózásról beszélnek, elfelejtvén, hogy Európában az arányos adózás nem azt jelenti, hogy mindenkitől ugyanazt a százalékot vonjuk le. Hát ehhez nem kell különösen magas IQ, hogy mondjunk egy számot, és mindenkitől azt vonjuk le! A valóban arányos adózás azt jelenti, hogy az ott maradt pénz szabadon elkölthető része is arányos. Nálunk a progresszív adózás megszüntetése ezt az arányosságot nem előidézte, hanem csökkentette; mint ahogy az az érv sem igaz, hogy legalább a munkavégzéssel arányos ez a bizonyos egykulcsos adózás.

Ki meri önök között mondani, és biztos vagyok benne, hogy senki nem olyan cinikus, hogy azt merje mondani, hogy az ápolónő azért keres keveset, mert keveset dolgozik, és dolgozzon többet, akkor majd kedvez neki az egykulcsos adó. Hát tudjuk, hogy történelmileg kialakult oka van annak, hogy egyes foglalkozási ágakban mennyit lehet keresni. Miről beszélünk akkor munkára ösztönző vagy teljesítménnyel arányos adózásnál? De ezt már sokszor elmondtuk. Az igazi baj az, hogy a 2012. évi költségvetés tovább csökkenti az amúgy is meglévő, pontosabban az amúgy is hiányzó arányosságát az adórendszernek, hiszen tovább folytatja az adókedvezmények, a kis jövedelműek adójóváírásainak kivezetését. Ilyen példa még az egykulcsos adózást alkalmazó közép-európai országokban sincsen. Ahol egykulcsos adó van, ott a szomszédainkban mindenütt vagy van egy nulla kulcs is, vagy valamilyen adókedvezményt azért a kisjövedelműeknek meghagytak. Egyedül leszünk, aki ilyen szempontból is elpusztította a progresszív adózásnak még ezt a maradék írmagját is. Nem, nem fog segíteni a minimálbér emelése ebben, akármilyen arányban emelik, emeljék, ezzel csak azt lehet elérni, hogy legalább a nominálértéke megmaradjon, de azt nem, hogy a 4-5 százalékos önök által tervezett inflációval is lépést tartson, nem beszélve a minimálbérnél csak egy kicsit magasabb bérsávról.

De az sajnos új és rossz elem ebben a költségvetésben, hogy már nemcsak a jövedelmek kedvezőtlen, felfelé való átcsoportosítása folyik az adórendszer segítségével, hanem amire eddig nem volt példa, a tanulási esélyek, a jövő esélyének átcsoportosítása is folyik, alulról felfelé, a tankötelezettség korhatárával, az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek történetével, de erről sok szó esett tegnap és ma is.

Mi a helyzet a második automatikus stabilizátorral, amit Európában alkalmazni szokás, a munkavállalói jogokkal? Hát sok szót nem érdemes erre vesztegetni, hiszen éppen ezért folyik a munkavállalói szervezetek tiltakozása, mert úgy látják, hogy a munkavállalói jogok csorbulni fognak. De ennek egy eleme érinti a költségvetést is. Nagyon is érinti. Ha igaz az, hogy önök készülnek elfogadni azt a módosító indítványt, amely a munkaadók által fizetett járulékot adóvá minősíti át, akkor ez nemcsak elkeresztelés. Az még engem nem nagyon izgatna. Ez egy komoly szemléleti változás. Ha járulékról van szó, akkor arról van szó, hogy a munkavállaló által megtermelt érték aránya fizetődik be egy biztosításba. Ha adóról van szó, akkor ezzel nem ismerjük el, hogy ez az ő teljesítményéhez, az általa termelt gazdasági értékhez, annak egy részéhez kötődik. És most már értem, hogy nemcsak elvont költségvetési vita volt, hogy szuperbruttó legyen vagy ne legyen; megmondom őszintén, engem eddig ez egy fél percig nem izgatott, mert technikai kérdésnek véltem. Nem! Ezek szerint nem csak technikai kérdés. A szuperbruttó éppen azért volt szuperbruttó, mert a dolgozó jövedelmébe, virtuális jövedelmébe számították bele azt a járulékot is, amit speciel nem ő kap meg és fizet be újra, hanem a munkaadó fizet be. Így együtt alkot ez egy és tarthatatlan szemléletet. Nem az általad termelt értékből fizeted be a saját nyugdíj- és egészségbiztosításodat. Ez egy adó, amely tőled szinte teljesen függetlenül és még elvi rendelkezésedtől is függetlenül folyik be az államkasszába. Ez a munkavállalói jogoknak, a munka értéke elismerésének súlyosan ellentmond, és súlyos szűkítése is a meglévő jogoknak.

Nézzük a harmadikat, hogy mi a helyzet a harmadik stabilizátorral, a jóléti szociális ellátásokkal. Tudom, ilyenkor nem lehet emelni őket. Még azon sem tiltakozom, hogy befagynak adott esetben. Nem örülök neki, de értem. De ha megnézzük, hogy mi történik a tavalyi, tehát az önök tavaly elfogadott és idén érvényes költségvetésében alkalmazott adatokkal, akkor ez arányaiban is csökken, a nemzeti jövedelemben meglévő arányaiban. Összesen szociális jóléti juttatásokra a 2011-es költségvetés a jövedelem, a GDP 17,5 százalékát fordította, most valamivel több mint 16 százalékát, 16,5 százalékát. Nem azt kérem, hogy növekedjen most ez az arány - de hát az istenért, mi ok van rá, hogy csökkenjen?! Épp válság idején nem szabad csökkenteni! Ugyanez a helyzet a nyugdíjkiadásokkal. A 2011. évi költségvetésben a GDP 10,2 százaléka nyugdíjkiadás, utána 8,9 százaléka lesz csak az. Ne tessék azt mondani, hogy át tetszik keresztelni a nyugdíjat szociális kiadássá, mert ahogy mondtam, a szociális kiadás arányai is csökkennek. Nincs rá tisztességes és becsületesen vállalható magyarázat.

De amire joggal lehetnének büszkék, hogy a közmunkára fordított költségek növekednek, és erre lehetne büszke az ember. De honnan növekednek? Úgy, hogy az álláskeresési támogatás összegéből veszik el, és ha összeadjuk az álláskeresési támogatás és a közmunka 2011-es összegeit, azok nagyobbak, 20 százalékkal nagyobbak, mint amit önök 2012-re terveznek, a munkára való ösztönzés jegyében. Hát hogy? Miért? Mi erre a magyarázat? Nem találok még válságviszonyok között sem magyarázatot.

Ha pedig a szakadékok nőnek, ez - ahogy mondtam - nem csak a szegényeknek baj. Abból vagy a szolidaritás érzékének csökkenése, vagy ami még ennél is rosszabb, társadalmi robbanás lehet. A határán vagyunk, így mindnyájan, ahány párt itt ül most a parlamentben. Hát ki nem ismeri az adatokat? Tárki-adatok, nem valami vad baloldali, ha van ilyen, kutatóintézet adatai: 75 százalék mondja azt az országban, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Nem dicsekedni akarok, hiszen Őszöd után mondta ugyanennyi százalék abban a nagyon indulatos, nagyon veszélyes levegőben.

(15.40)

Most drámai robbanás nélkül jutottunk idáig. Hát hogy van ez, hogy nem figyelmeztet minket arra, hogy milyen szakadék szélén mászkálunk így, együtt önökkel? Önök is tudják, hogy a szavazóik felét elvesztették, ez még mindig sokkal több, mint a miénk, közösen van szégyenkeznivalónk azon, hogy így, együtt... (Közbeszólásra:) A Tárki mondja majd, Varga képviselő úr vitatkozzon a Tárkival, én a Stumpf professzor úr alapította intézetben is pont úgy bízom, mint természetesen Matolcsy miniszter úr közgazdasági ítéletében is. Akárhogy is érezzük, hogy baj van, közösen érezzük, hogy fogy a bizalom, és fogy a lehetősége annak, hogy az emberek a közélet normál csatornáin fejezzék ki az érdekeiket.

Ehhez csak egy utolsó adalék, ami tényleg a mi emberi jogi bizottságunk szakterületéhez tartozik, kicsi resztli, de a civil alapprogram - majd nem így fogják hívni, tudom - valamilyen civil támogatás összege, ami olyan kicsi a költségvetéshez képest, kevesebb, mint a felére csökkent. Megint csak jelzésről van szó, hogy a sok társadalmi feszültség kivezető útját ez a költségvetés nem a közéleti aktivitásban keresi. Önök pontosan tudták, most is tudják, milyen nagy baj az országot szétszabdaló szakadékok mélysége, ezért hirdették meg a nemzeti együttműködés jelszavát. Az más kérdés, hogy szerintem ez hogyan sikerült, de ezért találták ki, mert tudták, hogy árkok által szabdalt országban nem lehet élni. Az már csak szimbolikus torzulása annak, hogy a nemzeti együttműködés szellemén alapuló alaptörvény asztalához a biztonság kedvéért nemzeti színű szalaggal oda kell kötözni a golyóstollat, nehogy hazavigye a szegény magyar állampolgár. Itt a szimbólum! Önök tudják velem együtt, hogy szakadékok vannak, de ezt csak elfedik valami mázzal, ahelyett, hogy a költségvetés legalább ne mélyítené a szakadékokat.

Azt javasolom, nézzük meg úgy közösen, módosító indítványok segítségével, hogy ne azt a nyomorult golyóstollat kelljen stabilizálni az alaptörvény asztalához, a társadalmat kelljen stabilizálni, de legalábbis ne destabilizáljuk jobban, mint ahol most, 2011-ben tartunk.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu