DR. NAGY ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. A Duna elterelésének 20. évfordulóján a Kisalföld napilap szerkesztősége, Szammer István és Nyerges Csaba urak vezetésével országos népi kezdeményezést indított, civil összefogással. A "Vizet a Dunába!" címet viselő kampánnyal szerettük volna ráirányítani a figyelmet a Szigetköz és a győri Mosoni-Duna máig megoldatlan problémáira.

A Kisalföld napilap a Szigetközi Természetvédelmi Egyesülettel és civil szervezetekkel összefogva aláírásgyűjtést, országos népi kezdeményezést szervezett a Szigetközért. A kérdés így szólt: "Akarja-e ön, hogy az Országgyűlés napirendre tűzze a szigetközi Öreg-Duna-meder és a győri Mosoni-Duna-szakasz vízgazdálkodási megoldásainak megvitatását?"

A hitelesített aláírások száma, a Szigetközben élők aktivitása bizonyította azt, hogy számukra fontos a környezetük, a parlament pedig erre a széles társadalmi bázisra támaszkodva bölcs, szakmai döntést hozhat ebben a sokak számára fájó témában, amivel végül remélhetően jobbá tehetjük az életünket.

A népi kezdeményezés sikere megerősítette az itt élőkben azt, amit korábban a térségben lévő összes fórum a helyi önkormányzatoktól a kistérségeken és a megyei közgyűléseken át a regionális fejlesztési tanácsig elfogadott, mégpedig, hogy valamit kezdeni kell az Öreg-Dunával. Hiszen mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a Szigetközben az Öreg-Duna-meder és a Duna változatos ágrendszere közötti élő kapcsolat a folyó elterelését követően, húsz évvel ezelőtt végképp megszakadt. A káros folyamatok még ennél is korábban kezdődtek.

A fölöttünk lévő Duna-szakaszon sorra épültek a vízlépcsők és visszafogták a hordalékot, ezért a Duna egyre mélyebbre ásta magát a főmederben a szigetközi szakaszon. Eközben a mellékágrendszer folyamatosan töltődött. A folyó elterelése után még katasztrofálisabb lett a helyzet, hiszen jóval kevesebb víz érkezik hozzánk. Ma már a mellékágak medre több méterrel magasabban van, mint az Öreg-Dunáé, ezért ha az elterelést követően nem zárták, rekesztették volna el az ágvégeket a Dunától, a mesterségesen pótolt víz egyszerűen kifolyna a mellékágrendszerből a mélyebben folyó Dunába.

Az elmúlt húsz évben a szigetközi mellékágrendszer vízellátását nagyrészt sikerült megoldani, azonban az Öreg-Duna sorsa rendezetlen maradt, holott megfelelő vízgazdálkodási megoldásokkal akár újra összenyitható lehetne a szigetközi és a csallóközi mellékágrendszer az Öreg-Dunával. Nem is beszélve arról, hogy a vízi turizmus fejlődése jelentős kiugrási lehetőséget adna a térségnek. Ezért kértük az Országgyűléstől, hogy tűzze napirendjére az Öreg-Duna-meder vízgazdálkodási megoldásainak megvitatását.

A Szigetközben élők egységesek ebben a kérdésben. Gondoljuk csak el, milyen nagyszerű dolog, hogy egyetértünk: az ott élők, kivétel nélkül minden polgármester, az önkormányzati képviselő-testületek és a civil szervezetek. Pedig számos más kérdésben másként látjuk a világot, de a Szigetköz kérdése annyira fontos, hogy felülemelkedünk a politikai nézetkülönbségeinken, és a közös megoldást tartjuk szem előtt.

Fontos volt számomra, hogy meghívjam a parlament fenntartható fejlődés bizottságát Dunakilitire kihelyezett ülésre. A bizottság ajánlást fogalmazott meg az Országgyűlés számára, ebben a Kisalföld népi kezdeményezésének általános vitára bocsátását egyhangúlag támogatta. A probléma testközelisége megérintette a bizottság tagjait, és képesek voltak ők is felülemelkedni a politikai nézetkülönbségeiken. Jól indult tehát a népi kezdeményezés, reménnyel töltötte el Szigetköz népét.

Azt azonban nehezen értettük meg, hogy néhányan, akik hivatalosak voltak erre a bizottsági ülésre, nem jelentek meg, helyette üzenetet küldtek vagy üzengettek. Nem a párbeszédet keresték, hanem kijelentettek és csak kritikával éltek, megemlítve, hogy a lakosságot a népi kezdeményezés szervezői megtévesztették, félrevezették. Ezt határozottan visszautasítom. Sokszor próbáltak már velünk szemben hasonló eszközökkel élni, amikor Budapestről papírtigrist láttak, és természetesen próbálták elhitetni az itt élőkkel, hogy amit a saját szemükkel látnak, az nem igaz.

Vagy örökre kitörölhetetlen emléket hagyott bennem az is, amikor néhány évvel ezelőtt parlamenti képviselők megálltak a megépült fenékküszöb előtt, és csodálkozva ezt mondták: ezért vitatkoztunk annyi éven át? Nekik egy csalódott rácsodálkozást, nekünk pedig az életet jelenti az a fenékküszöb. Ezért vagyok annak a híve, hogy a Szigetköz kérdését csak az itt élőkkel közösen lehet megoldani.

Húsz év nagy idő. Sok víz lefolyt ennyi idő alatt az Öreg-Duna medrében. De tudjuk jól, hogy sokkal több is folyhatott volna. Húsz év alatt sok tapasztalatot gyűjthettünk mindnyájan, és talán húsz évnek elegendőnek kell lenni arra is, hogy revideáljuk a nézeteinket, hogy föladjuk a téves állításainkba vetett rögeszméinket. Hagyjuk már az örökös megosztottságunkat, és végre mutassuk meg az igazi erejét a magyar népnek az összefogásunkkal! Mi, szigetköziek már megtapasztaltuk ezt. Bevallom önöknek: varázslatos érzés. Szeretnék egy javaslattal élni mindnyájunk felé. Kezdjük újra, tiszta lappal ezt a kérdést! Üljünk le újra a tárgyalóasztalok mellé! Ha nem megy itt, Budapesten, jöjjenek el Mosonmagyaróvárra, a Szigetközbe, és higgyék el, sikerülni fog!

Ne Hágába akarjunk visszamenni! Tizenöt év arra várunk, hogy Hágának következménye lesz. Hága csak azoknak lenne jó, akik újra a tanácsadói javadalmakat akarják fölvenni. Túl messze van innen, és túl sokat fizettünk már ki arra, hogy közben nem történik semmi.

Kérjük meg inkább a szakembereket, hogy tegyék a dolgukat. Dolgozzanak ki javaslatokat, megoldásokat, különböző alternatívákat arra nézve, hogy még több víz legyen a Dunában! Ne mi, politikusok akarjunk a szakemberek helyett megoldásokat találni! Mi majd döntsünk az ő javaslatuk alapján a különböző verziók közül! Ha fölcseréljük a szerepeket, az nem vezet jóra soha semmiben sem.

A térségben élők nem várakoztak karba tett kézzel az elmúlt húsz év alatt. Megoldásokat kerestek, mert ebben a vízi birodalomban ősidők óta az ember az életfeltételeinek megteremtése érdekében küzdött a vízzel. Állandó település még a rómaiak idején sem volt a Szigetközben.

Napjainkban nincs olyan községe a Szigetköznek, amelyet történelme során egyszer-kétszer el ne pusztított volna az áradás vagy a partszaggatás. A Duna-ágak vándorlásával így vándoroltak a települések is szigethátról szigethátra, a jobban feltöltött és a vizektől elhagyatott helyekre. A legtöbb szigetközi község ezért ma már második vagy harmadik települési helyén él. Néhány községben a dűlőnevek szépen megőrizték az elpusztult régi falurészeket: Falufüves, Vénfadűlő, Öregfalusziget, Faluerdő, Lakottföldek vagy Temetőszántó. Sok falu véglegesen elpusztult, nem épült fel újra. Ásványon például a XVII. században egy egész utcarész szakadt a Dunába az ősi kápolnával együtt, s nyomát ma már csak a Templomsziget elnevezés mutatja.

A kisebb-nagyobb szünetekkel, de folyamatosan végrehajtott, azonban nem egységes árvízvédelmi és folyószabályozási beavatkozások ellenére még a múlt század közepén is a szigetközi táj arculatát, az ott lejátszódó morfológiai változásokat alapvetően a folyó természetes vízjárása és hordalékmozgató ereje határozta meg.

(11.50)

A táj arculatára jellemző a fonatos ágrendszer. Az 1887-1905 között végrehajtott első átfogó árvízvédelmi és folyószabályozási munkák célja a biztonság megteremtése - ekkor vált Magyarország a Monarchia és Európa éléskamrájává -, s a már nemzetközi fontosságúvá vált dunai vízi út hajózhatóságának javítása. Az ekkor megépített egybefüggő árvédelmi töltés a Duna árterét két részre osztotta, így a települések és a mezőgazdaság számára értékes területek a töltés mentett oldalára, a mentesített ártérre kerültek, s a Duna vízjárta területe a hullámtérre szűkült. Ez azt is jelenti, hogy a hordalék lerakásának, átrendezésének területe is a hullámtér maradt.

A másik, napjainkig meghatározó morfológiai változás, hogy a fonatos ágrendszerben megépült a hajózás érdekében az úgynevezett főág; partjának kikövezésével a vándorlási lehetőségét megszüntettük, a többi Duna-ág mellékággá vált. Azóta a Duna kisalföldi szakaszának a lefolyási viszonyaira, morfológiai változásaira a természeti folyamatok mellett az emberi beavatkozások is jelentős hatást gyakorolnak. A fő fizikai hajtóerő azonban megmaradt: az Alpokban továbbra is léteznek eróziós folyamatok, melyek eredményeként a Dunában a hordalékszállítás megmaradt, azt csak az emberi beavatkozások módosították.

A lokális morfológiai változásokat továbbra is alapvetően a szállított hordalék mennyisége és a hordalékmozgató erő aránya határozza meg. Ha a munkaképesség nagyobb, mint a hordalék továbbszállításához szükséges energia, akkor bevágja a medrét: felsőszakasz-jellegű; ha a hordalékmozgató erő és a hordalék mennyisége egyensúlyban van: középszakasz-jellegű; ha pedig a hordalékmozgató erő kisebb, mint amennyi a hordalék elszállításához szükséges, lerakja hordalékát, azaz: alsószakaszjelleget ölt. A szigetközi Duna-szakasz eredendően erősen alsószakasz-jellegű, tehát évszázadokon keresztül az érkező hordalékát lerakva, medrét és környékét is töltötte, ezért nem torkollik bele Pozsonytól Győrig egyetlen mellékfolyó sem. A szabályozások előtt a lerakott hordalékán számtalan ágra szakadt. Az alsószakaszjelleget mutatja a két középszakaszú fattyúága, a Kis-Duna és a Mosoni-Duna, de a mellékelt helyszínrajzoknak megfelelően a múlt század közepéig ilyen típusú mellékágaknak tekinthetők a pozsonyi és a győri egyházmegyék határát jelentő Zátonyi-Duna is.

Az 1887-96 között végrehajtott első átfogó folyószabályozás egyik legfontosabb célja a középszakaszjelleg, tehát a hordalékmozgás egyensúlyi állapotának a megteremtése volt. Ennek és a hajózóút kijelölése érdekében átvágásokkal, sarkantyúk és párhuzamművek beépítésével egységes medret alakítottak ki. A parterózió megakadályozására a mellékágrendszerekben a víz energiáját zárásokkal csökkentették. A nagyszabású munkára jellemző, hogy 1877-1896 között 3 millió 300 ezer köbméter követ építettek be a főmeder kialakítása érdekében, a kiépített átvágásokból kikotort anyag pedig meghaladta a 6 millió köbmétert.

Az 1900-as évek elején és közepén a szabályozások és kotrások kisebb-nagyobb szünetekkel tovább folytatódtak. Látható tehát, hogy a természetes morfológiai változások a hasznos, elsősorban a hajózás érdekében rendre emberi beavatkozásokat indukáltak, amelyek általában újabb és újabb folyószabályozási munkákat eredményeztek. A hagyományos folyószabályozási eszközök mellett a hajózás biztosítása, a vízienergia-termelési és komplex vízgazdálkodási célok érdekében az elmúlt évszázadban a folyó felső, Rajka feletti szakaszán mintegy 53, a folyó eredeti állapotát erősen befolyásoló duzzasztó vagy vízi erőmű épült. A Duna németországi szakaszán 42, Ausztriában tíz, Szlovákiában pedig egy ilyen nagy létesítmény található.

Az efféle beavatkozások a folyó életében olyan fizikai változásokat okoznak, mint a mederalak, a folyó folytonossága, a hordalékszállítás megváltozása. A morfológiai változások a folyó alsóbb szakaszán újabb beavatkozásokat generálnak, melyek gazdasági érdekekkel párosulva nemcsak árvízvédelmi és hajózási, hanem tágabb értelemben vett vízgazdálkodási célokat is szolgálhatnak.

Jelentős változást hozott az életünkben 1992 októbere, amikor a Duna elterelésével elkészült az úgynevezett C-variáns a szlovák oldalon, és üzembe helyezték a bősi erőművet. A folyó elterelése leginkább a felső-szigetközi mellékágrendszert érintette, mert Szapnál, az 1811-es folyamkilométernél a Duna teljes vízhozama már egy mederben folyt és folyik tovább. Az elterelés hatására a korábbi átlagosan 2200 köbméter/szekundumos vízhozam helyett csak 150-200 köbméter/szekundum folyt a főmederben, és ennek hatására a víz szintje egyik napról a másikra több mint két métert csökkent. A felső-szigetközi ágrendszerből kifolyt, illetve kiszivárgott a víz, és a szigetközi talajvíz szintje lesüllyedt. Víz csak azokban a mederszakaszokban maradt, amelyeknek fenékszintje mélyebb volt, mint az új, lesüllyedt talajvízszint.

A kialakult állapotot a kormány katasztrófahelyzetnek értékelte, s tényleg az is volt: kiszáradt, repedezett medrek, vergődő halak. A halál szelleme átsuhant a térségen. De ez a térség élni akart. Léte során mindig a vízzel harcolt, s oly sokszor megtapasztalta, hogy mégis a víz az úr, most meg a hiánya jelentett és jelent ma is nagy gondot. Számos megoldási lehetőség merült föl, nagyon sok irreális és megmosolyogtató is, mint például, hogy a hullámtéri vízpótlást szivattyútelepek kiépítésével kellett volna megoldani. Ma már mosolygunk ezen, de ez akkoriban nagyon komoly valóság volt. A szigetközi ember meg félretolt kalappal, ráncoló homlokkal, fejcsóválva nézte a számára érthetetlen megoldást, a dübörgő üzemanyag-szállító tankereket, amelyek még az útjait is tönkretették, szagolta a szivattyútelepekből mérhetetlen mennyiségben kiáramló bűzös kipufogógázt; mindezt természetesen környezetvédelmi megoldásként.

Ezt követően a felső-szigetközi hullámtéri mellékágrendszer érdemi vízpótlása a Duna folyam 1843-as folyamkilométerénél épített, a helyi szakértők által már korábban kezdeményezett fenékküszöb segítségével valósult meg 1995. június 22-étől kezdődően. Az ideiglenes fenékgát által okozott duzzasztás kihasználásával a Duna jobb partján, az 1845,4-es és 1845,9-es folyamkilométernél kialakított töltőbukókon keresztül tud a víz kilépni a szigetközi hullámtér irányába, melynek értéke üzemszerűen elérhette a korábbi sikertelen kísérletezgetések tízszeresét, a 150 köbméter/szekundumot.

Gyakran fölmerül a kérdés, hogy a Duna szigetközi szakaszának problémáját hogyan lehet megoldani, kell-e műszaki beavatkozás, vagy elegendő az 55 százalékos vízmegosztást megvalósítani. A dunai kormánybiztossági titkárság anyaga 1998 decemberében arról nyilatkozik, hogy 20-30, 40-50 és 60-70 százalékos átadott vízhozamnál is kevés az a víz ahhoz, ami szükséges. A vizsgálat összegző következtetése az, hogy a vizsgált vízmegosztási arányértékek mellett az Öreg-Duna kívánatos vízszintjeinek helyreállítása lehetetlen, ha a mederben nem végzünk a vízszintek növelése érdekében műszaki megoldásokat.

Kimondhatjuk tehát: műszaki beavatkozás, vízszintemelés nélkül, tehát a főmeder süllyedése miatt nem lehet a vízpótlást, illetve a főmeder és a mellékági rendszer között az élő kapcsolatot megteremteni. Azt hiszem, ez eléggé komoly figyelmeztető jel számunkra.

A víz keretirányelv, az eljárási rend betartása mellett...

Forrás: parlament.hu