MURÁNYI LEVENTE, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ahhoz, hogy a magyar nemzet 1945 utáni több évtizedes kálváriáját megértsük, elengedhetetlen a korszak Magyarországot érintő külpolitikájának részletesebb megismerése.
Az angolszász hatalmak már a jaltai szerződésben odadobták hazánkat a szovjet bolsevista terrorállamnak, miközben a magyar politikai vezetést a központi hatalmak szövetségi rendszeréből való kiugrásra biztatták, szándékosan félrevezetve őket. Magyarországon a baloldal külső szervező irányításával valósult meg. Létrejötte óta alapvetése a magyargyűlölet, a nemzetellenesség, az idegen érdekek képviselete hazánkkal szemben, azonban mindezekkel együtt sem lett volna képes nemzetünk ellen ennyi gaztett elkövetésére külső segítség nélkül.
A Vörös Hadsereg 1944 augusztusában érkezett a magyar határhoz. A magyar lakosság meglehetős félelemmel, reményvesztetten gondolt a jövőjére, közülük még sokan emlékeztek az 1919-es kommunista söpredék rémtetteire, ráadásul a Dont megjárt katonák beszámolói a paradicsomnak nevezett Szovjetunióban töltött időkről, az ott látottakról tovább fokozták rossz érzéseiket. És valóban, a Vörös Hadsereg magyar földre lépését követően a megvalósult rettenetet, a túlzónak tartott nyilas propagandát is meghaladták, martalócaik vérben és könnyben gázolva, női sikolyoktól kísérten taposták le hazánkat, miközben az ellenséget teljes mértékben kiszolgáló hazai bolsevikok a megfélemlített lakosságtól elvárták, hogy felszabadítóként fogadják és üdvözöljék őket. A moszkvai politikai vezetés elérkezettnek látta az időt, hogy a magyar királyi igazságszolgáltatás elől a Szovjetunióban bujkáló kommunistákat, köztük Gerőt, Révait és Farkast Budapestre küldjék.
1944. december 2-án megalakul a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amelynek alkotóelemeit a Polgári Demokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a független szakszervezetek adják. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front egyik első intézkedése a Moszkvából diktált kommunista akcióprogram elfogadása, amely azután a később megalakuló ideiglenes kormány programja lett. 1944. december 22-én Dálnoki Miklós Béla vezetésével létrehozzák a koalíciós kormányt. 1945. január 20-án megkötik a fegyverszüneti egyezményt, amelyet a párizsi békeszerződés csak 1947. február 20-án követ és ír felül.
A közép- és kelet-európai térség, köztük hazánk lakóinak háború utáni sorsáról meghatározó elképzelést a szovjet külügyi népbiztos-helyettes, bizonyos Majszkij 1944-ben készült írása ismerteti a legvilágosabban. Valójában a Jaltában megszerzett területek szovjetizálásának megvalósítási tervét ismerhetjük meg benne, függetlenül attól, hogy valójában ellenségesnek vagy szövetségesnek tartott országról ír.
Ezt írja Majszkij: a Szovjetunió abban érdekelt, hogy a háború után a korábban ellenséges országok társadalmi berendezkedése a széles demokrácia elvein nyugodjék, a népfront eszméjének szellemében. Ezeknek az országoknak belügyeibe való beavatkozástól sem kell visszariadni, mert a szovjet elképzelések szerinti államberendezkedés a béke tartósságának feltétele. Majd így folytatja, most már Magyarországra vonatkozóan: A Szovjetunió nem érdekelt abban, hogy a háború után egy erős Magyarország jöjjön létre. A környező államokkal felmerülő területi kérdéseket Magyarország ellenére kell megoldani.
Elszomorító, hogy érzelmi alapon határoztak a határok kérdéseiben, megismételve az 1920-as rablóbékét, nem törődve a magyar milliók sorsával. Durva és szomorú, de tény, a győztes hatalmak nem éreztek affinitást a legnagyobb középé-európai probléma korrekt és tisztességes megoldására. Majszkijjal tovább a sztálini úton! Magyarországot nemzetközileg el kell szigetelni, és jelentős jóvátétel fizetésére kell kötelezni, s ezenközben a győztes Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a SZEB elnöki posztját is a Szovjetuniónak adják az antant többi tagjai, elnökévé Vorosilovot nevezik ki, aki ezen felül még a Vörös Hadsereg marsallja. Ezzel a Vörös Hadsereg magyarországi jelenléte még dominánsabbá válik, ennek központi hátterét még az 1944 októberében lezajlott Sztálin-Churchill-tárgyalás eredményezte. Ezen a tárgyaláson a térség országainak, köztük a hazánknak is sokkal kedvezőbb churchilli politika végleg elbukik a roosevelti és sztálini akarattal szemben. Nincs már a győztes hatalmak közös akarata a térségben jelen, Sztálin az egyszemélyi gazda. Ezek után érthető, hogy a még létező budapesti koalíció véleményének figyelmen kívül hagyásával a Magyar Kommunista Párt szervezi meg az országos rendőrséget. Eisenberger Benjámint, művésznevén Péter Gábort bízzák meg Rákosiék a politikai rendőrség vezetésével, aki az első intézkedései között a lehető legrövidebb időn belül üzembe helyezi a volt nyilas hűségházat az Andrássy út 60. szám alatt, és megszervezi az államvédelmi osztályt, az ÁVÓ-t.
Az ÁVÓ-t Kádár János belügyminiszterré történt kinevezése után azonnal átszervezi Államvédelmi Hatósággá, azaz ÁVH-vá. Az ÁVH alapító rendeletének értelmében a szervezet feladata a dolgozó nép ellenségeinek felderítése, a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjének biztosítása. Az ÁVH egész szervezetében, függőségi rendszerében karhatalmi egységeivel és titkosügynöki hálózatával ennek a feladatnak kíván megfelelni. Vezetője, Péter Gábor csak és kizárólag Rákosi Mátyást ismeri el egyetlen felettesének, ezért tényként fogadhatjuk el, hogy az ÁVH Rákosi Mátyás ellenőrzése alatt működött. Az ÁVH-val egy időben hívják létre a katonapolitikai osztályt, a Magyar Kommunista Párt hadsereget ellenőrző szervét.
Az ideiglenes nemzeti kormány még 1944. december 22-én tett nyilatkozatában vállalja, hogy bíróság elé állítja a háborús és népellenes bűnösöket. Szovjet részről ennek a vállalásnak a minél előbbi teljesítését szorgalmazzák. Puskin politikai megbízott, illetve Vorosilov szövetséges ellenőrző bizottsági elnök Rákosinál és Szakasitsnál rosszallásukat fejezik ki a fasiszta háborús bűnösök késedelmes bíróság elé állítása miatt. A népbíróságok felállításával nem lehet tovább várni. A két helytartónak egyébként sem volt ellenszenves a szovjet követelések teljesítése. 1945 januárjától 1950. április végéig városi és megyei, politikailag elkötelezett laikus bíróságokat hoztak létre népbíróságként. Mivel a kommunisták a cinizmus területén sem voltak gátlásosak, a "nép ügyvédje" nevet adták a népbíróságok tárgyalásain működő, betegesen primitív szellemiségű ügyészeiknek.
(14.30)
Ezek az ügyészek szorosan együttműködtek a Vörös Hadsereggel együtt érkező NKVD-ügynökökkel. A függőségi helyzetre jellemzően az Andrássy út 60-ba beköltöző Péter Gábor bosszúkommandója azonnal átengedte az első emeleti helyiségeket a szovjet NKVD titkosszolgálati ügynökeinek.
1950. június 22-én indították be a kitelepítő apparátust. Először a jugoszláv határ mellől hurcolták el a megbízhatatlannak számító embereket a hortobágyi pusztára. A nagyobb lélekszámot megmozgató akciójukat 1951 novemberében és decemberében, majd '52 tavaszán és nyarán hajtották végre. 1953 januárjában Kunmadarasra szállítottak egy nagy létszámú deportált csoportot. Akkor még senki nem sejtette, hogy ez volt az utolsó csoport a Hortobágy körüli táborokban. A hortobágyi zárt táborok egyetlen más büntetőtelephez sem voltak hasonlíthatók. A hortobágyi megoldás végül is nem volt más, mint a kommunista osztályharc büntetőkategóriájának speciális egyvelege, amelyhez nem találunk hasonlót egész Európában.
A kitelepítések budapesti kezdete a vidékhez képest majdnem egy évvel később indult, amelyet aztán 1951 májusa és júliusa között tartottak meg. 13 670 kitelepítettről szólnak az okmányok, akiket Szolnok, Békés, Heves, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár, Pest és Borsod-Abaúj-Zemplén megyék településein szórtak szét. Nem kímélnek senkit, a kórházban fekvő betegeket is begyűjtik, és a kijelölt tartózkodási helyükre szállítják. A Budapest területéről kitelepítetteket a két legyet egy csapásra elvnek megfelelően kulákportákon helyezik el. Tulajdonképpen a kulákok elleni hadjáratot ezzel a módszerrel kezdik.
Természetesen a diktatúra bosszúja nem éri be ennyivel. Gerő Ernő 1952-ben a belügyminiszterhez írt levelében a bíróságok segítségét kéri a kulákok gazdasági és politikai megsemmisítéséhez. Ettől fogva a bíróságok igen súlyos pénzbírságokról határoznak a 25 holdnál nagyobb birtokkal bíró tisztességes, szorgalmas, szakmailag jól felkészült, kuláknak minősített földművelőkkel szemben. Létrehozzák a kuláklistákat, felhasználásukkal tervszerűen folytatják tönkretételüket. Először megfosztják őket a termeléshez szükséges technikai bázisuktól, második lépésként elveszik földjeiket, harmadik ütemben eltávolítják őket a mezőgazdasági szektorból.
A kitelepítésekkel kapcsolatos adatok meglehetősen bizonytalanok. Ennek egyik oka a végrehajtó politikai elit ügyes konspirálása, a múlt be nem vallása, a dokumentumok eltüntetése és titkosítása, de a legfőbb ok a felelősségre vonás elmaradása, amelyben napjainkra sincs komoly szándék.
1953. március 5-én meghalt Sztálin, a kitelepítések azonban folytatódnak. A változások irányvonalát csak a június 13-16. között a szovjet és magyar pártvezetés tagjaiból álló delegáció Moszkvában tartott tárgyalásain alakítják ki. Ennek eredményeként 1953. július 26-án jelenik meg a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1034/1953. számú határozata, amely megszünteti az internálás intézményét, valamint a kitiltás lehetőségét, azaz a kitelepítést.
A Hortobágyon, a Nagykunságban és a Hajdúságban létrehozott táborok parancsnokai elbocsátó szép üzenete így hangzik: "Ami önökkel történt, félreértés volt, tévedés, de ha nem hallgatnak róla, ismét visszakerülhetnek ide vagy a Szovjetunióba." Az amnesztiában részesültek jó része úgy érzi, a nyílt terrort a mindennapi fenyegetettség váltja fel.
A múltat végképp eltörölni nem lehet, de elfelejteni sem. Sajnos, nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem tudtak, nem tudnak a kitelepítésről semmit, mert történelmünk a mai napig hazug és elhallgató. A Magyar Bálintok és Hiller Istvánok tevékenysége nem múlt el nyomtalanul. (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Így van!) A több mint 61 éve történt kitelepítések világosan megmutatták a világnak a kommunizmus minden barbarizmusát, embertelenségét és tisztességtelenségét.
Némi vigasz a tisztességes, nem baloldali emberek számára, hogy az osztályellenségnek titulált egyének sokaságát igen, de csoportját nem sikerült megsemmisíteni. A deklasszált elemek elleni háború lényegében a teljes magyar középosztály felszámolását tűzte ki célul, és a mai posztkommunista jogutódok valószínűleg örömmel vennék, ha ismét ilyen táborokat nyithatnának, ahova az igazságot elődeikről és róluk kimondókat beterelhetnék.
A kitelepítettek szabadulásuk után nem térhettek haza lakóhelyükre. Lakásukat, ingóságaikat soha nem kapták vissza, földönfutók lettek, és rendőrségi megfigyelés alatt álltak. Gyermekeik számára az egyetemi felvételnél ab ovo működött a szocialista numerus clausus.
A kommunista diktatúra mérhetetlen szenvedéseket okozott az uralma alatt élő embereknek, azonban az üldözöttek iránti szimpátiát és az egymás megsegítésére való hajlandóságot sok honfitársunkban kiváltotta. A kitelepítettek és a szállásadásra kényszerítettek között az emberiesség szép példái gyakran jöttek létre. Sajnos, ahogy a szenvedésekről, úgy ezekről is keveset tudunk. Azt gondolom, a kitelepítések, hasonlóan sok más kommunista és náci tevékenységhez, emberellenességükben azonosak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Higgyék el, az áldozatoknak teljesen mindegy, hogy nemzetközi vagy nemzeti szocializmus küldi őket a szenvedésbe, a megsemmisülésbe. (Taps a Jobbik és a kormánypártok soraiban.) Ettől az egyszerű ténytől vezérelten a még élő áldozatok, valamint a történelmet jól kiismerő, korrekt embermilliók nagyon is jól értik, miért kellett egy náci felelősségre vonás, egy náci Nürnberg. Valóban jól gondolják, akik azt gondolják, hogy az emberi tisztességért, a nagybetűs emberi igazságért és a biztonság érzését jelentő megelőzés szándékáért kellett ez a felelősségre vonás. Éppen ezért az elmondott indokok tisztelete és elfogadása mellett végképp nem érthető és el nem fogadható, hogy ezek a szempontok nem működnek a kommunisták esetében, pedig mindannyian tudjuk, bizonyíthatóan tudjuk, hogy a bűneik a nácikénál nagyobbak, már csak az időfaktor és az elterjedés miatt is.
Azt gondolom, minden magyar embernek tudni kell, hogy az összes volt európai szocialista ország közül Magyarországon szedte legtöbb áldozatát a kommunista-szocialista diktatúra, ráadásul a jelenlegi határon túlra, idegen megszállás alá került területek magyarjainak a helyi nacionalizmussal spékelt kommunista diktatúrát is meg kellett szenvedni. Ma két olyan állam is tagja az Európai Uniónak, ahol a diktatúrák jellemzője, a kollektív bűnösség elvét hirdető dekrétum még érvényben van.
A szovjet gulágokat, táborokat megjártakra emlékezni kell, már csak a hatalmas számarányuk miatt is. Az 520 ezer hadifogoly mellett csaknem 60 ezer politikai fogoly is jelen volt ezekben a táborokban. Ezek óriási számok, a magyar lakosság lélekszámához képest mindenképpen. Egyes kimutatások szerint ezekből a szovjetunióbeli koncentrációs táborokból 300 ezren soha nem tértek vissza szeretett hazájukba.
(14.40)
A teljesség igényének teljesítése...(Az elnök csenget.) ...kutatómunkát... Igen.
Valamiért a nácik bűnei nagyobb bűnök, mint a kommunistáké, és a világ ehhez igazodik, olyannyira, hogy még maoisták és vörös terroristák is lehetnek vezető beosztásban Európában. Ezért is vállalom teljes szívvel az Európai Parlament egykori elnökének, Robert Schumannak a véleményét: az európai demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. (Taps.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés