BÖDECS BARNA (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Egy évvel ezelőtt a kommunista hatalomátvétel előkészítéseként elkövetett egyik első gyilkosságsorozatról, az 1945. április-májusi gyömrői gyilkosságok körülményeiről és áldozatairól, büntetlenül maradt tetteseiről szóltam. Ma az általam ismert egyik utolsó kommunista politikai gyilkosságról, gyilkosságokról fogok beszélni, amelyet, amelyeket - nehéz elhinni - nem az '56 utáni bosszú évtizedében, a 60-as években, hanem 1983-ban követett el a diktatúra.

Elbert János irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár, József Attila-díjas, rejtélyes körülmények között 1983. március 9-én halt meg Siófokon.

Középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, '50-ben érettségizett, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán orosz-lengyel szakon tanult, diplomát szerzett '55-ben. Ezután a Nagyvilág című folyóiratnak lett munkatársa, ahol majdnem két évtizedig dolgozott. Orosz, lengyel, angol irodalmat fordított, műfordítói szemináriumokon oktatott, és orosz irodalomtörténeti előadásokat tartott az ELTE-n, mint a világirodalmi tanszék adjunktusa. Tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is.

Sok műfajú alkotó volt. Orosz, lengyel, angol irodalmat fordított, esszéket írt, antológiákat szerkesztett. Drámafordításai kivételes nyelvi érzékenységről tanúskodnak. Pedagógusként sokat tett a kortárs külföldi írók hazai népszerűsítéséért.

Halálának körülményei, az indítóok máig tisztázatlanok. Valószínű - szerintem nyilvánvaló -, hogy politikai gyilkosság áldozata lett. A rendszerváltás után sem kerültek elő újabb adatok, amelyek ezt a feltevést kizárnák vagy megerősítenék.

A félméteres Balatonba fulladt bele Elbert János, állították az 1983-ban kiadott közlemények. Ezt már akkor sem hitte el senki, pláne azután, hogy rövid időn belül meghalt a 17 éves fia és a felesége is. A KGB vagy valamelyik másik titkosszolgálat gyilkosságára utalnak a jelek, hiszen egyébként nem lehet megmagyarázni, miért utazott március 9-én, egy szeles napon Siófokra, és fulladt bele a félméteres mélységű, hideg Balatonba, menettérti vonatjeggyel a zsebében. Az a tény, hogy nem sokkal később titokzatos balesetben meghalt Elbert 17 éves fia, akit a Dunából fogtak ki, a felesége pedig utóbb - az akkori tudósítások szerint - zavart lelkiállapotban mélybe vetette magát és szörnyethalt, egyértelműen arra utal, hogy "profik" végeztek mindhármukkal.

Szólni kell a humán értelmiségi elit és a Belügyminisztérium illetékes főosztályai közötti kapcsolatokról. Újságírók, filmesek, rádiós és televíziós személyiségek pályájuk elején igénybe kellett vegyék a "Cég" támogatását, és miután a közönség előtt ismertté váltak, akár szembe is fordulhattak egykori pártfogóikkal. Az ő helyezkedésük nem volt független az erőviszonyok átrendeződésétől, amely a lengyel válság után egyértelműen felgyorsult. A művi úton életben tartott Brezsnyev halálát követően, Andropov vezetése idején zavaros, áttekinthetetlen belharcok folytak a magyar pártvezetésen belül, ami összefüggésben állhatott a Kremlben folyó hatalmi harcokkal is.

Már 1983-ban szárnyra kelt egy legenda, amely szerint Elbert likvidálásának kiváltó oka az lehetett, hogy '56-ban tolmácsként működött közre a szovjet nagykövet, Jurij Andropov, a KGB főnöke, Szerov tábornok, valamint az Egyesült Államok nagykövetes és követe, Christian Randal között.

Elbert János holttestét unokatestvére, Ungvári Tamás azonosította Siófokon. Tömérdek személyes emléket felidéző könyvében azonban kevés az információ a professzor halálának lehetséges okairól. Mégis van néhány figyelemre méltó kijelentés, amely a KGB korabeli árfolyameséséről szól, és azt sejteti, hogy a szervezet emberei példát akartak statuálni Elbert megölésével. "Az árfolyamvesztésnek, a befolyási övezet visszaszorulásának egyenes következménye volt a Szervezeten belül kialakuló restaurációs sejtek elszaporodása: erről a lengyel pap, Popielusko atya meggyilkolása és a tettesek nyilvános bíróság elé állítása is beszédesen tanúskodik."

A gyilkosság tehát üzenet lehetett, úgy, mint Popielusko atya megölése. Címzettje a magyar értelmiség volt, amelynek egyes jeles alakjai kapcsolatokat építettek ki a kommunista párt keményvonalasaihoz kötődő titkosszolgálatokkal, de a hetvenes évek végétől kezdtek visszatáncolni, nyugati kapcsolatokat kerestek, és esetleg az ő segítségükkel találták meg az utat a táboron belüli reformereket kiszolgáló belügyi körökhöz. Ezzel a támogatással, meg persze bízva ismertségükben a közvélemény előtt, dacolni mertek régi főnökeikkel, akik elhatározták, hogy legalább egy embert, aki a legvédtelenebb volt, móresre tanítanak közülük.

Engedjék meg, hogy befejezésül bemutassam, miként vélekednek az akkori eseményekről és a következményeknélküliségről azok a fiatalok, akiknek mindez ma már történelem. Így írják - ezek internetes bejegyzések -: "Az akkori KISZ-emberek egy része ma is javában védi a titkokat... Eléggé elszomorítónak tartom a helyzetet... Mert teljesen bizonyos, hogy nekik nem érdekük az irattárak megnyitása. Sőt továbbmenve... amit nagyon fontosnak gondoltak, nehezen hiszem, hogy elénk tárják... Talán valamikor a történelemkönyvek már írni fognak róla... Dédunokáinknak... Persze lehet, hogy nem kell annyit várni... mindig lehetnek tanúk és olyan emberek, akikre nem számítanak a titokvédők..." (Az elnök csenget.)

"Ismert ember kiiktatása, megölése soha nem marad nyomtalan."

"Itt 3 gyilkosság történt. A feleség és a gyermek halála körül sincs sehol egy hiba, amelyik a megoldás felé mutatna?"

Köszönöm szépen.

Forrás: parlament.hu