MILE LAJOS, az LMP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk lévő országgyűlési határozati javaslat mögött érzékelhető törekvés helyes. Az előterjesztő szándéka tehát értékelendő és támogatandó, hiszen erkölcsileg tökéletesen megalapozott. Maga az előterjesztés és annak indoklása pontos, történetileg is korrekt. Nemzedékek nőttek fel úgy ebben az országban, hogy tilos volt megemlékezni a tragikus időszakról, tilos volt a kegyelet az áldozatok iránt, egyáltalán veszélyes és büntetendő volt a gyalázat felemlegetése, a legalapvetőbb emberi megnyilvánulások bármilyen formája. Az egész berendezkedés működési képletének, természetrajzának egyik lényeges eleme volt ez a szégyenteljes alku, ez a minősíthetetlen kényszer, miszerint, ha elfogadod a felejtést mint állami ajánlatot, avagy beletörődsz abba, hogy nem beszélhetsz, nos, akkor nem fogunk bántani, talán még valami kis boldogulást is elérhetsz.

Arcpirító adat, hogy a vonatkozó "szigorúan titkos" minősítésű levéltári anyagok a történészek elől egészen 1995-ig el voltak zárva. Hiszen felháborító és tragikus volt az, amiről nem lehetett beszélni. Bosszúhadjárat volt ez, egész társadalmi csoportokat sújtott a tisztogatások dühe, a diktatúra kegyetlensége. A proletárdiktatúra határozott célja a polgári és paraszti középosztály likvidálása, gyakorlatilag az egész társadalom megfélemlítése. Jó esetben egy rövid értesítés, hogy mekkora csomagot lehet összekészíteni, hiszen ekkor és ekkor az adott családnak a kijelölt kényszerlakhelyen meg kell jelennie, de az sem volt teljesen szokatlan, hogy csak a teherautó zúgását lehetett hallani az éjszakában, majd a csizmákat az ajtó előtt, és percek alatt családok ezrei voltak kénytelenek örökre maguk mögött hagyni lakásukat, javaikat, környezetüket, az egész életüket a pribékek, martalócok ordítozása közepette.

Mi már el sem tudjuk képzelni azt a lélektani helyzetet, a szorongásnak azt a romboló hatását, amely a megnevezhetetlen, a kimondhatatlan kimondására bírta az embereket, ugyanis a kitelepítésről szóló végzés megérkezésének napját a "frász napjának", míg a kitelepítés napját a "gyász napjának" nevezte el a korabeli etimológia. Bírósági ítéletre sem volt igazán szükség, olyan jogszabályokra hivatkoztak, mint az 1912. évi LXII. törvénycikkely, nem foglalkozva olyan aprósággal, hogy a jogszabály a háborús helyzet bizonyos elemeit volt hivatott szabályozni. "Kényszerlakhelyhez kötés" - hangzott a korabeli hivatalos formula. A megfogalmazásban tetten érhető a kommunista diktatúra képmutatása, hiszen akár viszonylag ártatlan fordulatnak is tekinthetnénk, de tudjuk, és az áldozatok és elkövetők akkor is tudták, hogy ez a szemforgató hivataloskodás mérhetetlen emberi szenvedést, tragédiák sorozatát jelenti.

Osztályidegen, reakciós, kispolgári csökevény, a proletárdiktatúrára veszélyes elem, és még sorolhatnám az ostoba megbélyegzéseket, amelyek az embertelenség hivatkozási alapjai voltak. Mert minden diktatúra neuraszténiás. Hisztérikusan rohanja le mindazokat, akiknek önálló egzisztenciájuk, önálló kulturális beágyazottságuk van, hagyományaik, kötődéseik vannak, magyarán veszélyes mindenki, akinek saját gondolatai lehetnek, aki autonóm egyéniségnek tekinthető. Veszélyes bizony, hiszen az ilyen hajlamos a független szellemi létezésre, sőt akár kritikus szemléletig is eljuthat, és az már tűrhetetlen, hiszen az egyetlen helyes út a feltétlen alávetettség, az alázat, a megfontolások nélküli teljes odaadás, a lelkesen vállalt függés. És mindez a dolgozó nép boldogulása érdekében. Nem először volt tapasztalható, hogy a legembertelenebb, legelmeháborodottabb diktatúrák magasztos eszmék nevében követik el ocsmányságaikat.

Félreértés ne essék! Itt nem lázadók tömegeiről, összeesküvők csoportjairól volt szó, hanem olyan emberekről, akik minden normális társadalomban megbecsült polgárok lettek volna, de akkortájt már a "polgár" megnevezés is főbenjáró bűnnek számított. Olyan emberekről beszélünk tehát, akikről a diktatúra idegbeteg észjárása feltételezte, hogy nem illenek bele a szocialista embertípus hagymázas ideájába. Ilyen az, amikor az állam saját országának polgárai ellen fordul, kötelezően követendő típusokat kreál, és tönkreteszi, aki eltér az uniformizált elvárásoktól. Teherautókra pakolja őket, nem kímélve asszonyokat, gyerekeket, és csizmaszárukat csapkodó erőszakos haramiák intézkednek a kijelölt kényszerlakhely elfoglalásáról.

Említsük meg egy lehetséges kategorizálását a jelenségeknek! Az első ilyen intézkedés a rendőri felügyelet alá helyezés, ami természetesen a felügyelet alá helyezettek megbélyegzését, bűnössé nyilvánítását jelentette és folyamatos zaklatást. A második a deportálás, ez nagyjából egész családok elhurcolásával járt, csecsemőtől az aggastyánig, marhavagonokban a hortobágyi zárt táborok valamelyikébe szállították őket. Ez főleg a déli határszélen élő lakosságot sújtotta. Azért soroljunk fel néhány helyszínt, amelyek a Hortobágyon és annak környékén találhatók: Arkus, Borsóstanya, Borzas, Elep, Kócspuszta, Kónyatanya, Kormópuszta, Lenintanya, Mihályhalma, Tedej. Tudtommal összesen 12 ilyen tábor működött. A harmadik intézkedés az internálás, ebben az esetben az úgynevezett veszélyes elemeket minden teketória nélkül a recski munkatáborba hurcolták, ahol embertelen körülmények között brutálisan nehéz fizikai munkát kellett végezniük. Bátran nevezhetjük ezt lágernek, kényszermunkatábornak.

Létezett még a munkaszolgálat, aminek kiötlése nem kis leleményről tanúskodik, bár volt honnan tapasztalatokat átvenni, ez főleg a kulákokat érintette. Besorozták őket a hadseregbe, ott mint osztályidegen, veszélyes elemeket fegyveres szolgálatra alkalmatlanná nyilvánították, és mint ilyeneket már vitték is őket a munkatáborokba. És tudunk még az úgynevezett rabmunkáltatásról, ebben az esetben a bebörtönzötteket kényszerítették munkára, ám ami még ördögibbé és megdöbbentővé teszi ezt az eljárást, hogy így járt a Szovjetunióból hazatért hadifoglyok jó része. Ezek csak a fő kategóriák - de hányan voltak olyanok, akik elmenekültek, odahagyva mindenüket, hogy valahol, valahogy meghúzzák magukat. Velük együtt csak a Budapestről 1951. május 21. és július 18. között elhurcoltak, elmenekültek számát 13 670-re tehetjük. És nemcsak Budapestről, nemcsak a déli és nyugati határvidékről kényszerítettek embereket táborokba, hanem olyan kisebb városokból is, mint például Várpalota, Siklós, Komló, Nagyatád, Hatvan, vagy éppen említhetnénk a kunmadarasi kitelepítést, amikor még 1953 januárjában is 150 embert szállítottak a Hortobágyra.

Ne feledjük, hogy mindezzel párhuzamosan zajlott a kuláklisták készítése, a gazdák üldözése. Én az áldozatok közé sorolom azokat a vidéki embereket is, akik éppen a kulákozás elől, a padláslesöprés elől, a bebörtönzés, a meghurcoltatás elől menekültek el otthonról. Gyakran annyira titokban, hogy még a családjuk is csak jó idő elteltével tudta meg, élnek-e. Nem szóltak még a feleségüknek sem, mert ha ő sem tudja, akkor nem tudják kiverni belőle, hová lett az ura. Elmenekültek, és ha sikerült, sokan közülük valamelyik szocialista nagyberuházásnál, építkezésnél álltak be segédmunkásnak, kubikosnak, bárminek, csak dolgozhassanak. Asszonyaik pedig, már akinek sikerült eljutni, takarították a párttitkárok irodáinak ablakait, szedték utánuk a csikkeket. A gyerekek szerteszéjjel, rokonoknál, ismerősöknél, ők pedig aggódtak és sóvárogtak, hogy vajon mikor tehetik be újra a lábukat a saját portájukra.

Nagyon helyesen teszi a határozati javaslat, hogy azokról is megemlékezik, akik emberségesen bántak a hozzájuk telepítettekkel. "Befogadóink kedvesek voltak." - mondja az egyik áldozat. "A hatóság eredetileg a hátsó szobát foglalta le számunkra, mégis a tisztaszobát adták át nekünk a háziak." Tudni kell, a háziak ezzel nem kis kockázatot vállaltak, hiszen a kommunista uralom bornírtsága arra is kiterjedt, hogy szemmel tartsa, ki nem tekinti kellő mértékben ellenségnek az osztályidegent, ki nem tartja be a "ne csak őrizd, gyűlöld is" parancsát.

(14.50)

Ezek a gazemberek jól érzékelték a veszélyt, hiszen minden szolidáris gesztus, minden emberséges megnyilvánulás egy-egy lázadás volt az általános embertelenség ellen, a gyalázat létjogosultságát kérdőjelezte meg minden átadott tisztaszoba, minden tányér leves, minden szelet kenyér vagy akár egy-egy megértő, részvétteli mosoly, titkos simogatás. Tisztelet, köszönet és hála nekik, a legapróbbakért is. Ezek az emberek példát mutattak arra, hogy a diktatúra legyőzhető, és nem csak fegyverekkel győzhető le.

Ennek az egész pokoli időszaknak a nyomai nemcsak az elhurcoltak későbbi életében, lelkük legkisebb rezdüléseiben maradtak meg kitörölhetetlenül, hanem az őket követő generációk viselkedésében, világhoz való viszonyában érzékelhetők maradtak talán mind a mai napig. Ez a határozat tehát nemcsak egy erkölcsi adósságot törleszt, nemcsak a nemzet önismeretének egyik fontos elemeként kezelendő, hanem a felejtést is szolgálnia kell. Kicsit talán segíthet, hogy ettől a korszaktól végképp megszabadulva a kimondás, a megértés és a méltó megemlékezés módján végre elfelejtjük a csengőfrász okozta riadalom reflexeit, a reflexeket az utódokban is. Az ilyen emlékezés segít elfelejteni a szorongást, ha hivatalos helyiségbe kell benyitni, ha a hatóság felkeres, ha országhatárhoz érünk; segít elfelejteni a bujkáló félelmet, ha az állammal, a hatalommal van dolgunk. Mert ezt az egész megnyomorított lelki és tudatállapotot végképp el kellene felejteni, és örökre lehetetlenné tenni, hogy bármikor kialakuljon. És egyáltalán nem ellentmondás, ha azt állítjuk: ehhez a gyógyító felejtéshez elengedhetetlen az emlékezés, a történések pontos ismerete, és a kegyelet az áldozatok iránt, és a hála mindazoknak, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben. Hála a tisztaszobáért!

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu