LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm a szót, alelnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az 5., 11., 15. ajánlási számon, és a 19., 21., 22. ajánlási számon - utóbbiak egymással összefüggenek - szereplő módosító indítványaink érdekében szeretnék szólni.

(15.30)

Ami az 5. ajánlásszámot illeti, a törvényjavaslat szövege a mostani népszámlálás gyakorlatának megfelelően törvénybe is foglalja azt, hogy ugyan önkéntes válaszadással, de rá lehessen kérdezni kinek-kinek a vallási meggyőződésére is. Ezt a passzust javasolnánk törölni. Tisztában vagyunk vele, hogy az önkéntes válaszadás nem kötelező, ez a nevében is benne van, de éppen az elmúlt időszakban a nemzetiségi törvény kapcsán zavaró tapasztalatokat szereztünk. A nemzetiségi hovatartozásra is önkéntes alapon lehetett felelni, a kutya nem mondta akkor az állampolgárnak, hogy ennek valamilyen jogi következménye lesz. És mit láttunk a nemzetiségi törvényben? Azt, hogy az önkéntes válaszadás és az adott településen önkéntesen válaszadók száma alapján lehet ott helyi önkormányzatot vagy nem lehet helyi önkormányzatot alapítani. Természetesen nem ennek a törvénynek a vitáját akarom újranyitni, bár meg is tehetném, hiszen rejtélyes módon épp a nemzetiségi törvény zárószavazás előtti módosítói között semmisítettük meg az előző egyházügyi törvényt, de boruljon rá fátyol. A példát pusztán azért hozom, hogy az önkéntes válaszadás is utána olyan következményekkel járhat, amivel a válaszadónak nem kellett számolnia.

A 11-es indítványszámon arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a törvény tartalmaz egy olyan paragrafust, ami általában nem kifogásolható, csak épp most, a mai magyar helyzetben módosítás nélkül zavarokat okozhat. A passzus, amit a törvény tartalmaz, az az, hogy az egyházi intézmények természetesen világnézeti alapon működnek, ez rendben van, és ezért a felvételnél, elbocsátásnál, alkalmazásnál ezeket a sajátos szempontokat használhatják. Még egyszer mondom, természetesnek tartom úgy általában, hogy egy egyházi intézmény a maga világnézeti követelményei szerint folytat valamilyen közszolgáltatást, és eszerint alkalmaz, mondjuk, pedagógusokat vagy orvosokat. Általában ez rendben is van. De ma, amikor az iskolák vonatkozásában számos esetben megtörténik, hogy anyagi okok miatt adtak át - vagy zömmel anyagi okok miatt - iskolát elsősorban az egyháznak, azt előírni, hogy akár azonnal megkövetelhetik nemcsak a diákoktól, de a pedagógusoktól, sőt a portástól is az adott világnézet gyakorlását, ez minden türelmi idő nélkül szerintünk helytelen, és sérti is a lelkiismereti szabadság jogát olyan településen - és ilyen is van máris vagy húsz -, ahol a település egyetlen iskolája került egy adott felekezet kezébe.

Nem egyszerűen a nem vallást gyakorlókról van szó, bár az ő jogaikat is védeni kell, hanem arról is, hogy egy másik felekezethez tartozó gyerek vagy pedagógus is oktathat abban az iskolában. Ezért eredetileg is fölvetettük a korábbi törvénynél az öt év türelmi időt. Nem mást, tehát nem az alapelvet kifogásoljuk, hanem hogy annak az intézménynek a dolgozói, akik most kerülnek egyházi kézbe, kapjanak egy bizonyos türelmi időt eme világnézeti követelmény alól. Akkor, abban a vitában azt a választ kaptuk, hogy ez nem jogtalan kérés, de majd a köznevelési törvény rendezi. A köznevelési törvény ezt nem rendezte, ezért javasoljuk ismételten ennek a paragrafusnak a meggondolását.

