MENCZER ERZSÉBET, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság 2010. évről szóló, az elektronikus hírközléssel összefüggő tevékenységéről kialakított beszámolója fekszik a Ház előtt. Ehhez a szakmai anyaghoz szeretnék néhány megjegyzést tenni, mert a tárgyalt dolgok természeténél fogva nekünk itt még akkor is kritikai döntést kell hoznunk, amikor szigorú számadatokkal reprezentált tendenciákról vitatkozunk.

Előrebocsátom, hogy a beszámolót összeállító hatóság, amelynek feladata a szabályozás, helyesen és életszerűen tárta fel a helyzetet, a tapasztalható tendenciákat. Nekünk itt, a Ház padsoraiban azzal a folyamattal kell szembenéznünk, ahogyan itthon és külföldön ennek a hatóságnak a tevékenységét, ügykörét, lépéseit látják. Ennek megítélésében ott van a politikai megosztottság. Ezúttal csak emlékeztetnék arra, hogy az Európai Unió biztosaihoz eljuttatott, majd az ő nyilatkozataikból a nemzetközi sajtóba visszajutó kritikákban rendre összekeverték az NMHH-nak például a frekvenciagazdálkodás területén meglévő rendeletalkotási jogkörét, és a nyomtatott vagy az internetes megjelenés felett gyakorolható cenzúratörekvésként állították be mindezt.

A politikai törekvés előre látható volt, mégsem történt megelőzésként érdemi lépés, az utóbbi magyarázások, eligazítások pedig rendre elvesztik a hatékonyságukat abban a médiavilágban, ahol a tulajdonosi kör pártállása szerint válogatva veszik elő újra a témákat a szerkesztők. E téren tehát, ha megkíséreljük az Európai Unióban manapság általános és politikailag korrektnek vélt fogalomkört felhasználni, az NMHH tevékenységének és döntéseinek elfogadottságát talán jelentősen javíthatná a döntéshozatal erre alkalmas területén az úgynevezett szakmai önszabályozásra való támaszkodás és a vitatott ügyek egy részének legalább elsőfokú fórumként ezekre való terelése. Ezúttal itt csak megemlítem, hogy miközben a napisajtóban a világnézeti vagy tulajdonosi megosztottság mentén szerveződő támadásokkal találkozunk, és ettől az a benyomás alakult ki, hogy bármiként lépünk is, a kritika minden megalapozás nélkül is alapvetően ellenséges irányból fog indulni, mégis jó pár éve létezik olyan újságírói együttműködés, amely alkalmas volna erre.

A Magyar Újságírók Etikai Együttműködési Testülete, amelynek a határon innen és a határokon túli magyar kisebbségek sajtóját is reprezentálva valamennyi újságíró-szervezet és egyesülés is tagja, tevékenységének hatásköre, már ami a közösen elfogadott etikai szabályozási alapelveket illeti, kiterjed a Kárpát-medence egészére. A hatóság, amelynek beszámolója itt van előttünk, miközben objektív számokkal igyekszik leírni a hazai tényeket és tendenciákat, például a kiskorúak bizonyos internetes tartalmakhoz való hozzájutásának vagy a számukra ártalmas televíziós műsorokhoz hozzájutásának tekintetében, vagy a külföldön működő és bejegyzett honlapszerverek, illetve televíziós szerkesztőségek okán, nos, miközben objektív számokkal igyekszik leírni a tényeket, amúgy is rákényszerül, hogy elvárásait a határon túli perifériákra is megkísérelje kiterjeszteni.

Ha ez a folyamat, amelyet a média egy részén eleve azzal a gúnnyal fognak várhatóan kommentálni, hogy megint egy hivatal hivataloskodik, és úgysem fog elérni semmit, továbbá, ha bármit is elérne, az már rossz példa, mert veszélybe kerülhet a médiaszabadság, nos, ha nem arra vesszük az irányt, hogy ebben a mederben folyjanak a történések, akkor bizony a szakmát, annak etikus részét ebbe bele kell vonni. Ezért javasolom megfontolni, hogy a hivatal egyfelől bővítse az első körben a szakmai önszabályozásra bízható, hozzájuk amúgy is eljutó panaszok körét, olyan szakmai tevékenységet kiváltva ezáltal, amely a megosztott újságíró-társadalom etikus magatartást szem előtt tartó részét döntési helyzetbe segíti.

(13.50)

Ha - mint tapasztaltam - az újságíró-szervezetek világnézeti megosztottságuk ellenére is képesek voltak annak mentén egyetértésre jutni, hogy közösen és kölcsönösen tartják magukat a műfaji szabályokhoz, hogy nem keverik össze a tényeket a véleményekkel, hogy interjúalanyaikat, sőt azok védtelen családtagjait oknyomozás közben is védik azoktól a represszióktól, amelyek a szenzációhajhász és gondatlan tálalás esetén várhatóan érni fogják őket, nos akkor ezt a felkészültséget és elhatározottságot érdemes kihasználni.

A különféleképpen, de mindenkor szenzációhajhász módon tálalt és a külföld közvéleménye elé vitt hazai hírhamisítási ügyek, a kitakarási botrány amúgy is olyan helyzetet teremtett, amelyben a híradók nézői vagy akár az olvasók már nem is a tényeket jegyzik meg, hanem azt a konklúziót, hogy a hivatal hallgatott, így védte a mundér becsületét. S ami ennél is kezelhetetlenebb helyzetet eredményezett, immár militáns, éhségsztrájkoló csoportocskák szerzik meg maguknak a médianyilvánosságot ahhoz a törekvésükhöz, hogy ők döntsék el, kik a felelősek a hibáért, és személy szerint kiket kelljen leváltani, természetesen mindenfajta mérlegelés, objektív vizsgálat és szakmai értékelés, a szándék és a cselekvés mérlegelése nélkül, pusztán botrányalapon.

Ahova eljutottunk ezen a területen, azzal szembe kell néznünk. Kicsi a hatékonysága annak, hogy tőlünk nyugatabbra is a megfelelő médiafelülethez jutva magyarázzuk el, hogy az NMHH mint hivatal nem rendeletekkel korlátozza a sajtószabadságot. A sajtószabadságot akkor is féltik az ő nézőpontjukból egypártinak beállított hivataltól, amikor a frekvenciaelosztást szabályozza, amely egyébként jogköre és kötelessége is. Amikor ez az értékítélet kialakul, hiába tekintünk vissza a múltra. Akik elolvasták, látták, hogy az NMHH beszámolója is bőven foglalkozik az öröklött ügyekkel, amelyeket a korábbi médiaszabályozástól vett át és vitt tovább. Hogy időrendben a korábban kezdődött ügyekre milyen feltételek vonatkoztak, azt ma olyan bonyolult elmagyarázni, hogy egyetlen véleményalkotó vagy véleményformáló média sem tölti vele az időt.

Hasonlóképpen vagyunk az előtörténetnek azzal a részével, hogy a mai parlamenti ellenzék miként nem tudott vagy nem akart megegyezni a saját politikai körein belül abban, hogy jelölteket állítson a médiafelügyeleti testületekbe. Amikor e testületeket a mai állapotukban elkezdik egypártinak és kormánypártinak bemutatni, és az előtörténetet mellőzik, olyankor a süketek párbeszéde indul be, és itt elnézést kérek a fogyatékkal élőktől, egyúttal hozzátéve, hogy még jelnyelvi tolmácsolásban is többet tudhat meg minderről az, aki valóban kíváncsi erre.

Nos tehát, amikor szembenézünk az NMHH jelentésében foglaltakkal, lényegében a helyzetértékelésében foglaltakkal, a képviselőház kritikájának éle valójában nem az objektív értékmérőket és számokat kell hogy érje. A beszámoló a digitális átállás világfolyamatában részes Magyarország helyzetét leírta. A belőle adódó, törvényhozói nézőpont és döntenivaló egyfelől a pénzről szól: miféle beruházások vagy segélyprogramok kellenek ahhoz, hogy a lekapcsolandó földi, analóg sugárzású műsorok helyett digitális platformon is elérje a szolgáltatást a lakosságnak az a része, amelynek egy ehhez szükséges set-top box ára is megterhelő? Ha abba az irányba fejlődik a világ, hogy az egyre nagyobb sávszélességű internet-hozzáférést a mobil eszközök kihasználhassák, miként segítse ezt a folyamatot a törvényhozás? Hogyan lehetne a tájékoztatók kampányköltségeinek legalább egy részében részesíteni az erre ráutalt kereskedelmi célzatú médiát? Ezek lesznek azok a kihívások, amelyekkel a következő lépésekkor találkozni fogunk.

Felemlítenék végezetül még egy példát, amelyről a közelmúltban tájékoztattak. A szakmai önszabályozást felkaroló kezdeményezés keretében a nemrég alakult és etikai szabályozással is bíró főszerkesztők fóruma a Független Médiaközponttal összefogva a közelmúltban igyekezett áttekinteni a helyzetet. A Nyílt Társadalom Alapítvány támogatásával kutatásokat végeztek arról, hogy az újságírói szakma presztízse miként változott a társadalom megítélésében. Megállapították, hogy a rendszerváltás idején a változások motorjának vélt sajtó- és médiaszakma nagyon is megbecsült volt. Manapság az újságírók megbízhatóságát az ügyvédekével és a rendőrökével helyezte egy sorba a kutatás eredménye.

Ezen a konferencián jelen volt a német sajtótanács képviselője, a Süddeutsche Zeitung egy újságírónője is, és ők ketten nem tudtak egyetérteni abban, hogy miként kell látni 1945 után a média változásait Németországban. Elhangzott, hogy aki Konrad Adenauert mint konzervatív őskövületet mutatja be - mármint akitől pozitív lépésnek tekinthető, hogy kívánta a sajtó sokszínűségét, azt, hogy minden álláspontot jelenítsen meg -, egyszóval az nem tudja, miről beszél. Igenis, Konrad Adenauer Maurice Schumannal együtt az európai uniós együttműködés megalapozója volt.

A példát azért hoztam fel, hogy lássuk, miképpen megosztottak azok, akik tőlünk nyugatabbra példaadónak tekintett médiavilágot művelnek és tartanak fenn. Az a workshop jellegű együttműködés, amelyet a főszerkesztők fóruma és a Független Médiaközpont szervezett, foglalkozott azzal is, hogy mennyit engedhet meg magának az etikus média, amikor a politikai szereplők, VIP-személyiségek helyzete a téma. Konkrétan előbb Christian Wulff szövetségi elnök lemondásra kényszerülése volt a téma, majd ehhez hozzáfűzve egy várható magyarországi oldalvágás lehetőségeként az is, hogy zu Guttenberg német honvédelmi miniszternek plágiumvádak okán le kellett mondania.

Az egyik legnagyobb hazai bulvárlap főszerkesztője megosztotta a résztvevőkkel azt a tapasztalatát, hogy bár foglakozott a lapja a köztársasági elnök ellen felhozott vádakkal, az online felületen mérhető kattintásokból kiderült számára, hogy az aznapi valóságshow eseményeihez mérten ez szinte semmiféle érdeklődést nem váltott ki. Hozzáfűzte, hogy ez Horn Gyula egykori, egy bank által támogatott építkezése ügyében is így volt. Vagyis az ő olvasóit ez nem érdekli igazán, sőt bulvárlapot nem lehet középről szerkeszteni, mert olvasói elsősorban a széleken vannak. Hát, ez megfontolandó tapasztalat.

Egy hozzászóló megosztotta a hallgatósággal azt az élményét, hogy az ARD közvetítésében a következőket látta. 18 órakor Orbán Viktor társaságában elment a kamerák előtt az ülésterembe tartva José Manuel Barroso, aki az ARD kérdésére azt mondta, hogy nem olvasta a magyar médiatörvényt, és így nincs is mit értékelnie rajta. 20 órakor, amikor az ülésteremből kilépett, már kedvezőtlen tendenciákat látott, és kivizsgálásra és módosításra szorulónak látta. Amikor az ARD-től magyarázatot kértek, hogy az üléstermi működés közben hogyan ismerhette meg az Európai Bizottság elnöke tételesen a bírálható magyar médiatörvényt, négynapos várakozás után 8 oldalas linkgyűjteményt és lapcímeket postáztak az érdeklődő részére azzal, hogy valószínűleg ebből.

A szakmai együttműködés felszólalója elmondta, hogy azt válaszolta az egyébként mértékadónak tekintett ARD-nek: önöknek joguk van propagálni, hogy a magyar médiatörvény rossz, de hozzá kellett volna fűzniük, hogy ez csupán idézett vélemény, és a törvényt nem olvasták el. Ez a megállapítás tapsot váltott ki akkor a teremben. Mindebből látható, hogy a szakmai önszabályozásra irányuló törekvés olyan lehetőség, amelyben vannak még tartalékok, és lehetőség szerint támaszkodni kellene rá abban a médiaszabályozási folyamatban, amelyben a digitális átállással egyidejűleg jelentkező digitális írástudatlanságnak a megkívánt esélyegyenlőséggel szembeni hatásaival éppúgy szembe kell néznünk, mint a világnézetileg sokszínűen megosztott és eltérő médiatulajdonosi körtől függő újságíró-társadalom reakcióival.

A törvényhozó, ha országunk, hazánk nemzetközi megítélését is szem előtt tartja, arra kell törekedjen, hogy ahol lehetséges, elfogadottságunk javuljon, és ne táplálja a korábbi, meglévő és megcsontosodott előítéleteket. Javaslom, hogy a médiahatóság előttünk fekvő beszámolóját fogadjuk el. Egyúttal azt is megfontolásra javaslom a médiahatóságnak, hogy a benne tükröződő megállapítások és tendenciák kezelésekor tegyen lépéseket a szakmai önszabályozás bevonására, a magyar újságírók etikai együttműködési testületének, a Kárpát-medence egészére kiterjedő szervezetének bevonására.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu