DR. HARGITAI JÁNOS (KDNP), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Ha valamelyikünkben volt kétség afelől, hogy van-e szükség ilyenfajta országgyűlési előterjesztésekre, határozati javaslatokra, azt gondolom, hogy Varju képviselő úr a Házszabály szerint független, egyébként a Demokratikus Koalíciót erősítendő képviselő megszólalása után már ilyen illúziónk nem lehetett. Helye van ennek a vitának, mert ilyenfajta képzetek, tévképzetek, ilyenfajta gondolkodás, ha a Parlament falai között elhangozhat, akkor az a gondolkodás nyilvánvalóan a Házon kívül is itt van, képviselő úr, csak közénk hozta ezt a gondolkodást.

Ezek a parlamenti viták, az ilyenfajta országgyűlési határozati javaslatok ha minden kérdést nem is oldanak meg - igazuk van jobbikos képviselőtársaimnak, amikor azt mondják, hogy mi mindennel foglalkozhatna még egy ilyen határozati javaslat -, de arra biztos, hogy jók, hogy ezt a fajta - elnézést, képviselő úr, hogy azt mondom - sötétséget -, amit ön képviselt a gondolataival, talán valamelyest oldani lehet.

Ha szabad annyi személyes motívumot mondanom, amit ön is tett és ezt is helyénvaló volt egyébként ennél a témánál, én ugyanúgy érintett vagyok, mint ön, nagyon jól tudom, hogy az ön szüleit Mágocsra telepítették be. Az egy baranyai kisváros. Az én szüleimet mindkét ágon akkor éppen kidobták az országból Németország szovjet megszállási zónájába, én mégis tudok és megpróbálok higgadtan beszélni ezekről a kérdésekről, mert azt gondolom, hogy csak így érdemes, nem úgy, ahogy ezt ön tette.

Amikor ezt a határozati javaslatot képviselőtársaimmal ideterjesztettük, akkor tudtuk azt, hogy természetesen a rendszerváltozás óta a demokratikus parlament történetében ennek már van előzménye. A hazai németek elűzése kapcsán történek erre vonatkozó aktusok: egyfajta főhajtás megtörtént már itt az Országgyűlésben és a felvidéki magyarokkal ellentétben a hazai németek annak a kárpótlási folyamatnak, amit ez az ország meg tudott engedni magának, részesei lehettek. Ugyanakkor nagyon fontosnak gondolom, hogy a felvidéki magyarokat érintő üldöztetéseket és a hazai németeket ért üldöztetéseket egy időpontban tárgyalja az Országgyűlés, hisz ezek összefüggő kérdések.

Sok mindent a magyar közvélemény sem tud ezekről az ügyekről, Németországban meg semmit nem tudnak ezekről a kérdésekről. Sok magyar állampolgár nem biztos, hogy gondol arra vagy átgondolja, hogy a hazai németek vagy a németek és a magyar többséghez tartozó magyarok itt évszázadok során együtt éltek. Csak neveket mondok: a bajorországi Gizella, szent István felesége, mondjuk, mint egy távoli pont és Puskás Öcsi, Magyarország egyik futballikonja, mint a közelmúlt egyik figurája.

De gondolhatunk erre akkor is, amikor a Himnuszt énekeljük, és Erkel Ferencre gondolunk vagy gondolhatunk akkor ebben a Házban, amikor higgadtan vagy más tónusban beszélünk és Steindl Imrére gondolunk, vagy ha elhagyjuk a Parlament falait és Budapest utcáin sétálunk, és mondjuk, Hauszmann Alajosról, Budapest egyik várostervezőjéről, egyik nagyon híres építészéről beszélhetnék, és még a sort folytathatnám.

És ez az együttélés, ami évszázadokon keresztül kísérte a magyarságot és az itt élő németeket, kétségtelen, hogy nagy törést szenvedett akkor, amikor a világháború után a hazai németeket elüldözték a szülőföldjükről. Ennek az országgyűlési határozati javaslatnak nagyon fontos előrelépését abban látom és erre tudatosan törekedtünk, hogy a kitelepítés kategóriáját felváltottuk az elhurcolás és elüldözés, elűzés szavaival.

(1.10)

Ha megnézik, a kitelepítés ebben az anyagban csak az indokolásban szerepel, és akkor is idézőjelbe téve. A magyar nyelv egy nagyon gazdag nyelv, nemcsak arra jó, hogy kifejezzen gondolatokat, hanem el is leplezze a valóságot. Amikor az akkori eseményeket kitelepítésként írták le, és ez ment át természetesen a köztudatba, még elé sem téve a kitelepítés kifejezés elé, mondjuk azt, hogy kényszerkitelepítés, ami már beszédesebb, akkor valójában a valóságot leplezték el, a szomorú valóságot leplezték el. Amikor az előző napirendi pont kapcsán lakosságcseréről szólt az a bizonyos egyezmény, tudatosan leplezték el akkor is a szomorú valóságot, mert valójában itt elüldözésről szól az igaz történet.

A német és az osztrák történetírás a kitelepítés kategóriáját nem is érti, nem is alkalmazza - Siedlung vagy Aussiedlung, mert ez lenne a fordítása a kitelepítésnek -, ezt nem használják a németek, ők mindig Verschleppet említenek, ami elhurcolást jelent, vagy Heimatvertriebenen kategóriát mondanak, a hazájukból való elüldözésről beszélnek. Mi tudatosan használtuk - némi vita árán is, de tudatosan használtuk - ezeket a kategóriákat a mi előterjesztésünkben, és mondom, ezt már önmagában előrelépésnek nevezzük, hogy végre ezt a pillanatot arra használjuk fel, hogy a magyar nyelvben kellően árnyaltan írjuk le az akkori kifejezéseket, és nem olyan kategóriákat használunk, amelyek tompítják az akkori nagyon szomorú valóságot, amit a hazai németek ilyen szempontból megélhettek.

Érdemes emlékeztetni magunkat és mindenkit, aki ezt a vitát hallgatja vagy a vitáról értesül, hogy mekkora közösséget érintett ez az elűzés. Itt egészen pontos adataink vannak, mert 1941-ben volt az akkori népszámlálás, amihez egyébként visszanyúltak később, 1941 végén 475 941 magyar állampolgár mondta magáról azt, hogy neki német az anyanyelve, és ezek közül 302 189 önmagát német nemzetiségűnek is vallotta. Ez az ominózus 1941-es népszámlálás az első olyan népszámlálás egyébként, amikor rákérdeztek nemzetiségi hovatartozási kategóriákra. Később a magyar kormány - nagy viták árán, a kormányon belüli viták árán - meghozza az 12330/1945. miniszterelnöki rendelkezését - mondom, hosszas viták után -, ami egyébként a következőket tartalmazza, a leglényegesebb pontja így fogalmaz: Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát.

Tehát ennek a rendeletnek az első szakasza célzottan az egész hazai német kisebbségi közösség megbélyegzését és elhurcolását célozza meg, az 1. § további fordulatai, amik már egyébként tökéletesen értelmetlenek, az első fordulat után még arról szólnak, hogy aki a magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, vagy a Volksbundnak vagy fegyveres alakulatnak, az SS-nek tagja volt, azok áttelepülni kötelesek. Az első fordulat, amit említettem, ami a teljes közösséget lefedi, értelmetlenné tette már az összes többi felsorolást.

Tehát még egyszer mondom, a magyar kormány döntése erről szólt. Érdemes itt mindjárt beszélni arról, hogy igazak-e azok a nézetek, amit az előbb a Demokratikus Koalíció képviselőjétől hallottunk, hogy a magyar kormány nagyhatalmi döntések kényszerében hozta meg ezt a döntést. Ez részben persze igaz, mi utalunk is a szövetséges ellenőrzési tanács döntésére, de ennyi idővel az események után azért már beszéljünk nyíltan, a kollektív tudatunk helyretevése érdekében. Meg kell csak nézni Bibó visszaemlékezéseit - hogy mondjuk, egy jeles és ma nagyon elfogadott gondolkodóról beszéljek - Bibó önmaga ír arról, hogy neki mi volt a szerepe abban, hogy Potsdamban, a nagyhatalmak a magyar kérdésről, Magyarország ilyen típusú kérdésével foglalkoztak. A magyar kormány egyfajta ösztönzője is volt annak, hogy Potsdamban a potsdami megállapodás 13. cikkébe Magyarországot is belevegyék. Nyilvánvalóan nem összefüggéstelenül az előző napirendi pontban tárgyaltaktól.

Le kéne már végre vetnünk azt az illúziót, amit itt az előbb hallottunk, hogy egyébként mi bűnösek vagyunk, mert ezt meg azt megtámadtuk - mert ez volt az első gondolatsor -, és egyébként más nagyhatalmak áldozatai voltunk. Ezeknek a parlamenti vitáknak akkor van értelme, ha végre megnézzük azt, szembenézünk a saját múltunkkal, hogy mi mit hibáztunk el, mi hogyan vétettünk egy-egy hazai kisebbséggel szemben. Mi is képesek leszünk - meggyőződésem szerint - úgy szembenézni a saját történelmi múltunkkal, mint ahogy, és ebben itt igazat adok önnek, Varju képviselő úr, mint ahogy Németország példásan szembenézett a maga fasiszta múltjával.

Az előző napirendi pontra visszatérve, joggal utaltunk arra, hogy vannak Európában olyan nemzetek, amelyek erre még kísérletet sem tettek. Mi sem tartozunk azok közé, mi, magyarok sem tartozunk azok közé, akik mondjuk, Németország szintjén néztünk volna szembe a múltunkkal, de épp ideje, hogy elinduljunk ezen az úton, és ezek a viták többé-kevésbé, azt gondolom, erre jók.

Ez a miniszterelnöki rendelet, amire már utaltam, a következőket is tartalmazza: lajstromba veszik a hazai németeket, erre a Központi Statisztikai Hivatal adatai, a '41-es népszámlálások kellő muníciót adtak; zárolják a hazai németek ingó és ingatlan vagyonát; lakhelyelhagyási tilalmat rendelnek el, és aki ezt megszegi - mondja szintén ez a rendelet -, azt internálással fenyegetik. Azt csak mellékesen teszem hozzá, hogy néhány hónappal ez előtt, mondjuk, a választójogukat már elvették.

Azoknak a magyarországi németeknek, akik Németországnak a szovjet megszállási övezetébe kerültek, egy meghatározó része Németországból körülbelül egy év után visszaszökik. Baranya falvaiban - többek között Mágocs, ahonnan Varju képviselő úr is származik - vagy Mohács térségében számtalan olyan család van, akik egy év után Németországból visszaszökve újra elfoglalják, ha úgy tetszik, egykori szülőhazájukat. Nyilvánvalóan a vagyonelkobzást, ami érte őket, már csak a demokratikus parlament kárpótlási folyamata enyhíti valamelyest.

Mi az, amit azok tesznek, akik mondjuk, nem jönnek haza Magyarországra? - és nyilvánvalóan ezek vannak többségben. Egy olyan dokumentumot szeretnék itt a magyar Parlament falai között megemlíteni, ami nem kellően ismert, sőt azt mondhatom, hogy semmilyen módon nem ismert. 1950. augusztus 5-én már Stuttgartban összejöttek azoknak a németeknek a képviselői - most nemcsak a Magyarországról elűzöttekről beszélek, hanem Európa bármely pontjáról elűzött németek képviselői -, és egy chartát fogalmaztak meg Charta der deutschen Heimatvertriebenen címmel, azaz charta azon németekről, akik a hazájukból elűzöttek. Ebben a chartában '50-ben azt fogalmazzák meg, hogy semmifajta gyűlölet nincs bennük, nem kívánnak semmiféle elégtételt, egyszerűen azt kérik és azt követelik, hogy a szülőföldjükön - Németországban - a lakhatás jogát kapják meg. Ez a charta a háború utáni megbékélésnek és a nemzetek békés együttműködésének egy olyan dokumentuma, amiről itt a Ház falai között is érdemes beszélni, mert mondom, ezt a chartát a magyar közvélemény, sőt esetleg a témával foglalkozók jó része sem ismeri.

Azt gondolom, hogy akkor, amikor az Országgyűlés ezt a határozati javaslatot elfogadja - és azt is remélem, hogy a parlament azt nagy többséggel fogja elfogadni -, akkor az eddigi főhajtásnál azért továbbmegy.

(1.20)

Én fontosnak tartom az ilyenfajta emléknapokat, mert ezek az emléknapok - Mile képviselő úr korábbi megszólalására is utalok - ki fogják fejteni a maguk hatását. Azok a közösségek, amely közösségek ezt a traumát megélték, a többségi magyar nemzethez tartozók és az adott német kisebbségi közösséghez tartozók, a felvidékiek, akik ebben a közösségben ott élnek, élni fognak nyilvánvalóan ezekkel a lehetőségekkel, amit ez az emléknap felkínál. És meggyőződésem, hogy az ilyenfajta emléknapok, az ilyenfajta, az autonómiákban történő gondolkodás ezekről a traumatikus időszakokról és eseményekről nemcsak azt fogják eredményezni, amit mi a határozati javaslatban megfogalmaztunk, hogy az adott nemzeti kisebbség öntudata erősödhet, és ez nyilvánvalóan erősíti az egész magyar nemzetet, hanem a magyar kollektív tudat is végre, ha lassan is, de helyére kerül.

Mi is azok közé a nemzetek közé tartozunk vagy tartozhatunk majd, akik tisztességesen szembenéztek a múltjukkal, a múltjuknak azokkal az eseményeivel is, amik olyan sok dicsőségre okot nem adnak, és ez a fajta szembenézés nyilvánvalóan erőt ad nekünk ahhoz, hogy az elkövetkezendő időszak nem könnyű feladataival is szembenézzünk.

Azt gondolom, hogy ebben a szellemben célszerű beszélni emléknapokról, és ilyenfajta dokumentumokat elfogadnunk, mert ennek van értelme, és azt hiszem, hogy az Országgyűlés ezúttal erre képes lesz, és megalkotja ezt a határozati javaslatot, amiben kérem az önök segítségét.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu