LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, tisztelt alelnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Hát ez kínos! Nagyon-nagyon kínos aktus részei vagyunk. Igaz ugyan, hogy a karácsonyhoz illő a szép mondás, hogy Krisztus magára vette a világ bűneit, de nagyon-nagyon nem illik a karácsonyhoz, hogy ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy a politikusok szabadon újabb bűnöket, vétkeket, hibákat követhetnek el, többek között épp az egyházi törvény kapcsán.

Márpedig itt ez történik. Ez a vita nem egyszerűen az egyházi törvény kálváriájáról szól - sajnos, ezt a témához illő szót kell alkalmaznom -, szól arról is, de szól egy picit többről is. Szól arról is, hogy hova lett a parlamenti vita, hogy hova lett a törvények normális előkészítése, hogy mit gondolunk a sarkalatos törvények normális megvitatásának és előkészítésének módjáról; mit gondolunk az alkotmányos jogok törvényekben való érvényesítéséről; mit gondolunk emberek közösségeiről, adott esetben vallási közösségekről; mit gondolunk, hogyan bánhatunk velük.

Több ez tehát, mint egy törvény, de azt az egy törvényt is sikerült szégyenteljes történet nyomán most újra idehozni. Miért több? Önök megtisztelően sok állampolgártól kaptak bizalmat. Tudjuk is, hogy miért. Azért, mert az állampolgároknak ez a nagyon nagy száma azt gondolta, hogy egy erős kormány rendet, biztonságot, normális világot, megnyugtató viszonyokat tud hozni, jobban, mint az előző időszak hektikus időszaka, kisebbségi kormányai. És nyilván ezzel a jóhiszemű szándékkal ültek be önök is a parlament soraiba. És mi lett ebből? Biztonságos, nyugodt, rendes előkészítés?

Sose véletlen, ha egy dalból, pláne egy nem ma született dalból sláger lesz. Ugye, tudják önök is, hogy az interneten terjedő legnépszerűbb dal szövege úgy kezdődik: kis ember, hát itt a vége, kár volt annyit sírni érte, milyen gyorsan elszállt minden, és még ezt se adták ingyen.

Igen, uraim, itt a vége! Nem a kormányzásnak, azt 2014-ig kétharmaddal vígan el lehet folytatni. Itt a vége a dolog gerincének, annak a vállalásnak, amit önök tettek, ami miatt önökre szavaztak. Annak bizony itt a vége! Az egyházi törvény mellett számos esemény bizonyítja a napokból. Itt a vége a szép gazdasági reményeknek, dupla bóvli vagyunk már. Itt a vége a nemzeti presztízs emelkedésének, a nemzetközi megbecsülésnek. Európa összes jobboldali politikusa, úgy látszik, egy baloldali összeesküvés részeként Magyarországon és a magyar kormányon köszörüli a nyelvét, méghozzá sajnos joggal. Itt a vége a társadalmi békének! Nincs olyan szervezet, amellyel önök már ne ütköztek volna. És ami végképp érthetetlen a kétharmad birtokában, itt a vége a tudatosan és jól gyakorolt központi hatalomnak. Itt a vége annak, hogy önök normál módszerekkel tudják uralni akár a parlamenti törvényhozás menetét. Itt a vége, és többek között az alkotmánybírósági döntés és az ennek nyomán újra idekerült egyházi törvény bizonyítja ezt.

Látom, hogy kínos, tudom, hogy kínos, nem ezért vállalták a képviselőséget. És most szemlesütve kell ülniük parlamentben és bizottságban, amikor ilyen tragikomikus történetekkel találkoznak. Mert hogy is volt ez? Annak idején éjszaka, parlamenti megszakításokkal, a KDNP-s előterjesztés tökéletes átírásával, fölmosva az előterjesztőkkel és pártjukkal a padlót, került végszavazásra egy átírt egyházi törvény.

Az Alkotmánybíróság mostani döntése általános érvénnyel hívja fel a figyelmet, hogy a zárószavazás előtti módosítók törvényátíró lendülete nem egy törvényt, hanem a parlamentarizmust és a demokrácia egészét veszélyezteti. Erre mit csinálnak önök? Vagy mit csinálnak a jelen nem levő és az előterjesztők között elsőként szereplő emberek, többek között a fideszes frakcióvezető úr? Hogy tetszettek behozni az előző törvénynek az érvénytelenítését? Abban sem vagyok biztos, hogy mindenki tudja, aki itt ül. A nemzetiségi törvényről szóló zárószavazás előtt, koherenciazavart kiküszöbölő módosítóként a nemzetiségi törvényben szíveskedtek érvényteleníteni az egyházi törvényt; aznap követve el a zárószavazás előtti módosítók Alkotmánybíróság által elmarasztalt bűnét, amely nap az Alkotmánybíróság ülésén ez a kifogás elhangzott.

De ez még mind semmi! Mint mondják, a parlamenti adminisztráció fölmondta a szolgálatot, és ezért gyorsolvasással kellett ezt az igen jelentős sarkalatos törvényt elolvasnia annak, aki erre képes volt. Ugyan már, uraim! A parlamenti adminisztráció? Hát ne vicceljünk már egymással! A parlamenti ügymenet és az önök koalíciós egyeztetése, az mondta fel a szolgálatot! Az adminisztrációnak a világon semmi baja nincs. Ez épp annyira igaz mondat volt, mint ahogy Lázár frakcióvezető úr azt mondta, hogy á, fogalmuk sem volt az Alkotmánybíróság döntéséről előre, csak véletlenül tették be a nemzetiségi törvénybe, mert arra járt valaki, hogy az egyházi törvény gyorsan érvénytelen legyen, 8 perccel az alkotmánybírósági érvénytelenítés előtt.

Miért kell ez? Nem méltatlan? Nem a karácsonyhoz, nem a törvényhez; önökhöz, akik intelligens, jó szándékú emberek. Ezért mondom, kínos, nagyon-nagyon kínos.

Ráadásul, ha már a sors megadta maguknak azt az esélyt, hogy egy új törvényt hozzanak ide, jó, nem lehet elolvasni időben, jó, nem azok írják, mert már nem vállalják, akik annak idején négyen elkezdték ezt a törvényt. De akkor legalább ki lehetett volna javítani az előző törvény tartalmi hibáit is, amit most az Alkotmánybíróság, mivel az egészet közjogilag érvénytelenítette, nem kellett hogy vizsgáljon. De nem ez történt. A régi hibák megmaradtak, no de legalább bekerültek új hibák ebbe a törvénybe. Hát rontani egy amúgy is elrontott helyzeten, őszintén szólva, ez művészet. De önök nem ezért a művészetért vannak itt, és nem is erre hivatottak.

Nézzük csak sorba, milyen hibákat hagytak meg, és milyen új hibát tettek bele! A régi törvénynek is az volt a fő hibája, nem utolsósorban az utolsó perces átírás következtében - az eredeti azért nem ment el idáig -, hogy állam és egyház közötti, az új alaptörvényben is meglevő elválasztó vonalat, ami nem zárja ki a segítő és támogató együttműködést, többször oda-vissza átlépték. Nos, ez így maradt. Változatlan, hogy mi, politikusok fogunk dönteni arról, hogy vallási közösséget egyháznak lehet-e minősíteni. Mi, akik ilyen remekül teljesítettük a kötelességünket, éppen az egyházi törvény kapcsán. (Nyakó István: Döbbenet!) Hát ezt komolyan gondoljuk, hogy a politika, és mi, politikusok dönthetünk majd arról, hogy egy vallási közösség hittételei nekünk megfelelnek-e a többi formai indítvány mellett vagy nem!?

Ráadásul, ha bíróság dönt erről, akkor legalább fellebbezni lehet. A parlamenti döntés ellen még fellebbezés sincsen. Sőt - ez viszont új elem, új hiba a törvényben -, ha a parlament úri többsége, Isten tudja, milyen okból, talán egy újabb adminisztrációs hiba és utolsó percben kiosztott törvényjavaslat miatt valakitől, valamely közösségtől megtagadja az egyházzá minősítés jogát, akkor egy évig még újra se próbálkozhat, nemhogy nem fellebbezhet, ide se jöhet hozzánk.

Így maradt az a hiba is a törvényben, hogy ha már politikusokra bízzák eléggé el nem ítélhető módon egy vallási közösség egyházzá minősítését, akkor legalább ne ilyen szűkkörűen vonják meg az első kört. Mindenféléket lehetett hallani, belső vitákat, ezt-azt, hogy akkor végül is talán valamivel több egyház kapja meg ezt a minősítést. Nem. Nem! Marad a 14-ek listája. Ráadásul - és itt jön a törvény új hibája még a régihez képest is, amit már fokozhatatlannak hittünk - még nehezebb lesz a parlamenthez fordulni egyházi minősítésért. Nem könnyebb, nehezebb.

(13.10)

Mi történt? Annyi történt, hogy most már ezer ember kell hozzá, mint a jogászok kisebbségi véleményében elhangzott, egy olyan eljárás szerint, ami az új alaptörvény szerint nem is létezik, mert abban nincsen benne ez a bizonyos eljárás. De nem baj, nem baj, majd a zárószavazás előtti utolsó percben megint átírjuk a törvényt!

De ami ennél is nehezebb és komolyabb akadályt képez, már nem 20 éve kell egyesületként működni, mint a korábban elfogadott és érvénytelenített törvényben, hanem 100 éves nemzetközi múlttal kell rendelkezni. Hogyan van ez? Értem én, hogy esetleg segíteni akartak a nagy világvallások közösségein, de ha segíteni akartak, miért nem írták be a 14-es lista megnövelésébe őket? Ámde, ha rajtuk segíteni akartak, és az ilyen módon nem nagyon sikerült, akkor önök is tudják, vagy legalábbis remélem, hogy tudják, kin ütöttek. Szociális és oktatási intézmények sorát fenntartó egyházakon, például a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségen és másokon is ütöttek. Nem 100 évesek, éppen csak soha nem merült fel velük kapcsolatban a bizniszegyházvád az önök részéről sem.

Kaptam ugyan a bizottsági ülésen egy olyan megnyugtatónak szánt választ, hogy majd reméljük, úgy lehet érteni a 100 éves múltat, hogy ők végül is keresztények vagy a reformáció áramába illeszkednek bele, és az meg több mint 100 éves, csak speciel az egyházuk nem az. És ha önökre, ránk, politikusokra lesz bízva, hogy eldöntsük, az-e a fontos ezeknél a kisegyházaknál, hogy keresztények, a reformáció hittételeinek egy változatában hisznek, vagy az, hogy formailag nem felelnek meg a törvénynek, mert nem 100 évesek és nem nemzetköziek, akkor megint visszajutottunk oda, hogy a politika mérlegelése nem formális lesz, hanem igenis tartalmi. Azt már tényleg csak a keserűség mondatja velem, hogy ezen az alapon Pilátusnak sokkal könnyebb dolga lett volna Jézus Krisztus hitével és egyházával. 12 apostol? Hát hol van az ezer ember? És hol van a 100 éves nemzetközi működés? Egyéves sem volt!

Természetesen nem akarom történelmietlenül ezeket a körülményeket visszahozni, inkább jelzem a dolog abszurditását. (Szászfalvi László: Pedig erősen az! - Nyakó István: Állj le egy picit!) Ott maradt a törvény hibái között tehát, hogy a politika dönt arról, kik alkothatnak egyházat és kik nem, és ez nem játék. Nem úgy van ám, megjegyzem, azt az alkotmánybírósági döntés is rögzíti, nem úgy van, hogy mindegy, hogy valaki egy vallási közösség tagjaként egyébként abban hisz, amiben akar, és egyházi meg vallási közösség. Olvassák el az Alkotmánybíróság indokolását: ezt oly lényeges különbségtételnek véli, hogy éppen ezért nem engedte az utolsóperces módosítást ennek a kérdésnek a közelébe menni.

De legyünk gyakorlatiasak! Egyháznak felajánlható 1 százalékot csak egyház kaphat, a többiek átmennek a másik 1 százalékba, ahol több ezer egyesület és alapítvány versenyez, tehát nyilván nem ugyanolyan az esélyük a támogatásra. Nyilvánvalóan csak egyház kaphat, le is írják a törvényben, egyházi célú költségvetési támogatást, vallási közösség nem; csak egyház lelkipásztora minősül közfeladatot ellátó személynek; csak egyház, ha intézményt tart fenn, kaphat olyan garanciális költségvetési támogatást, hogy ugyanannyit kell kapnia, mint az állami, önkormányzati iskolának és szociális intézménynek. Persze, fenntarthat a többi is, csak lehet, hogy egy fillér nélkül. Hű, de meg vagyok vigasztalva, hogy be tetszettek írni a törvénybe, hogy még augusztusig az iskolafenntartók, meg a szociális intézmények ugyanannyit kapnak 2012. decemberig! És utána mi lesz? Egy gyerek nálunk ma 8 évig jár általános iskolába, 4 évig középiskolába, főiskolára, egyetemre 4-5 évig. Utána mi lesz velük? Kieresztik az öregeket a szociális otthonokból? Szabadjára eresztik a gyerekeket, keressenek maguknak más iskolát?

És végezetül, nem is végezetül, csak sorolva a különbségeket: csak egyház kezdeményezhet közoktatási intézményben hitoktatást, és csak egyház kaphat ehhez az államtól anyagi támogatást; csak egyház lelkipásztora lehet tábori lelkész, börtönlelkész vagy kórházi lelkész. Nem igaz, hogy nincs különbség a lelkiismereti szabadság gyakorlásában aszerint, hogy egyház vagy vallási közösség minősítést kapott a nagy hatalmú parlamenttől valaki! Az összes hiba maradt, újabb hibák jöttek.

A törvény, az eljárás az előkészítést illetően csak még szégyenletesebb lett, komédiát csináltunk magunkból, a parlamentből, de ami nagyobb baj, az összes érintettből is, márpedig a lelkiismereti szabadságnak Magyarországon 10 millió érintettje van, sokfajta hívő vagy nem hívő ember. Tartalmában pedig, ahogyan mondtam, nem lett jobb. Annyira kínos az egész, az ember legszívesebben félrenézne, mint amikor öltözetlenül lep meg valakit. Igen, ez a törvényjavaslat öltözetlenül, leplezetlenül mutatja be, hová lett a parlamenti mechanizmus. Csúnya látvány! Nem szép látvány! Nem nekem, nem nekünk, hanem az egész országnak is csúnya látvány!

Tudják, én is ismerem, önök meg pláne ismerik az ismert teológiai, filozófiai mondást, credo quia absurdum, hiszem, mert lehetetlen, hiszen különben tudnám is; de ez a mondás nem azt jelenti, hogy a hitet csak olyan törvényekkel lehet szolgálni, amik eleve abszurdak. Önök ezt az abszurditást zúdították a parlamentre, zúdították minden érintettre. Itt a példa, ez a vége. Kis ember, hát itt a vége, kár volt annyit sírni érte.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu