MENCZER ERZSÉBET, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Sosem mondtuk, hogy tévedhetetlenek vagyunk (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.), mindenkor azt mondtuk, hogy rendet szeretnénk teremteni. Ezt mondjuk most is, amikor azt a médiatörvényt módosítjuk az Alkotmánybíróság elvárásának megfelelően, amelyért annyi politikai küzdelem folyt. Akkor a korábbi évek, évtizedek sehova sem, illetve anarchiába vezető médiaszabályozását kellett meghaladni.

Önök előtt, a törvényhozókhoz méltóan, részletes indokolással kiegészített javaslat fekszik. A vezérszónoki beszédnek nem lehet célja, hogy paragrafusonként részleteiben ezt ismertessem, ám néhány olyan okot, amelyek megfontolásaink alapját képezték, meg szeretnék önökkel osztani.

A cenzúra a diktatúrák sajátossága, és jó néhányan vannak ebben az ülésteremben is, akiknek van tételes ismeretük arról, hogy mindez a Kádár-rendszerben miként működött. Ezek az ismeretek ma nem elegendőek, mert bár túlléptünk azon az olvasói magatartáson, amely a Népszabadság vezércikkét akként olvasta el az MSZMP KB üléséről, hogy hányszor említették meg benne Korom Mihályt és hányszor Fock Jenőt, és ebből kísérelte meg megállapítani (Novák Előd: Eltér a tárgytól! Vonjuk meg a szót!), hogy most reformok jönnek-e vagy ortodox moszkovitizmus. Ebben a vonatkozásban a visszakereshető és újraolvasható nyomtatott sajtó volt a fontosabb.

Amíg nem lehetett a lakásokban is rögzíteni a tévéhíradót, az elektronikus médiaformákban elő-előadódott bakikkal csak a szakma foglalkozott.

(19.20)

Manapság az úgynevezett offline, a nyomtatott sajtó lassú elhalásának korszakát éljük, és minden vizsgálat arról szól, hogy az elektronikus elérhetőség egyre szélesebb, akár az internetet nézzük, akár a tévéhíradót. Mint látják, maga a javaslat is utal erre. Idézem pontosan az indoklásból: "Az alkotmánybírósági határozat nem azt kifogásolta, hogy a sajtó- és médiatörvény egészének tárgyi hatálya kiterjed a sajtótermékekre, csupán a 14. § (1) bekezdésének, 15. §-ának, 16. §-a második fordulatának és 18. §-ának a sajtótermékekre történő alkalmazhatóságát és ezen keresztül a hatósági kontroll lehetőségét tartotta aggályosnak, rögzítve, hogy jelentősebb állami beavatkozás lehetséges az audiovizuális és rádiós médiaszolgáltatások területén, mint a sajtótermékek tekintetében, az előbbiek hatása ugyanis sokkal erőteljesebb az emberi gondolkodásra. A sajtótermékek tekintetében a kifogásolt követelmények megszegése esetén elegendő a polgári jogi és a büntetőjogi védelem."

A médiaszabályozás megalkotóit már a legkorábbi változat előterjesztésekor gyakorta érte az a kritika, hogy bár az újságírói szakma egységes, a nyomtatott sajtó szabályozását ne vegyék egy kalap alá a többi elektronikus médiatípussal. Ez az elvárás nem volt ok nélküli, de nem volt a maradéktalan igazság birtokában sem. Azért merem ezt így megfogalmazni, mert ha a párhuzamosan beadott panaszok feletti vitát tekintjük, könnyű belátni, hogy igencsak hasonlítanak egymásra a nyomtatott sajtó és, mondjuk, a televízió konfliktushelyzetei. A szabályozás célul tűzte ki a kodifikációs munkát elvégzők számára, hogy - miként azt a sajtóetikai elvárások is tartalmazzák - legyen gondja az interjúalanyok védelmére. Az alapfokú újságíró-iskolában is tanítják, hogy egy cikket úgy kell megírni, hogy aki a szerzőt tájékoztatja, mondjuk, a kábítószer illegális szétosztásáról, azt másnap ne találják rendőrségi hírként elvágott nyakkal a közeli közparkban.

De mondhatok más példát is akár a televíziós területről. Egy hatalmi visszaélésekkel, korrupcióval is megvádolt állami vezető családját felkereste egy forgatócsoport, és felvette, amint a kaputól a feleségének bekiabálják az arra irányuló kérdéseket, hogy a férje most is a titkárnőjével pásztorórázik, kitéve ezzel mind a vétlen asszonyt, mind annak gyermekeit sokféle másnapi megalázó jelenetnek.

Még egy példát említek: azokat az eseteket, amikor a valóságshow-kban az emberi méltóságot is sértő jeleneteket sugározzák, rombolva ezzel mindazt az ethoszt, amelyet a kiskorúakra is át kívánnánk örökíteni. Nos, ezekből is származott számos peres eljárás, a kiskorúak védelmét pedig egyébként is szabályozni kellett.

A megoldás tehát, hogy az úgynevezett offline, a nyomtatott sajtó világát az előterjesztés annak ellenére, hogy azonos etikai szabályok vonatkoznak annak művelésére, mint az elektronikus, az online médiára, az alkotmánybírósági kritikának megfelelően - amint azt a jogtechnikai igény elvárja - kiemeljük innen. Az emberi méltóság elvont követelményének biztosítása marad a hatósági ellenőrzés tárgya az előterjesztés szerint.

Az emberi jogok és a magánélet védelme - amelyek úgyszintén konfliktusforrások a nyilvánosság előtt megszólaltatott szereplők és azok között, akik legyártották az ezekről szóló anyagokat, akik megszólaltatták őket - eddig sem volt szabályozatlan. Külön szeretnék rámutatni, hogy az eddigi perek tanúsága számunkra az, hogy e területen működik a bírósági gyakorlat, tehát eleget tehettünk a jogtechnikai elvárásnak. Hozzá kell tennem, a most módosítandó törvény erre vonatkozó rendelkezéseit a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság gyakorlatilag eddig nem is alkalmazta.

A pártállami cenzúrával kezdtem, és nem mehetek el szó nélkül a javaslatnak a mellett a megoldása mellett, hogy a sajtószabadságról és a médiaszolgáltatásokról szóló törvény 6. §-át módosítva az információforrásokra vonatkozó rendelkezést pontosították. A kilencvenes évek végén az erdélyi magyar sajtó területén dolgozó újságíróktól hallottuk azt a figyelmeztetést, hogy aki az akkori Romániában egy stúdióbeszélgetésben megkérdezte volna az állami illetékest arról, hogy van-e elég tankunk a határon arra az esetre, ha megtámadna bennünket bármelyik szomszéd, máris államtitok megismerésére és publikálására irányuló bűncselekmény részesévé vált volna. Hát még ha cikket ír olyan kitétellel, hogy a nevét elhallgatni kívánó illetékestől tudom, hogy a helyzet így vagy úgy áll.

A kérdésben itthon zajlott viták és perek arról szóltak, hogy a titokgazda dolga a titkot megvédeni. Mégis szabályozásért kiált, hogy alkalmasint egy-egy bűnügyben a bizonyítás lehetetlen, a jól tájékozott oknyomozó újságíró akár terrorcselekmény kitervelését is közzéteheti, de a bíróság nem kötelezheti őt adatainak feltárására. A javaslat - helyesen - ezt a problémát a büntetőeljárás szabályozásának keretei közé helyezi át.

Most, hogy ezeket összefoglaltam, arra kell gondolnom...

Forrás: parlament.hu