A 15. számú módosító indítványunk, illetve ajánlási számú indítványunk már került itt szóba, Lukács képviselő úr és Gaudi-Nagy képviselő úr is érintette, ezért szeretnék magyarázatot fűzni hozzá. Itt valóban törölni javasoltuk a hitvallás, rítus írásba foglalásának benyújtását. Nem az ellen van természetesen kifogásunk, az természetes, attól vallás egy vallás, hogy van hitvallása, és vannak bizonyos rítusai; azt kifogásoljuk, hogy ennek írásba foglalását be kelljen nyújtani a parlamentbe, és a parlament ezen az alapon ítélhessen. Itt tudniillik megint azzal a veszéllyel találkozunk, amire Turi-Kovács képviselő úr már fölhívta a figyelmet - hogy most végképp kompromittáljam az egyetértésemmel -, hogy teológiai vitává válik egy olyan vita, ami nem válhatna olyan vitává.

Értem én a törvénynek azt a szándékát, és helyeslem is azt a szándékot, hogy szűrjük ki a bizniszegyházakat, de ugye, nem gondoljuk komolyan, hogy ha valakik valóban bizniszelni és csalni akarnak, akkor nem lesznek képesek olyan hitvallást papírra vetni, hogy a meghatottságtól mindnyájan sírva fakadunk; képesek lesznek. Képesek lesznek, de a parlamenti politikusokat, még ha ezt az éleslátást föltételezem is róluk, hogy majd átlátnak a bizniszelőkön, mégsem tartom alkalmasnak vagy jogosultnak, hogy egy ilyen papír meglétéről döntsenek. Még egyszer leszögezném tehát, természetes, hogy a vallásnak van hitvallása és rítusa, nem megyek bele abba a vallástörténeti vitába, hogy vannak úgynevezett nem könyv alapú egyházak is, csak azt nem tartjuk helyesnek, hogy a parlament majd eme papírt is vegye valamilyen módon figyelembe az egyházzá nyilvánítás elbírálásakor.

Őszintén szólva, értettem azokat a módosítókat, amelyek a Magyar Tudományos Akadémiát vonják be ebbe a körbe, és valóban, tudósok még mindig jobban megítélhetnék ezt, mint parlamenti politikusok, de még ebben is vannak bizonyos kérdőjeleim. Nem tudom, és örömmel várom majd az előterjesztők vagy államtitkár úr válaszát, hogy konzultáltak-e erről a Magyar Tudományos Akadémiával, és hogy mit szól hozzá. A Magyar Tudományos Akadémia keretein belül tudniillik vallástörténettel foglalkoznak - Kővári képviselő úr utalt már erre -, de teológiával nem foglalkoznak. Tehát egy picit még ott is gondolkodnék, hogy hogyan tudnák nem teológusok ezeket a papírokat majd megítélni.

A 19., 21., 22. módosító indítványaink összetartoznak; azt a már sokat körüljárt témát boncolgatják, hogy ne a parlament, hanem bíróság legyen a döntő bíró - most akkor a szó szoros értelmében - az egyházzá való bejegyzés ügyében. Lehet, hogy államtitkár úrnak igaza van, és nem a területileg illetékes bíróság, hanem a fővárosi vagy egy külön bíróság lehet ebben illetékes; én ezt készséggel elfogadom. Az igazi különbség a bíróság és a parlament között van. Hogy aztán a bírói szervezeten belül melyik bíróság látja el ezt a feladatot, abban természetesen boldogan tanúsítanánk nyitott magatartást. Ennyiben tudniillik nem közömbös, hogy hogyan nyilvánítanak valamely vallási közösséget egyházzá.

Igaza van ugyan azoknak a felszólalóknak, akik azt mondják, hogy a vallásgyakorlás joga nemcsak egyházi keretekben lehetséges; ez igaz. De hadd idézzem az Alkotmánybíróságnak a törvényt nekünk visszadobó határozatát, amelyben föl is hívja a figyelmet, hogy nem mindegy azonban, hogy egyház vagy nem egyház az a vallási közösség, még a vallásgyakorlás jogosultságai szempontjából is. Így szól szó szerint az Alkotmánybíróság visszautasító határozatának indoklása: "Bár a közösségi vallásgyakorlás joga önmagában nem függ az egyházi jogállástól, ahhoz az egyházi törvény mégis olyan többletjogosultságokat kapcsol, amelyek lényegesek a vallási közösség élete szempontjából, ezért az egyházi jogállás megszerzésének szabályozása a törvényjavaslat keretében alapvető jelentőségű, elvi szabályozási kérdésnek minősül." Ezért is dobta vissza, hogy egy ilyen alapvető kérdést ne utolsóperces indítványokkal rendezzünk.

És valóban, a gyakorlati élet is mutatja, hogy lehet ugyan, természetesen egy közösségben egyházi jogcím nélkül is vallást gyakorolni, de ez a vallásgyakorlási jog korlátozottabb, korlátosabb föltételek között zajlik. Hadd soroljak föl néhány olyan konkrétumot, ami egyházként megillet egy vallási közösséget, nem egyházként nem illet meg. Valóban van szó anyagi, de nem csak anyagi föltételekről. Néhány az anyagiak közül: az egyházaknak járó egy százalék, nyilván, a nevében is benne van, csak egyháznak ajánlható; ha egyesületként működik egy vallási közösség, akkor a sok ezer civil szervezettel kell versenyt futnia. Csakis az egyházaknak jár az intézményfenntartáshoz járó olyan normatív kiegészítés, amely egyforma anyagi feltételek közé helyezi őket az egyházi és állami intézményekkel; más vallási közösségnek ez nem jár. Fönntarthat természetesen intézményt, de nincs meg ez az anyagi garancia, hogy pontos legyek, csak a tanév végéig van meg, mert ott a hatályba léptetés legalább ezt biztosítja nekik.

De hogy ne csak anyagi ügyeket említsek: csakis egyház folytathat iskolai hitoktatást - itt ehhez járul egy anyagi föltétel is: - úgy, hogy ennek anyagi forrását az állam, a költségvetés biztosítja. Csakis egyház szervezhet felsőoktatási intézményben hitéletet, és csakis egyháznak lehet tábori lelkésze vagy kórházi lelkésze. A két utóbbi kategória már, azt hiszem, a vallásgyakorlat lehetőségével is, ha nem is teszi azt lehetetlenné, de valamelyest nyilván összefügg. Igenis, tehát érintjük a vallásgyakorlás lehetőségét azzal a döntéssel, hogy kit, mit, milyen közösséget nyilvánítunk egyháznak. Ezért gondoljuk azt, hogy még a legtökéletesebb parlamenti összetétel - föltételezzük, hogy mi azok vagyunk - sem biztosíthatja ennek az eljárásnak a támadhatatlanságát.

(15.40)

De hadd kérdezzek fordítva: értem én, hogy bízzunk a parlamentben, de miért nem bízunk a bíróságban? Örülnék, ha az előterjesztőktől vagy államtitkár úrtól választ kapnék arra, hogy mi is a baj a bírósággal, mert valami ok nyilván volt rá, hogy az eredeti előterjesztéshez képest most nem a bíróságnak adjuk meg azt a jogot - pontosabban elvonjuk tőlük -, hanem ezt valamiért egy politikai döntéshozó testület kívánja gyakorolni. Ha tökéletesen gyakorolja, még akkor is gyanús lesz, még akkor is idézni fogják, hogy mi olyan hangzott el a vitában, ami esetleg egyik vagy másik vallási közösség számára sérelmes.

Őszintén szólva nem pontosan értem, hogy miért nem előnyösebb a kormányoldal számára, ha ezt a felelősséget a bíróságnak adják, miután mi egy törvényben keményen meghatározzuk természetesen - ez valóban a jogalkotó feladata -, hogy milyen föltételek alapján dönthessen a bíróság.

Természetesen tudom, államtitkár úr is célzott már rá a korábbi vitában, még az első törvény vitájában, hogy vannak más országok is, Ausztriát szoktuk mondani, ahol egyenesen miniszter vezeti a nyilvántartást. Igen, csak emlékeztetném államtitkár urat, hogy Ausztria nemrégiben pert vesztett a strasbourgi Emberi Jogi Bíróságnál, éppen azért, mert egy kisegyház ezt a gyakorlatot sérelmezte és följelentette.

Nem vagyok benne biztos, hogy amikor van más, jó, kielégítő megoldás is, akkor nekünk érdemes újból beleülni egy kaktuszba. Ül már ez az ország, ez a kormány épp elég kaktuszban az Alkotmánybíróság és különböző európai szervek elmarasztalása kapcsán! Miért ne tudnánk ezt úgy megoldani, hogy senkinek ne lehessen kifogása ellene?

Köszönöm szíves figyelmüket.

Forrás: parlament.hu