DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Honfitársaim határon innen és túl! Megint egy olyan szimbolikus jelentőségű, de egyben a mai napra is kézzelfogható üzenetet hordozó határozati javaslat vitájában vagyunk, ahol igazából a vita szó a klasszikus értelmében nem is mutatható ki, hála istennek. Ez egy nagyon fontos eleme mindjárt ennek a sajátos műfajú vitának, hiszen világosan kirajzolódott a frakciók álláspontjából, hogy ebben egybehangzó álláspont van. De azt hiszem, hogy egy kakukktojás mégiscsak van, hiszen valaki nincs itt, akinek itt kéne lenni és munkát kéne végezni, vagy éppenséggel szerintem börtönben kéne ülnie. Gyurcsány Ferencre utalok (Taps a Jobbik soraiban.), aki jelenleg évértékelő beszédét tartja az ATV közvetítésében. Már elnézést, hogy ilyen reklámot csinálok, de kicsit abszurdnak érzem azt, pontosan, amit Pörzse Sándor is mondott, és Varga László felszólalásából és többekéből is kikövetkeztettem, azért több mint bicskanyitogató az, hogy tulajdonképpen egy abszolút a nemzeti érdekeket sárba tipró, a jogállamiság elveitől totálisan elszakadt önkényuralmi rendszert működtető diktatúra jogutódjaiként, ráadásul 1990 után még sokat hozzátettek ahhoz a pusztításhoz, amit a kommunizmus hozott Magyarországnak, nos, ezek az emberek, ezek a vezető pozícióban levő emberek a mai napig nem számoltak el sem a régi bűnökkel, sem a mostani bűneikkel, és egyáltalán semmilyen bűnökkel. Tehát ez az, aminek véget kell vetni.

Amiben ez a határozati javaslat egy jó kiindulási alap, az az, hogy ebben úgy tűnik, hogy azért a magára valamit adó, egyrészt baloldali gondolkodású emberek, illetve a magukra valamit adó liberális gondolkodású emberek is úgy gondolják, a nemzeti érzelmű, gondolkodású emberekkel együtt, hogy itt valóban ki kell mondani azt, hogy az önkény bármilyen formája elítélendő. És esetlegesen most itt a kommunista önkény elítéléséről van szó. Kedves szocialista képviselőtársaim, ne menjünk szereptévesztésbe, minden alkalommal mindent mindig el lehet ítélni, de azt úgy hívják, hogy kocsma, és akkor ott lehet beszélgetni. De a Magyar Országgyűlésben, a magyar nemzet templomában megvannak a meghatározott napirendek, és ez a napirend, ez a határozati javaslat jelenleg a kommunista diktatúra áldozatai előtti főhajtásról szól. Az alapiránnyal, az alapszándékkal tehát mi is egyetértünk.

Azt gondolom, hogy Murányi Levente szavaihoz sok kiegészítés nem kell, hiszen ő élő letéteményese annak a kornak, egy szabadságharcos, aki azért van a kormánypárti oldalon is Wittner Mária személyében, de annak idején Horváth János is sokat szenvedett a kommunista időszakában, és Pichler képviselőtársunk is jelezte. Sokan vannak itt, akik sokféle sérelmet szenvedtek. Viszont az ilyen típusú határozati javaslatokból már egy kicsit túl sok van olyan értelemben, hogy a következmények nélkülisége ennek a folyamatnak minden felelős ember számára már kezd egy kicsit feltűnő lenni. Nekünk ez a feladatunk, a sors valószínűleg ezért küldött minket ide. Sokszor érezzük azt, hogy ez nem mindig szimpatikus, akár a baloldaliaknak, akár a liberálisoknak, akár a kormánypártiaknak, hogy mi itt valahogy mindig kicsit többet vagy keményebbet akarunk. Tegnap is elmondtuk, hogy lehet nemet is mondani, miközben önök igent mondtak a fiskális unióhoz való csatlakozásnál. Ma pedig azt mondjuk, hogy jó és fontos ez a tisztelgés, ez a határozati javaslat, mindenképpen fejet kell hajtani a kommunista diktatúra kényszerkitelepítettjeinek emléke előtt és az őket befogadók előtt, akik emberként a legnehezebb viharban, testi épségüket, életüket, biztonságukat kockáztatva segítettek ezeknek az embereknek. Ennél azonban ma már tovább kell lépni.

Mindenképpen szükség van az igazságtétel teljes körűvé tételére. Erről beszéltünk akkor is, amikor tavaly az úgynevezett akasztási törvényt fogadtuk el, legalábbis így nevezte ezt Varga István képviselőtársam, és tulajdonképpen nem is tévedett ezzel, csak legyen már egy kis végrehajtás ehhez a törvényhez, hiszen kimondtuk azt, hogy a kommunista diktatúra időszakában elkövetett bűnök, az emberiesség elleni bűntettek nem tekinthetők elévültnek, annak ellenére, hogy viszonylag régen történtek ezek a kényszerkitelepítések. Ejtsünk néhány szót a kitelepítésről is. A kezemben van egy nagyon komoly, autentikus könyv, a "Kitaszítottak" című kötet. Azt gondolom, hogy a hortobágyi kitelepítetteknek talán ez a legfontosabb üzenete, lenyomata, amit Miskolcon adtak ki a Hortobágyi Kényszer-munkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete kiadásában 2002-ben Hantos Zsuzsa főszerkesztésében. Itt egy elég érdekes okfejtés szerepel arról, hogy tulajdonképpen nem is lehet kitelepítésnek nevezni azt, ami akkor történt. Egyrészt 1945-ös kommunista hatalomátvételről lehet beszélni. Tulajdonképpen már eleve az nem helyes, hogy a Rákosi-rendszerhez kötjük ezeket az úgynevezett osztályharc jegyében meghirdetett leszámolásokat.

(15.20)

Miről volt itt szó? Amikor a Vörös Hadsereg szuronyai alatt megrendezték az első szabad választásokat, egy furcsa dolog történt: a Kisgazdapárt nyert 57 százalékkal, a kommunisták alig kaptak 17 százalékot. De mégis, mögöttük volt a Vörös Hadsereg, mögöttük voltak a helytartók, és gyakorlatilag elérték, hogy övék legyen a Belügyminisztérium. Elkezdték felépíteni szisztematikusan a katonapolitikai osztályt, aztán az ÁVH-t. Kiszelly Gábor örökérvényű könyve - Isten nyugosztalja a szerzőt - letette az asztalra, hogy az ÁVH végül is hogyan épült fel, és hogyan likvidálták az itt ülő demokratikus érzelmű hazafi képviselőket, hogyan hurcolták el, hogyan végezték ki, hogyan iktatták ki a politikai ellenállók sorából. Gyakorlatilag ezt a gyakorlatot a kommunisták már '45-től elkezdték, és elkezdték azt is, hogy tulajdonképpen az e rendszer ellenségének minősíthető elemekkel egyszerűen úgynevezett csapásmérési műveleteket kezdtek.

A csapásmérésnek végrehajtója volt az ÁVH, és a megtestesülése többek között ezek a bizonyos több kategóriába sorolható, egyes felmérések szerint legalább 300-400 ezer ember életét érintő, egyrészt úgynevezett kitelepítések, internálások, illetve rendőrhatósági felügyelet. Tehát mindennek az volt az összessége, az összüzenete, hogy a nemkívánatos előző rendszerben, a Horthy-rendszerben végül is a társadalom krémjét jelentő szereplőkkel szemben lecsapjanak, mert a könyv szerint a kitelepítettek közül megtaláljuk a negyvenes évek magyar társadalmának minden képviselőjét. Volt köztük földbirtokos, arisztokrata, értelmiségi, miniszteri tanácsos, jegyző, főjegyző, orvos, malombérlő, plébános, pap, papnövendék, ezredes, tiszt, csendőr, tisztviselő, kereskedő saját üzlettel, kulák, középparaszt, szegényparaszt, napszámos, ipari munkás, koncentrációs tábort túlélt zsidó és magyar, jugoszláv és görög kommunista. Tehát sokféle embert érintettek ezek az úgynevezett kitelepítések, amivel - mondom, azért - tényleg óvatosan kell bánni, hiszen végigvezeti a könyv, és azt mondja, hogy ez nem is deportálás, nem is telepítés, nem is kitelepítés, nem is száműzetés, nem is kitiltás, nem is elhurcolás, és tulajdonképpen az európai joggyakorlat nem is ismer olyan fogalmat, írja a könyv, amit egyáltalán a hortobágyi meghurcoltakra rá lehet olvasni, akiknek úgy teltek a hétköznapjaik, mint például olvashatjuk Dér István leveleiből. Egy részletet felolvasnék: 1953-ban, Mihályhalmán, a "kedves jó szüleimnek" címzett levélben a következőt írja. Nyilván a levelet nem küldhette el természetesen, csak megírta a levelet. "Ma húsvét vasárnapja van, nincs kényszermunka, s így módom van (de jogom nincs) arra, hogy legutóbbi soraitokra válaszoljak. A válaszadással a három év alatt még ilyen soká nem vártam, de szolgáljon mentségemül, hogy hetek óta reggeltől estig kubikolok, másrészt a rendőrség fokozta a levelezésünk körüli éberségét, ellenőrzését. Kutatások, motozások napirenden vannak, de a csomag- és levélletiltásom is kedvezőtlenül érintett. S immáron a harmadik feltámadást éltem itt meg, és ez is kizárja, hogy bárminek is örüljek. Nem is úgy, mintha kilátástalannak látnám a holnapot, de az örökös reménykedés, a folytonos bizakodás, az idegek folytonos játszi játéka végül kimerít és elfáraszt. Most már három esztendeje annak, hogy minden lépésem, sőt még az álmaim is rendőrpuskák árnyékában történik. Kérdem, minek örüljek. Bizonyos, hogy egy jottányit sem engedtem a teóriámból, és vigasztalásra ma sem vagyok rászorulva, de három esztendeig egy ilyen alpári életet élve elfáradtam."

Hát, nagyon visszafogottan fogalmaz a levélíró, hiszen ennél sokkal durvább dolgok is történtek, ezt nagyon jól tudjuk, tehát gyakorlatilag az ottani körülményekbe került emberek közül nem egyen életüket vesztették, és nekik kellett saját maguknak megoldaniuk a megélhetésüket, és a kiskorú gyermekek nem kaptak iskoláztatást például. Az iskolát is nekik kellett megoldani. Tehát egy törvényen kívüli állapotba kerültek ezek az emberek, akik valóban a magyar nemzet lényegében elitjét képezték, és egyetlenegy baj volt velük, hogy nem tartoztak a győztesnek nyilvánított osztályharc munkásrétegéhez. De láthatjuk, hogy tartoztak, voltak olyanok is. Tehát magyarul a kommunista rendszer önkénye a behódolók és az ellenállók közé osztotta fel a társadalmat, ugyanis a behódolók beálltak a sorba és építették, egy traktorról átültek téeszelnöknek, vagy éppenséggel beültek bíráskodni. A nagypapámat is B-listázták, a helyére odaült egy olyan ember, aki nem volt megfelelő a feladatra, de megbízható volt, és ezért aztán ítélkezett, és sorozatban hozta a koncepciós döntéseit. Hosszan folytathatjuk a sort.

Úgyhogy egy olyan emlékhatározatnál vagyunk, amelynek sokkal többnek kell lennie, mint emlékhatározatnak, és ezzel szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mi Murányi Levente képviselőtársammal, illetve egy esetben Ferenczi Gábor képviselőtársammal több módosító javaslatot előterjesztettünk, mert úgy gondoljuk, hogy több kell. Egyrészről az egyik módosító javaslatomról szólnék. Most nem részletes vita van, nem fogom végigmondani, de a fő irányokat elmondanám, és kérem a támogatásukat, azt hiszem, nem lesz nehéz. Ezt kérem önöktől. Egyrészt a 60. évfordulóról nem szerencsés beszélni, hiszen 1952-ben már inkább a vége felé volt a kitelepítéseknek, tehát a címben ez valószínűleg két évvel korábbról benne ragadt. Ezt jó lenne kivenni. Viszont igenis mondjuk ki, hogy ne a Rákosi-rendszer kitelepítéseiről és egyáltalán az erőszakos cselekményről beszéljünk, hanem a kommunista diktatúrák által elkövetett tömeges és népirtással felérő kitelepítéseiről és deportálásairól beszéljünk, hiszen ahogy mondottam, nem '48-ban kezdődtek, a Rákosi-hatalom átvételekor a kitelepítések, hanem már korábban, a kékcédulás választásokon a hatalom egyébként '39-es és '38-as rendeleteket felhasználva, hivatkozva kezdte meg ezeket az osztályharcos leszámolásokat. És ne felejtsük el, hogy nem csak a csonka hazában történtek ilyen típusú kitelepítések, leszámolások. Tehát '44-45 környékén, amikor hazánkat megszállta a Vörös Hadsereg, és a honvédő háborúnk elbukott, akkor egy több darabra szabdalt állapotú ország volt, illetve legitim módon még a revíziós eredményekkel megerősített országban találtuk magunkat, de gyakorlatilag azt tapasztaltuk, hogy a Délvidéken partizánalakulatok irtották a magyarokat, negyvenezer magyart semmisítettek meg, és voltak nagyon kemény kitelepítések. Kárpátalján szinte a teljes férfi lakosságot haláltáborba meneteltették, Szolyván ott van az emlékhelyük.

Ugyanilyen típusú kitelepítés történt Felvidéken, százezer magyart telepítettek ki erőszakkal, illetve 50 ezret Morvaországba, illetve Romániában is történt az Al-Duna és a Duna-delta környékére. Tehát igenis erről is, úgy gondolom, meg kell emlékeznünk, ezért javasoljuk azt, hogy ne csak a kommunista diktatúra alatt a hazánkról, hanem a megcsonkított hazáról, a Felvidékről, a Délvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról jogtalanul tömegesen deportált emberekről beszéljünk.

Végül, de nem utolsósorban nagyon fontos szólni, és erről majd részletesebben Farkas Gergely képviselőtársam szól, hogy igenis egy méltányos jóvátételt kell adni ezeknek az embereknek, a túlélőknek. Az 1992. évi XXXII. törvény rendelkezett a kárpótlásról, azonban egy furcsa, faramuci helyzet van, ezt majd a képviselőtársam pontosabban kibontja, de a lényeg az, hogy a három évnél rövidebb ideig kitelepítetteknek tulajdonképpen nem jár kártérítés, kárpótlás, amely egy abszolút elfogadhatatlan helyzet, és mivel már nincsenek annyian, szegények nagyon sokan elhunytak közülük, azt gondolom, fejenként néhány százezres összeggel nem hiszem, hogy belerendülne a költségvetés, de egy nagyon komoly elismerést adhatnánk.

Végül, de nem utolsósorban, a felelősségre vonásra vonatkozó óhajt is fejezzen ki az Országgyűlés, és mondja ki azt, hogy az alapvető emberi jogok sérelmét megvalósító és emberiesség elleni bűncselekményt jelentő kitelepítésekben a kommunista önkény kiszolgálásában közreműködő személyek felelősségre vonását szorgalmazni kell a lehető leghatékonyabb jogállami eszközökkel. Azt gondolom, nem lehet következmények nélkül hagyni. Itt van az ÁVH-könyv a kezemben (Felmutatja.), rengeteg ismerős névvel. Azt hiszem, nagyon sok nevet ismerünk itt: Pető László - ugye, Pető Iván felmenőjéről van szó - vagy éppen a körmös Bauer és felesége, vagy Bárd Károly, Bajor Nagy Ernő, Berkesi András, és még hosszan folytathatnánk a sort, olyan emberek, akiknek a haja száluk nem görbült a rendszerváltást követően.

Végül, de nem utolsósorban a nemzetközi összefüggésre szeretnék utalni. Az Európa Tanács 2012. január 27-i közgyűlésén elfogadta az erőszakos lakosságcseréről, kitelepítésekről mint emberi jogi jogsértésekről szóló határozatát. Egy nagyon fontos határozatot, 1863/2012. Ebben elítélik az ilyen típusú lakosságcseréket, először az emberi jogi történelemben, és megállapítják, hogy az államoknak felelőssége van a kártérítésre, és igenis egyéni büntetőjogi felelősséget tételeznek ezek a cselekmények, hiszen ezek emberiesség elleni bűntettnek minősülnek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ebben a határozati javaslatban sikerült módosító javaslattal elérnem azt, hogy elítélték, elítéli ez a határozat a kommunista diktatúra kitelepítéseit is.

Tehát ennek szellemében kérem a képviselőtársaimat, hogy így nézzünk szembe ezzel az üggyel, és lépjünk tovább egy emlékhatározatnál, és legyen kézzelfogható...

Forrás: parlament.hu