DR. HOFFMANN RÓZSA nemzeti erőforrás minisztériumi államtitkár: Tisztelt Országgyűlés! Örömteli pillanatok, órák azok a parlament üléstermében, amikor az oktatás iránt egyaránt felelősséget érző politikusok és szakemberek alkalmat kapnak arra, hogy kifejtsék nézetüket egy olyan fontos törvény kapcsán, mint amilyen most a felsőoktatási törvény vagy az elmúlt napokban a köznevelésről szóló törvény. Így van ez akkor is, ha nemrég hallottunk itt egy olyan hozzászólást, amely nehezményezte, hogy a kormánypárti képviselők nem használták ki az idejüket.

Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a tegnapi, tegnapelőtti napon maratoni oktatási bizottsági ülésen, a múlt héten több alkalommal maratoni oktatási bizottsági ülésen és több parlamenti plenáris ülésen összeszámlálhatatlanul, de szerintem legalább 40 órás időtartamban nagyon aktívan az oktatási bizottság tagjai és az oktatásirányítás résztvevői, önmagukat nem kímélve tették a dolgukat, azért, hogy jó törvények szülessenek. Úgyhogy gyanítom, az ilyen megjegyzés talán egy kicsit inkább a valamiféle szándékos konfliktuskeltés kategóriájába írható. Jóízű szakmai vita volt most is, én magam élvezettel követtem.

(11.30)

Remélem, hogy a mai napon is és a tegnapi napon is az oktatásirányítás is arról tudott tanúbizonyságot tenni mind kormánypárti, mind ellenzéki képviselőtársaimnak, hogy nyitottak vagyunk a javaslatok befogadása tekintetében. Természetesen nem fogadhatunk be, nem fogadunk be minden javaslatot, hiszen egy összeállt, több mint másfél év óta előkészített szerves, belsőleg összefüggő törvénykoncepcióról van szó, amelyből ha néhány fontos elemet kiemelünk, megbillen az egésznek az egyensúlya. De örömünkre sok olyan javaslatot kaptunk, amelyek befogadhatók, vagy még azok lesznek a közeljövőben is.

Farkas Gergelynek például a pluszkreditek beszámolására vonatkozó javaslatát meg fogjuk fontolni, én itt csak arra tehetek ígéretet, hogy személy szerint ezt akceptálandónak találom. Vagy Balczó Zoltán képviselő úrnak is volt olyan javaslata, amellyel még foglalkozunk; van még mód bizottsági módosító indítványok tételére.

Vagy éppen ilyen megfontolandónak találom, de ígéretet természetesen nem tehetek, hiszen a parlament hozza meg majd a döntést, Pósán Zoltán (sic!) úr javaslatát, a részösztöndíj 50 százalékos részemelésére vonatkozó lehetőséget, amelyet jó ötletnek találok.

Ezekkel még a hátralévő napokban foglalkozni fogunk. A parlamenti menetrendet ismerve, mindannyian tudjuk, hogy december 23-ára ütemeztük előre a végső döntést, a szavazást, tehát van még idő, hogy ezeket a kérdéseket, amelyek nem érintik az egész törvény fundamentumát, de jobbá, működőképesebbé és humánusabbá és esetleg a minőséget jobban garantálhatóvá tehetik a törvényt, azokat még megfontoljuk, és talán be fogjuk tudni fogadni a törvénybe.

Az, hogy több mint 500 módosító javaslat érkezett a törvényhez, azt persze lehet interpretálni így is meg úgy is. Ismét megnéztük, hogy a legutóbbi felsőoktatási törvénynél mi volt a helyzet. 2005-ben fogadta el a parlament az utolsó felsőoktatási törvényt, 500-nál több módosító indítvány érkezett akkor is. A felsőoktatás és a köznevelés, a közoktatás mindig is olyan téma volt, amely igen nagy aktivitást váltott ki a képviselők részéről. Ez önmagában inkább a témának a fontosságát mutatja, és nem a minőségét jelzi, megkockáztatom, sem pozitív, sem negatív irányban.

Azt azért jó érzés volt hallani, hogy a felsőoktatási törvény kapcsán olyan személyek is, akik az elmúlt másfél évben azért nem kímélték önmagukat és minket sem attól, hogy negatív minősítő jelzők zuhatagával öntsék le ezt a törvényt, azért most sokkal mértéktartóbban elismerték annak erényeit, miközben természetesen kritikát is gyakoroltak. Fájdalom, hogy ezt nem tették a köznevelési törvénnyel kapcsolatban, de természetesen a személyes véleményüket respektálják.

Ugyanakkor az az észrevétel, hogy ahelyett, hogy a korábbi törvény szellemiségét próbálnánk megmenteni, ezt inkább dicséretnek foghatnánk fel, hiszen azért tavaly áprilisban az ország úgy döntött, hogy komoly változtatásra szorul ez az ország, így a nagy rendszerek is. Ebből bizony az következik ránk nézve, törvényalkotókra nézve, hogy nem az volt a dolgunk, hogy a korábbi 2005-ös törvény szellemiségét átmentsük, hanem keressük meg azokat a pontokat, ahol változtatásra van szükség, és úgy hiszem, hogy ezt meg is tettük.

Nem véletlen, hogy az ellenzék részéről pont ezek a pontok kapták a legtöbb kritikát, és nyilván fogják is a jövőben, amely egyértelműen következik a nem azonos látásmódunkból, de a világ már csak ilyen, a demokrácia az ilyen, hogy különböző vélemények együttélését is el kell fogadni.

Egy ilyen komoly véleménykülönbség, amely a köznevelési törvény kapcsán is előkerült, és itt is előkerül, hogy kormányrendeletek sokaságára van szükség ahhoz, hogy a felsőoktatási rendszer működőképes legyen valóban. Itt egy alapvető szemléletbeli különbség van a kormánypártok és az ellenzék között. Mi azzal, hogy nem akarjuk részletszabályokkal gúzsba kötni a felsőoktatás egészének működését, ebben megjelenik egyrészt a felsőoktatás szereplői iránti bizalom, másrészt az a szándék, hogy ne kelljen a felsőoktatási törvényt, mint az egész rendszer működésének kereteit kijelölő legfontosabb jogszabályt időről időre módosítani, mert az nem jó. Az jogbizonytalanságot kelt, az kiszámíthatatlanságot idéz elő.

Ezért hiszünk abban, hogy jobb az a kerettörvény jelleg, amely a kereteket stabilan, hosszú évekre stabilan kijelöli, amely kinyitja a lehetőségeket többféle irányba, és a részletszabályokat pedig kormányrendeletben fogjuk rögzíteni.

Ugyanezt az elvet követtük és követjük a köznevelési törvénynél és más egyéb törvényeknél is.

Most akkor néhány, gyakran idézett témáról. Természetesen egy négyórás vitában elhangzott valamennyi részletre válaszolni nem fogok tudni, de talán a csúcspontokat sikerült kiemelnem.

Akárcsak az általános vitában, itt is azzal szembesültünk, hogy elég sokan érintették azokat a finanszírozási, illetve költségvetési kérdéseket, amelyek szorosan véve nem jelentik tárgyát a felsőoktatási törvénynek. Azért működnek úgy az országok, így Magyarország is, hogy évről évre költségvetési törvények születnek, amelyek az adott időszak gazdasági lehetőségeinek a számbavétele alapján jelölik ki a nagy rendszerek költségvetési kereteit, hogy ne a szakmai törvényekben kelljen olyan szabályokat rögzíteni, amelyek évről évre változhatnak. Keretszámok éppen ezért soha nem szerepeltek és most sem szerepelnek a törvényben, ahogy ezt már sokszor elmondtuk. De az a számítás, amit itt az elmúlt órában hallottunk, hogy a jelenleg 360 ezernyi felsőoktatási létszámot, ha jól értettem, 150 ezerre kívánjuk csökkenteni, tisztelt képviselő úr, az egyszerűen téves. (Dr. Hiller István: Nem!) A 360 ezerben ma benne vannak azok, akik költségtérítést fizetnek, benne vannak a levelezők, benne vannak a nappali hallgatók. Ha semmi mást nem teszünk, csak évről évre felvesszük azt a körülbelül 40-50 ezer hallgatót, akiket az állam finanszírozni fog teljesen vagy részben, és ezt megszorozzuk öttel, mert a felsőoktatás évei, ha a doktori iskolát is belevesszük, ennyi, már ez is több, mint 150 ezer, de akkor egyetlenegyet nem tettünk hozzá azok közül (Dr. Hiller István: 50 ezerrel kevesebb!), akik saját költségen fognak tanulni. Ezért ezek a számok nem igazak. Azért kell hogy ilyen határozottan elmondjam (Dr. Hiller István: Nem igaz!), mert nem szabad, hogy ilyen számok maradjanak meg azoknak a fülében, akik ezt a vitát hallgatják. Nincs is ilyen célja a felsőoktatási rendszernek. (Dr. Hiller István: Csak maradjanak meg!) Tehát a mostani létszám feltehetőleg csökkenni fog, ezzel mi is tisztában vagyunk. Az államilag finanszírozott keretszám csökkenni fog, de hogy az önköltséges képzésben részt vevők vagy részben állami ösztöndíjjal támogatott hallgatók létszáma mennyi lesz a következő években, azt nincs ember, aki ma meg tudja mondani (Dr. Hiller István: Ez nem így van!), mert ezt nem terveztük be.

Azonkívül a mostani felsőoktatási rendszer kialakulásakor egészen más volt a nemzetközi környezet. Ezt is többször elmondtuk, hogy amikor olyan világban élünk, hogy az ország fizetőképességének a fennmaradása, az adósságcsökkentés alapvető cél, akkor bizony más megfontolásokat is figyelembe kell venni, amikor az oktatás finanszírozásáról beszélünk. Én inkább úgy látnám ezt a kérdést, és ki is kell hogy mondjam, nagy dolog az, hogy ilyen gazdasági helyzetben az ország, amikor minden magyar család megkeresett 100 ezer forintjából durván 80 ezer forintot adósságtörlesztésre kell hogy fizessen, mert ennyi az ország felhalmozott adósságállománya, akkor Magyarország vállalni tudja továbbra is azt, hogy igen nagy mértékben állami ösztöndíjjal támogatott felsőoktatási rendszert fog működtetni a továbbiakban is.

Hogy mennyi lesz az önköltség, mint mondtam, ennek a számítása zajlik. Miután az emberre figyelő kormányzásunk van, higgyék el, hogy ezt olyan mértékben fogjuk megállapítani, hogy az támogatható legyen.

A diákhitel pedig, amely egy tíz éve működő rendszer, az nem egy rabszolgasorsot idéz elő; számos nyugati ország példája igazolja, hogy évtizedeken keresztül törleszthető, államilag megtámogatott diákhitel-rendszerekkel tudják biztosítani az egészséges társadalmi mobilitást. Nekünk is ez a célunk.

(11.40)

A következő nagy témacsokor, amelyet ma is többen érintettek, talán nem annyian, mint az általános vitában, de itt is elhangzott, az autonómia és a függetlenség kérdése. A függetlenség egy olyan mítosz volt a rendszerváltozás napjaiban, hónapjaiban vagy éveiben, amelynek kifejezetten pozitív töltése volt, és ez érthető volt egy diktatórikus időszak után. A függetlenség azt jelentette, hogy nem az az egy párt van, amely minden kérdésben, egészen az emberek magánéletéig lehatolóan beleszólt a mindennapi életünkbe. Ettől függetlenné válni kifejezetten egy pozitív dolog volt.

Ellenben, hölgyeim és uraim, demokráciában élünk, négyévenként országgyűlési választás van. (Dr. Lamperth Mónika közbeszól.) A népünk, az országunk, a felnőtt lakosság dönt arról, hogy ki vezesse ezt az országot, kinek ad hatalmat a kezébe, kinek ad döntési jogot. (Derültség az MSZP soraiból.) Nem teljesen értem néhány MSZP-s képviselőtársam nevetését, de a demokrácia bizony így működik.

Négy év óta, szabad választások alapján, nemzetközileg is elismert módon, szabályosan dönt a magyar nép arról, hogy kik gyakorolják a hatalmat. Ettől akarunk függetlenné válni? Hát akkor végül is kinek adjuk a kezébe a fontos kérdések irányítását, ha nem azoknak a kezébe, akiket a népünk megválasztott? Nos, én úgy gondolom, hogy ez így természetes, és éppen ezért nem vitathatjuk el a kormánynak a jogát a kormányzástól, a parlament jogát attól, hogy döntéseket hozzon, és a kormánynak a jogát attól és az állam jogát attól, hogy amire pénzt szán, mégpedig nagyon sok pénzt szán, annak az elköltését figyelhesse, hogy abba beleszólhasson.

Nos, ez a gondolatsor érhető tetten az alkotmányunkban, az új alaptörvényünkben, amely egyértelműen deklarálja a felsőoktatás tudományos, kutatói és oktatói autonómiáját; nem vindikálja az államnak azt a jogot, hogy tudományos-szakmai kérdésekbe beleavatkozzék, de a pénzek elköltésébe igen.

És ugyanez igaz a Magyar Akkreditációs Bizottság összetételére is. Hol vannak ebben a 10 milliós országban olyan valóban független emberek, akiknek nincs valamilyen világlátásuk, akik abszolút értelemben tudják biztosítani azt a függetlenséget, amelyet most olyan nagy hévvel védenek ellenzéki képviselők?

Nos, akkreditáció sokféle van, megnéztük a nagyvilágban. Akkreditációs testület lesz, éppen a minőség védelme érdekében. Nagyon sok hozzászólás módján és mentén alakult az Akkreditációs Bizottság összetétele. Nem állítom, hogy a következő napokban nem érkezik még százszámra ezzel kapcsolatos módosító javaslat, de elvitatni a kormány jogát, hogy ő is küldjön az Akkreditációs Bizottságba tagokat, azt az említettek miatt a meglátásunk szerint egyszerűen nem lehet.

A miniszter úr fontosnak tartotta a zárszavában említett két téma egyikeként a nyelvvizsga kérdését és az idegennyelv-tudást megemlíteni. Azért teszem ezt én is, mert talán a legtöbb hozzászólás ezzel kapcsolatos volt. A történelmi múltat ismerjük, a jelent is. A jövőt nem látjuk, csak sejtjük, és akarjuk azt, hogy egy olyan versenyképes országot építsünk, amely a nagyvilágban is helyt tud állni. Régi felismerés ez, gróf Klebelsberg Kunó is felismerte, hogy Magyarország nem fog tudni boldogulni akkor, ha az értelmiségi réteg nem beszél nyelveket, ha nem tud kommunikálni a környező világgal.

Ebből következik az a szempont, amelyből nem engedhetünk - nem engedhetünk -, hogy a diplomás emberek legalább egy, de az európai normát követve minél előbb két nyelven tudjanak kommunikálni a környező világgal. Ezért át fogjuk rendezni, már elkezdtük, a közoktatás rendszerét is. Igazuk van mindazoknak, akik azt mondják, hogy ott kell a nyelvet tanítani. Persze, mi is tudjuk, csak éppen jelen pillanatban, akik már bent vannak a felsőoktatás rendszerében vagy a diplomaszerzés küszöbén, ők már nem mennek vissza a közoktatásba. Tehát egy nehéz átmeneti időben vagyunk, ahol orvosolni kell azokat a személyes emberi sorsokat is, akik nem kapcsoltak időben, pedig megtehették volna, mert ez 20 év óta téma, hogy nyelvvizsgához kötött lesz a diploma, csak mindig tologattuk magunk előtt a határidőket. Itt szeretném kijelenteni, hogy miután megtesszük azokat a kompromisszumokat, hogy befogadjuk azt a javaslatot, amely ismét egy újabb haladékot ad a 40 éves nemzedéknek, ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni.

Ugyanakkor természetes, miután egy emberközpontú, humánus kormányzásnak vagyunk a hívei, hogy azok számára, akiknek olyan részképességzavaruk van, ami miatt nem várható el tőlük, hogy idegen nyelven kommunikáljanak, meg fogjuk találni a megoldást, hogy számukra a kivétel lehetősége biztosított legyen. De kérdezem: 30 ezer, 40 ezer részképesség-zavaros diplomás ember van ebben az országban? Egy csudát! Olyan rendszer van a hátunk mögött, amely nem kényszerítette, nem várta el a diplomaszerzést, és bizony jól tudjuk, ez viszont már pszichológiai tény, hogy 30 éves kor fölött a nyelvtanulás sokkal nehezebb.

De itt is szeretném elmondani, bárkinek, aki hallgatja az adást, vagy később olvasni fogja az elhangzottakat: a fiatalok, akiknek olyan szándékuk van, hogy diplomát szerezzenek, tanuljanak idegen nyelvet, minél előbb és minél többet, mert ez a diplomaszerzésnek, mi több, 2016-tól az egyetemre való jelentkezésnek előfeltétele lesz; éppen azért, mert jól tudjuk, hogy a középiskolás kor végéig intenzív a nyelvtanulási kapacitás, utána bizony lelassul az ember ilyen képessége, egy-két kivételes embertől éppen eltekintve.

Vissza kell utasítanom azt a megjegyzést, hogy szétvertünk jól működő rendszereket. Itt a képviselő úr a nulladik nyelvtanulási évfolyamra utalt. Nem vertük szét, a közoktatási-köznevelési törvény továbbra is biztosítani fogja, de nyilván ön is tudja, hogy a nulladik nyelvi évfolyamot elvégzett tanulók nem hoztak olyan arányban többlet nyelvtudást, mint ami joggal elvárható lett volna. Ezért minőségi kritériumhoz kötjük ott ezeknek a meglétét.

A következő téma, amelyről szólni szeretnék, a pedagógusképzés. És itt bizony vitám van a kormánypárti képviselőtársammal is, aki a pedagógusképzés gyakorlati évét kifogásolja. Hiller Istvánnak hívták az oktatási minisztert, akinek az idejében vagy talán az elődje idejében hozták meg azt a jogszabályt, amely a pedagógusképzést fél év gyakorlati idővel kiegészítette - nagyon helyesen tette. Az egyik legpozitívabb intézkedés volt.

A fél év gyakorlati idő szükséges, de talán nem elégséges. Erről szóltak az előző évek komoly tanulmányai, a Zöld könyv, a Szárny és teher, mindenféle pedagógusképző konferencia, és minden szakember gyakorlati megállapítása, hogy a pedagógusképzésben a gyakorlati tudás nagyon-nagyon alacsony. És a szakirodalom is gyönyörűen leírja, hogy az akadémiai pedagógiából jól képzett pedagógusok 10-20 százaléka a pályája kezdetén olyan sokkot kap a gyakorlati tudás hiánya miatt, ami eltaszítja őket a pályáról. Ezt kivédeni csak a gyakorlati időszak megerősítésével lehet. Ezt nemzetközi példák is mutatják, de nem kell minden példáért külföldre szaladnunk, ennyit mi magunktól is tudunk.

Ezért az az egyéves gyakorlati időszak, amely még a tanulmányok része, és amelynek az alapvető szabályai mind ebben a törvényben, mind a köznevelési törvény pedagógus-életpályamodelljében benne vannak, bizony alapvetően minőségi célokat szolgál: azt, hogy jól képzett, a gyakorlatban helytállni tudó, a konfliktusokat tűrni tudó, a mindenkori pedagógiai szituációra jó válaszokat adni tudó pedagógusok tömkelege lépjen ki a pályára.

(11.50)

Én mindig szomorú vagyok, amikor itt, ebben a teremben, vagy akár bizottsági ülésen a politikusok szájából sok-sok negatív jelzőt hallok a pályán lévő kollégákra nézve. Ezek nagy része nem igaz, kisebb része igaz. Miért? Mert egy ilyen, alapvetően gyakorlati pályán, mint a pedagógia, ahol a mindennapi szituációban dől el az, hogy jó tanár vagyok-e vagy sem, nem kaptak megfelelő gyakorlati képzést. Éppen ezért ennek a plusz egy évnek a kizárása a pedagógusképzésből óriási minőségi romlást eredményezne.

Szükséges az, hogy az elméleti képzés és a gyakorlati képzés egy szerves koncepció alapján történjék egy-egy egyetem keretén belül. Azért ragaszkodunk a tanárképző központ vagy tanárképző intézet megnevezéséhez, hogy a jobb kéz tudja, mit csináljon a bal. Nagyon örültem neki, amikor másik kormánypárti képviselőtársam, Pichler Imre - ha jól emlékszem - pont a gyakorlati képzés mellett érvelt. Érdekes szempont: aki iskolát vezetett, iskolában volt, mint Pichler képviselő úr, az pontosan tudja, hogy gyakorlati képzés nélkül nincs jó színvonalú pedagógus, aki pedig az egyetem oldaláról ismeri a képzést, annak lehet, hogy kicsit más a nézőpontja, de érdemes összeegyeztetni ezt a gyakorlati szempontot. Polgármester urak is bólogatnak, ők is tudják, hogy a gyakorlat szerves része a pedagógusképzésnek.

Végül az új törvénynek talán a legfontosabb hívószavával és az ahhoz kapcsolható gondolatokkal szeretném zárni a valódi zárszavamat. A felsőoktatási törvény legalapvetőbb célkitűzése az, hogy nemzeti legyen és magas minőséget biztosítson. A magas minőség bizony nehezen megfogalmazható, de mégis körülírható, sokszor mutatószámokkal is körülírható kategória. Az a fajta sokszínűség, ami kialakult a felsőoktatásban, itt-ott képviselni tudta a magas minőséget, más területeken viszont inkább csak zavart eredményezett. Abból, hogy a főiskolákat és az egyetemet, a két felsőoktatási intézmény funkcióját élesen elkülönítjük egymástól, nem az következik, kedves Osztolykán képviselő asszony, hogy a főiskolákat nem soroljuk a minőségi kategóriába. Abból csak az következik, hogy mindkét intézmény a maga feladatát magas minőségben tudja teljesíteni. A főiskolák, amelyeknek alapvető céljuk a gyakorlati pályákra történő felkészítés, ne akarjanak tudósképzésben jeleskedni, mert nem erre hivatottak. Az egyetemek pedig fordítva. Ez alapvető célja és vezérmotívuma az egész felsőoktatási törvényünknek. Az különösen bájos jelenség, amikor a minőség érdekében a képviselő minőségileg nehezen minősíthető, inkonzekvens felszólalással próbál érvelni mellette.

A minőséget szolgálja, kedves képviselőtársaim, a szóbeli felvételi lehetőségének a visszahozatala. Ha jól olvasták a törvényt, nem az van benne, hogy ettől kezdve minden egyetemen szóbeliztetni kell, hanem az, hogy megkapják a lehetőséget a szóbeliztetésre. Meg kell hogy jegyezzem, az egyetemi szféra egyértelmű támogatását élvezi ez a javaslat, és az ő javaslatukra került be. Vannak olyan humán szakok, ahol a személyes találkozás alapvető feltétele a kiválasztásnak. És ne felejtsük el, hogy az európai universitas eszme az oktatók, a professzorok és a hallgatók tudomány útján való együttes haladásának, közös tanulásának a jelenségét írja le. Ebben a vezető szerep nyilván a sokkal nagyobb tudással rendelkező oktatóké, akiktől elvitatni azt a lehetőséget, hogy különösen humán területen részt vegyenek abban a bizonyos körben, hogy kiválasszák, kikkel akarnak együtt haladni a jövőben, az bizony nem kedvez a minőségfelfogásnak. Miért feltételezzük az egyetemi professzorról, akinek mindenféle tudományos érdemei vannak, és egy élet munkájával bizonyította a szakmai tudását, hogy ő majd valami negatív, rossz szempont szerint fog dönteni? Hát alapvető, eminens érdeke, hogy a legjobbakat, a legalkalmasabbnak tűnőket válassza ki. Hogy ez hogyan fog történni, ezt részletszabály fogja előírni. Nem akarunk mindenkit szóbeliztetni. Mi is tudjuk, hogy 3 ezer jelentkezőt nem lehet szóbelin kiválasztani, de megadjuk a szóbeli lehetőségét a döntésben, a részleteket pedig később meg fogják ismerni.

Ugyancsak a minőséget és a szóbeli lehetőségét biztosítja az, hogy ötben korlátozzuk - és ehhez ragaszkodni fogunk, reméljük, hogy a parlament ezt fogja elfogadni - a jelentkezés számát. Bizonyára tudják, hogy az átlag jelentkezés száma az elmúlt években 2,7 vagy 2,8 volt. Nem igaz tehát, hogy minden magyar fiatal húsz helyre jelentkezik. Mi hármat javasoltunk, és éppen a hallgatókkal való egyeztetések eredményeképpen emeltük fel ötre. Sajnálatos tény, hogy ők letagadták ezeket az egyeztetéseket. Így került be öt alkalom a törvénytervezetbe. A tegnapi bizottsági ülés ezt eltörölte, de mi továbbra is az ötöt fogjuk javasolni, ugyanis ha magasabbra emeljük a jelentkezés számát, a szóbeli lehetőségét gyakorlati okból tiltjuk meg ebben az esetben.

Körülbelül ezek voltak a legfontosabbak.

Még a felsőoktatási szakképzésről engedjenek meg egy gondolatot. Itt is végre a profiltisztítást szeretnénk elérni, és a szakképzés felépítéséhez úgy hozzájárulni. Jóllehet ez nem a mi területünk, hanem a Nemzetgazdasági Minisztérium irányítása alá tartozik, de velük egyetértésben olyan rendet szeretnénk végre a szakképzésben is látni, ahol egy szinten meghatározott módon úgy lehet a képzést folytatni, hogy annak bizonyos elemeit később be lehessen tudni a magasabb szintbe, és fordítva is. S éppen azért, miután felsőoktatási szakképzés, lehet belőle majd továbblépni az alapképzésbe, ezért lehet bizonyos krediteit betudni, és ezért nem a középiskolákba és szakközépiskolákba helyeztük. Rémtörténeteket mindannyian tudunk a tekintetben, hogy az egyetemekkel kötött szerződések alapján különböző középiskolák, cégek hová tették a felsőfokú szakképzés színvonalát, ezért követve a nemzetközi mintát és példát, egyértelműen a felsőoktatási intézményekhez helyeztük, a szakképzésért felelős Nemzetgazdasági Minisztériummal egyetértésben. Hogy a különböző szakok területén - valaki itt említette a turizmus-vendéglátó szakot, de a gazdasági szakokat is említhetjük, vagy akár a művészeti szakképzést - ez hogyan fog egymásra épülni, hogyan fog az OKJ-s képzéstől a technikusképzésen keresztül a felsőoktatási szakképzésen, alapképzésen, mesterképzésen továbbhaladni, az nyilván az egyes szakoktól, tudományágaktól alapvetően függeni fog, de az alapvető cél és szándék ez. A részletek pedig még nincsenek meg, hiszen ilyen részletkérdéseket miniszteri rendeletben szokás szabályozni és nem törvényben.

Köszönöm minden képviselőtársamnak a nagy aktivitást, a hozzászólásokat, és a következő napokra is azt ígérem még, hogy amennyiben jobbító javaslatokkal megkeresnek bennünket, akkor önmagunkat nem kímélve tesszük azt, amit tehetünk, és az a reményünk, hogy jó törvény fog születni, amire mindannyian büszkék lehetünk.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu