DR. SCHIFFER ANDRÁS (LMP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Túl azon, hogy szeretném megerősíteni én is azt, amit Szabó Timea képviselőtársam az imént elmondott, hogy a kormánynak példát kell mutatnia jogkövetésből, ha egyszer Magyarország alávetette magát egy nemzetközi joghatóságnak, csatlakozott egy nemzetközi egyezményhez, akkor ez azt is jelenti, hogy a nemzetközi jogi normák a magyar jog részévé válnak. Továbbmegyek: ebben az esetben - akár tetszik ez egyes frakcióknak, akár nem, akármi is valakinek a véleménye az Európai Unióról vagy más európai szervezetekről - a helyzet úgy áll, hogy a kérdés alkotmányos megítélésénél nem lehet eltekinteni attól, hogy Magyarországnak van egy nemzetközi jogi kötelezettsége.

Ha már csak a szóban forgó alkotmánybírósági döntéseket megnézzük, rendszerint a strasbourgi döntések ismertetésével kezdődik az okfejtése az Alkotmánybíróságnak; méghozzá azért, mert az alkotmány, illetve jelenleg az alaptörvény maga mondta ki, hogy Magyarország biztosítja a nemzetközi jog és a belső jog összhangját.

(23.30)

Ami a konkrét határozati javaslatot illeti, az LMP frakciója azt szeretné, hogy Magyarország úgy tegyen eleget a strasbourgi bíróság döntésének, hogy a teljes büntető törvénykönyvi szakaszt, tehát amelyik a tiltott önkényuralmi jelképekre vonatkozik, hatályon kívül helyezi. Szeretném rögzíteni elöljáróban azt, hogy nincsen különbség a szimbolikus kifejezés, a szimbolikus szólás és a verbális szólás alkotmányos státusa, alkotmányos védelme között, sőt továbbmegyek: hogyha valaki követi az Alkotmánybíróság gyakorlatát a kommunikációs jogok tekintetében, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy nemcsak a verbális és a szimbolikus szólás, hanem a gyülekezés mint kollektív kifejezési forma és a szólásszabadság alkotmányos határai között sincsen érdemi és elvi különbség. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha valaki egy jelképpel vagy valakik jelképekkel tüntetnek, mondjuk, egy néma tüntetésen jelképekkel vonulnak fel, ez a jelképes kifejezés egy néma tüntetésen éppúgy élvezi a korábbi alkotmány 61. §-ának, illetve az alaptörvény védelmét, mint bármilyen írott cikk.

Mielőtt az ember állásfoglalást alakít ki a határozati javaslat, illetve a strasbourgi döntés kapcsán, érdemes végigkövetni, hogyan alakult az elmúlt 20 évben az Alkotmánybíróság gyakorlata. Már csak azért is fontos ezt megtenni, hiszen a kormány maga is az Alkotmánybíróság mögé egy meglehetősen szerencsétlen 2000. évi alkotmánybírósági döntés mögé bújik. Szeretném leszögezni, hogy nem a 14/2000. alkotmánybírósági határozat az Alkotmánybíróság elmúlt 23 éves történetének a legfényesebb pontja. Mire alapítom ezt? A gyűlöletbeszéddel összefüggő alkotmánybírósági gyakorlat kiindulópontja a 30/1992. alkotmánybírósági határozat. Több fontos elvi tétel van ebben az Ab-döntésben. Az egyik: a vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely intézmény közvetítésével véd, és legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya. Kifejezetten felhívja itt az Alkotmánybíróság például a köznyugalom fogalmát.

Az Alkotmánybíróság ekkor mondta ki azt a nagyon fontos elvi tételt, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi, nem aszerint, hogy a tartalom milyen ideológiai áramlatba soroltatik be, értve ez alatt a jelképes kifejezést is. Ebből következik logikusan egy másik alkotmánybírósági tétel 1992-ből, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak, csak amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Majd úgy folytatja az érvelését a testület, hogy például a gyalázkodás, amelynek a büntetőjogi visszaemelésével egyébként, hála istennek sikertelenül, Bárándy képviselő úr már próbálkozott az előző ciklusban, nem külső korlátot állít, hanem valójában a vélemény értéktartalma alapján minősít, s ehhez a köznyugalom sérelme csak feltételezés és statisztikai valószínűség révén kapcsolódik. Majd azt is mondja a testület: egyes szavak - és itt jegyzem meg, értsük ide nyugodtan az egyes szimbólumokat is - stilisztikai értéke azonban annyira szituációhoz és kulturális szinthez kötött és változó, hogy a bűncselekményi tényállásba felvett hipotetikus, értsd alkalmas vagy tényleges visszacsatolás nélkül valóban megzavarta a köznyugalmat, a gyalázkodással a köznyugalomban okozott sérelem olyan feltételezés csupán, amely a szabad véleménynyilvánítás korlátozását kielégítően nem indokolhatja.

Az Alkotmánybíróság itt és ekkor tér át arra az érvelésre, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy amikor a köznyugalomra hivatkozással kívánja valaki a szólásszabadságot korlátozni, nem szabad elfeledni azt, hogy a köznyugalom maga sem független a véleményszabadság helyzetétől, hiszen egy olyan társadalomban, ahol sokféle véleményt sokféle módon közzé lehet tenni, ott maga a közvélemény is toleráns lesz, tehát a köznyugalom is, ha úgy tetszik, sok mindent elbír. Itt jegyzem meg, hogy egy olyan nyitott társadalomban, ahol sokféle vélemény szabadon elhangozhat, és senki családtörténeti traumája önmagában nem lehet tilalom a szólásszabadság előtt, ott okkal várhatunk el egy olyan tisztázó diskurzust, amely segíti a társadalmat évszázados sérelmek, traumák feldolgozására.

A 14/2000. alkotmánybírósági határozat, túl azon, hogy idézi például a Rekvényi kontra Magyarország ügyet, amely az egyik első magyarországi strasbourgi ügy volt, amelyre mindjárt még kitérek, ehhez képest egy elég furcsa érvelést tartalmaz, arra utal, amire itt államtitkár úr is utalt, hogy ezek a szóban forgó jelképek, tehát a tiltott önkényuralmi jelképek olyan eszméket idéznek fel, amelyekkel szembeni félelem elevenen él a köztudatban, és az üldözéseket, üldöztetéseket túlélők közösségeiben a tiltott jelképekben sűrűsödő mindkét eszme emléke külön súlyos sérelmeket idézhet fel. Látható, hogy ennek a 2000. évi alkotmánybírósági határozatnak az érvelése frontálisan szembemegy az 1992. évi alkotmánybírósági határozat érvelésével, hiszen egy hipotetikus veszélyt, sérelmet jelenít úgy meg, mint a szólásszabadság korlátját, ráadásul nem másik alapjog nyilvánvaló és közvetlen sérelmére hivatkozik, hanem a köznyugalomra, amely köznyugalom megzavarása adott esetben akár az emberi méltóság sérelmével is jár. Majd ezt követően ki is fejti az Alkotmánybíróság, hogy az elmúlt diktatúrák ideológiáin alapuló tevékenységek nyilvánosságban való megjelenése milyen sérelmeket idézhet fel a társadalomban.

Egy szó mint száz, a 2000. évi érvelés szakít az 1992. évi alkotmánybírósági határozat logikájával, majd a 18/2004. és a 95/2008. alkotmánybírósági határozat, mindkettő két kitűnő elnök indítványára, Mádl és Sólyom elnök urak indítványára visszalép az 1992. évi alkotmánybírósági gyakorlathoz, és helyre rakja azt, amivel itt Bárándy képviselő úr vezényletével az akkori parlament próbált sérelmet ejteni a szólásszabadságon. Különösen érdekes, hogy a 18/2004. alkotmánybírósági határozat világossá teszi, hogy csak a köznyugalom megzavarása nem lehet alap, a köznyugalomban okozott veszély mint feltételezés, nem lehet alap a szólásszabadság korlátozására. Elmondja azt is a 2004. évi határozat, hogy a gyűlöletre uszítás elkövetési magatartás esetében szükséges a szólásszabadság büntetőjogi korlátozása, hiszen itt más jogágak eszközei alkalmatlanok a kívánt cél kiváltására, és ebben az alkotmánybírósági határozatban újra felidézi az Alkotmánybíróság azt a régi tételt, hogy akkor lehet a büntetőjogot mint ultima ratiót felhívni, hogyha más jogágak eszközrendszere - gondolok itt például a médiajogra, más közigazgatási jogágakra - csődöt mondott.

Érdekes az is, hogy miként változott a strasbourgi joggyakorlat, illetve miként viszonyult Magyarország a strasbourgi joggyakorlathoz. Kétségtelen, hogy a már idézett Vajnai-ügyben kártérítést nem kellett fizetni, költséget kellett fizetnie Magyarországnak, és ezt megfizette, de valójában Magyarország tartalmi értelemben nem most van mulasztásban, 2008 óta van mulasztásban, hiszen az előző kormány sem volt hajlandó tartalmilag végrehajtani azt, amit Strasbourg kívánt. A már idézett Rekvényi kontra Magyarország ügyben Strasbourg igenis reagált arra, hogy a kelet-közép-európai országoknak sajátos történelmük van, és pontosan ezért a rendőrségben dolgozó személyek szólásszabadságával kapcsolatban elfogadhatónak tartotta az 1990-es évekre nézve a szigorúbb eljárást a totalitárius rendszer emlékei miatt.

(23.40)

Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy a strasbourgi bíróság igenis értékelte a gyakorlatában a volt kommunista diktatúrákban meglévő történelmi emlékeket.

Viszont nem lehet arról sem elfeledkezni, hogy mi mégis a két jelkép vagy a két jelképrendszer közötti eltérés indoka a strasbourgi gyakorlatban. Én nem kívánom összemérni az egyes traumákat, és nem kívánok ideológiai elemzésekbe bocsátkozni, mint Bárándy képviselő úr tette. Ma Európában - akár Kelet-, akár Nyugat-Európáról van szó - a náci szimbólumok mögött ma is felsejlenek közvetlen erőszakcselekmények. Ugyanakkor jelenleg a kétezres években vagy a kilencvenes években a kommunista szimbólumok mögött konkrét, ma létező, nem a múltban elkövetett bűncselekmények, erőszakcselekmények nem bontakoznak ki. Ez az oka annak, hogy a strasbourgi bíróság nem egyenlő mércével mért. Viszont azt is elfogadom, hogy Kelet-Közép-Európában az az érvelés, ami a strasbourgi bíróságon megáll, itt nem áll meg. Az is igaz, hogy egy olyan társadalmi légkörben, ahol még elevenen él a kommunista diktatúra hagyománya azzal az egyébként teljesen korrekt és objektív mércével, amivel Strasbourg mér, nem lehet előhozakodni.

Ezért indítványozzuk viszont azt, hogy hagyjuk abba azt a játékot, hogy összemérünk történelmi traumákat, mérlegre tesszük azt, hogy ki és hogyan szenvedett többet, és hogy az egyes gyalázatos diktatúrák mögötti ideológiák mégis szerkezetükben mennyiben másak. Ez egyszerűen nem tartozik egy jogvitára, nem a parlament kompetenciájába tartozó kérdés, ezt különböző filozófiai kurzusokon nyilván meg lehet vitatni. Hagyjuk ezt abba, és vegyük tekintetbe azt, amit a Sólyom László által vezetett bíróság 1992-ben kimondott, hogy a közvélemény pontosan ott lesz toleránsabb, abban a társadalomban, ahol a szólásszabadság határai tágabbak, ne hadakozzunk szimbólumokkal, töröljük el ezt a meglehetősen sikertelen és egyébként, azt gondolom, hogy Magyarországhoz méltatlan büntetőjogi tényállást.

Én azt gondolom, hogy a büntetőjog nem arra való, hogy mérlegeljük azt, hogy ki mikor szenvedett többet, és Magyarország számára melyik diktatúra hozott nagyobb tragédiát. Ez teljes tévút, tisztelt Országgyűlés. Azt tudjuk megtenni, hogy tiszteletben tartjuk az Alkotmánybíróság húsz éven keresztül töretlen, egyetlen alkalommal, 2000-ben megbicsaklott gyakorlatát, és tudomásul vesszük Magyarország nemzetközi kötelezettségeit, amit 2008 óta nem hajlandó Magyarország teljesíteni, elfogadjuk azt, hogy Magyarországon azzal az érveléssel nem lehet megnyugtató rendezést találni, amivel Strasbourg úgy gondolja, hogy megnyugtatóan rendezni lehet ezt a történetet. Éppen ezért teljeskörűen ezt a tényállást helyezze hatályon kívül a Magyar Országgyűlés, Magyarország így tegyen eleget nemzetközi jogi kötelezettségének.

Köszönöm szépen. (Taps az LMP soraiból.)

Forrás: parlament.hu