DR. APÁTI ISTVÁN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Azt hittem, hogy a vita végéhez, lezárásához közeledünk, de Bárándy képviselő úr felébresztette bennem az alvó oroszlánt és a mélyen szunnyadó ösztöneimet. Először nem is akartam hinni a fülemnek, bíztam benne, hogy hátha... (Dr. Bárándy Gergely: Éld ki magad!) Mindjárt következik majd a kérés, majd meglátod! (Derültség.) Reménykedtem, hogy nem a Marian Cozma-ügyről hallok. Kérdezném, hogy a Marian Cozma-ügyben hozott ítéletről beszélt? (Dr. Bárándy Gergely: Igen.)

(22.20)

Nem tudom egyébként, hogy az halált okozó testi sértés volt-e, valószínűleg életveszélyt okozó testi sértés lehetett a vesén szúrt sportolónak, mert a halált okozó testi sértés fel sem merülhet, az fogalmilag kizárt egy olyan esetben, amikor gyakorlatilag Marian Cozma szívét ketté vágták egy olyan szúrással, amelyet csak olyan elkövető tud elkövetni, akinek egyrészt átlag feletti anatómiai ismeretei, jóval átlag feletti fizikai ereje van, és legfőképpen aki lehet, hogy nem először végezte ezt a hentesmunkát. Tehát, képviselő úr, itt fogalmilag kizárt, hogy halált okozó testi sértés fennállhat.

Az én ismereteim szerint itt azon állt vagy bukott az egész ügy, hogy ezt több emberen elkövetett emberölés bűntette kísérletének minősítjük-e, illetőleg hogy a szándékegység fennállt-e az elkövetők között a Marian Cozmát ért, illetőleg a horvát származású kézilabdázót ért szúrás esetén. Nyilvánvaló, hogy amit az ügyről tudunk, az alapján nem is lehet kérdés, hogy fennállt. Ha végignézzük ennek a nem hiába születettekből álló hordának a viselkedését, és nyomon követjük az egész estés ámokfutásukat, a szórakozóhely vendégeinek terrorizálását, akkor egyértelmű, hogy a szándékegység fennállt. Gyakorlatilag megerőszakolták a tényállást, belemagyarázhatta - ez az én személyes véleményem - a bíró azt, hogy itt tulajdonképpen nem is egy ilyen minősített esettel állunk szemben, amelyre akár életfogytig tartó szabadság is kiszabható, hanem egy alapesettel, egy befejezett emberölés és egy életveszélyt okozó testi sértés halmazatával. Ez megint csak értelmezhetetlen, mert aki más embert vesén szúr, és gyakorlatilag öt percen múlik a sértett élete, azon múlik, hogy a szerb társa a vállára vette és bevitte őt a kórházba, és egy rendkívüli orvosi bravúrral, egy műtéttel eltávolítva a veséjét megmentették az életét, hát ott életveszélyt okozó testi sértésről sem lehet szó, mert nyilvánvaló, hogy a szándék nem a testi sértés okozására terjedt ki, hanem az élet elvételére. Mint ahogy Marian Cozma esetében sem arról lehet szó, hogy egyszerűen csak testi sérülést akartak neki okozni, hanem nyilvánvalóan ki akarták oltani az életét.

Jogászok vagyunk, nem kell magyarázni a különbséget a halált okozó testi sértés és a befejezett emberölés, illetve az emberölés kísérlete és az életveszélyt okozó testi sértés között, mert ezek oly egyértelműen az élet kioltására irányuló cselekmények voltak, hogy ezt igazából nem is kellene különösebben vizsgálni vagy bizonyítani, illetőleg az orvos szakértők ezt megtették. Halált okozó testi sértésről lehet akkor beszélni, ha valakit, mondjuk, megütnek, és olyan szerencsétlenül esik, olyan koponyasérüléseket szenved, hogy életét veszti. Nyilvánvalóan nem az élet elvételére irányul egy fejre mért ütés az esetek nagy többségében, tehát az elkövetőt a halálos végeredmény bekövetkezésében nem terheli felelősség, csak a testi sértésben. Hát itt erről szó sem lehetett.

Itt vagy valamiféle olyan dologról lehetett szó, két olyan dologról, amiről nincs tudomásunk, nincs rá bizonyítékunk, lehet, hogy vádalku áll a háttérben, ahogy azt az előbb is elmondtam, lehet, hogy ehhez képest illegálisabb vagy törvénytelenebb okok is felmerülhetnek. Nyilvánvalóan nem lehet ezt így kimondani, hiszen erre vonatkozóan valóban nem rendelkezünk bizonyítékkal, de egyébként lehet, hogy nem is kellett volna ezt ilyen részletességgel szóvá tennem. Most nem a politikus, hanem a szakember és az ember szólalt meg belőlem, és nem akarom érzelmi síkra terelni, és félre ne értsen, nem kívánok önnek és az ön családjának tényleg semmi rosszat, de kicsit azért próbáljunk már empatikusak lenni, és elképzelni egy ilyen cselekményt. A személyes ismeretségi körömben van olyan ember, akinek az öccsét meggyilkolták 12 évvel ezelőtt. Jól tudom, hogy az a család min ment keresztül. Kísértetiesen hasonló módon történt, mint Marian Cozmával. Meg kellene kérdezni, nemcsak az elkövetőket, akiket lassan már süteményre meg kávéra kellene meghívni, meg pátyolgatni a gyenge lelkületüket, hanem meg kellene kérdezni a sértettek családtagjait. Ugyanis, képviselő úr, amikor egy embert megölnek, pláne egy fiatal embert, akkor nemcsak őt ölik meg, hanem az egész családját kivégzik, akár generációkat tesznek tönkre, házastársakat, gyermekeket, szülőket, nagyszülőket.

Az ő lelkivilágukkal kellene foglalkozni, nem a gazemberekével. Hogy itt egy életfogytig tartó szabadságvesztés a minimum lett volna, az nem is lehet kérdés.

Az a helyzet, hogy az ön érvelése oda is elvezethet, a mienkhez képest ellenkező irányba, hogy tulajdonképpen már a tényleges életfogytiglan is embertelen büntetés, mert valakit a szabadulás reménye nélkül bebörtönözni, ez akár lehet embertelen is; de akár a hosszú tartamú szabadságvesztés is milyen szörnyű az elítéltekre nézve, és tulajdonképpen lassan eljutunk odáig, hogy ne csináljunk semmit, bízzunk mindent a természetes szelekcióra, az erősek túlélik, a gyengék meg nem. Azért idáig sem mehetünk el!

Ha már a halálbüntetésről beszéltünk, akkor nézzünk már meg megint egy másik aspektust, ne csak az ellene szóló érveket. Nézzük meg azt, hogy szabad-e ezeket az embernek látszó szénvegyületeket még egyszer visszaengedni a társadalomba, szabad-e intézményfüggőket, 20-30 vagy akár több év után szabadult személyeket visszaengedni a társadalomba. Szabad-e? Vagy megvárjuk azt, hogy legalább még egy embert megöljenek, és aztán akkor már jöhet a tényleges életfogytiglan.

Amikor törvényt alkotunk, amikor jogalkotásról beszélünk, az alapvető elvárás, hogy egyrészt lekövetjük, nyomon követjük az elmúlt időszak, jelesül az elmúlt több mint húsz év jelentősen megváltozott társadalmi viszonyait, másrészt próbáljuk a társadalom igazságérzetét is figyelembe venni, amikor büntetési tételeket és büntetési nemeket határozunk meg.

Miért nem lehet erről akár ügydöntő népszavazást tartani? Higgye el nekem - csak felmerül bennem a kérdés -, hogy nem olcsó politikai haszonszerzés, hanem ha úgy tetszik, a nép hangja. Úgy gondolom, hogy amikor valaki képviselő lett, akkor nem azért lett országgyűlési képviselő, hogy valójában ne képviselő legyen, hanem képmutató, és nem azért lett képviselő, hogy a saját érdekeit képviselje, meg hogy szűk lobbiérdekeket képviseljen, hanem a választók érdekeit kell képviselni, és a választók, ha megkérdezik, legalább 70-80 százalékos arányban a legsúlyosabb élet elleni cselekmények miatt egyetértenek a halálbüntetés kiszabásával. De hol vagyunk ettől? Hol vagyunk ettől, képviselő úr, amikor az említett ügy egyik elkövetője körülbelül négy év múlva, a másik két elkövetője pedig körülbelül 13-14 év múlva ismét kint lehet, és élvezheti a szabad élet minden előnyét és minden örömét? Hol tartunk? Hová süllyedtünk?

Csak nem tudom, megkérdezném azért a bíró urat is, hogy ha esetleg az ő családjában történne valami, vagy esetleg ezekkel az elkövetőkkel találkozna, akkor vajon hogyan érezne, hiszen különös visszaesők is szerepelnek az elkövetők között. A legminimálisabb szankció a tényleges életfogytiglan lett volna, legalább véglegesen kizárjuk a társadalomból. Ezeket már nem lehet átnevelni, nem lehet megváltoztatni. Nem tudom, emlékszik-e arra a bejátszásra vagy riportra, amikor Sztojka Iván tele pofával vigyorog, és úgy kér bocsánatot Marian Cozma szüleitől, hogy sajnáljuk, ami a gyerekével történt, és látszott az arcán, hogy a megbánás legcsekélyebb jelét sem tanúsítja. Látszik rajta, hogy olyan közömbös Marian Cozma meggyilkolásával, egy kioltott fiatal élettel kapcsolatban, mintha csak egy legyet csapott volna le. Miért kell ezekkel az emberekkel könyörületesnek lenni? Miért kell ezeket az embereket visszaengedni a társadalomba? Miért kell megvárni, hogy megint levadásszanak valakit? Ezek az emberek nem tisztelnek senkit és semmit, legfőképpen az emberéletet nem, tehát nekünk sem kell tisztelnünk őket. A legminimálisabb szankció a társadalomból való végleges kizárásuk vagy - amit mi szeretnénk ilyen esetekben - a fizikai megsemmisítésük.

Köszönöm. (Taps a Jobbik padsoraiból.)

Forrás: parlament.hu