HADHÁZY SÁNDOR (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A nemzeti fenntartható fejlődés keretstratégiáról szóló határozati javaslat vitája folyik, és elismeréssel kell adózzam az előttem felszólalóknak, hiszen nagyon komoly szakmai ismereteket dolgoztak föl, és egészen kiváló előadások hangzottak el a mai napon; mintha egy tudományos konferencián lennénk, az embernek olyan érzete van. Külön szeretném megköszönni Bencsik képviselőtársam felszólalását, aki, azt gondolom, a leglényegesebb kérdéseket világította meg, és érdeklődéssel várom a felszólalásának a folytatását is.

Az az érzésem támad, hogy tudjuk, hogy rossz irányba megyünk. Tudjuk, hogy a mai tettünknek holnapután iszonyú következménye lehet. Tisztában vagyunk vele. A mai nap is erről győzött meg, de a különféle világkonferenciák anyagait, felszólalásait olvasva is ez az érzése, ez a meggyőződése támad az embernek. A kérdés az, hogy akkor miért ezen az úton megyünk tovább. Vajon ezt a felelősséget teljes mértékben föl tudjuk vállalni?

Tisztelt Országgyűlés! Egy szentendrei jó barátom - érdemes talán megemlíteni a nevét: Koller György - szokott küldeni nekem különféle információkat, internetes linkeket, és az egyik nagyon megragadta a figyelmemet, és azt gondolom, a mai napon ebből volna érdemes idézni. Az illetőt, akinek a felszólalását fogom idézni, úgy hívják, hogy José Mujica, ő Uruguay elnöke, államfője. Egy egyszerű ember, azt kell tudni róla, hogy van egy farmja - egyébként a világ legszegényebb államfője -, van három traktora, van egy Volkswagenje, és az uruguayi adóhatóság 40-45 millió forintra értékeli az ő vagyonát, tehát nem egy dúsgazdag ember. Az államfői jövedelmének 90 százalékát jótékonysági célra fordítja. Nos, az ő egyik felszólalását szeretném idézni, amely Rióban hangzott el nem olyan régen, idézem:

"Valamennyi kormányszervnek, akik itt jelen vannak az összes régió és szervezet képviseletében, nagyon köszönöm a részvételt. Köszönöm a brazil népnek és az elnöküknek. Köszönöm a jóhiszeműséget, amelyet minden előttem felszólaló kétségkívül kinyilvánított.

Most mi, az ország irányítói kinyilvánítjuk azt a legbenső óhajunkat, hogy tartsunk be minden olyan megállapodást, aminek megkötésére boldogtalan emberiségünknek lehetősége lehet. Mindemellett ragadjuk meg a lehetőséget, és hangosan tegyünk fel néhány kérdést.

Egész délután a fenntartható fejlődésről beszéltünk - mint ahogyan itt ma is -, arról, hogyan mentsük meg a tömegeket a szegénység karmaiból. Mi az, ami ott motoszkál a fejünkben? A fejlődés és a fogyasztási modell az, ami a bővelkedő társadalmakat uralja?

Azt kérdezem magamtól: vajon mi történne ezzel a bolygóval, ha Indiában az emberek családonként ugyanannyi autóval rendelkeznének, mint mondjuk, a németek? Mennyi oxigén maradna nekünk, hogy belélegezhessük?

Még világosabb leszek. Van a világon jelenleg annyi erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy 7 vagy 8 milliárd ember ugyanolyan fogyasztási szintet és pazarlást élvezhessen, mint a leggazdagabb nyugati társadalmak? Lehetséges lesz ez valaha is? Vagy egy napon egész másfajta párbeszédet kell megkezdenünk?

Mert mi hoztuk létre ezt a civilizációt, amiben élünk: a piac, a verseny termékeit, ami egy elképesztő és kirobbanó anyagi folyamatot indított el. A piac azonban piacközösségeket hozott létre, ennek lett az eredménye ez a globalizáció, ami azt jelenti, hogy az egész bolygót átlátjuk. Mi irányítjuk ezt, vagy netán a globalizáció irányít bennünket? Lehet a könyörtelen versenyen alapuló gazdaságban szolidaritásról és arról beszélni, hogy mindannyian egyek vagyunk? Milyen messzire terjed a testvériességünk?

Nem azért mondom ezt, hogy megkérdőjelezzem ennek az eseménynek a fontosságát. Éppen ellenkezőleg, az előttünk álló kihívás roppant horderejű, és a nagy válság nem gazdasági válság, jóval inkább politikai válság. Ma már nem az emberek uralják azokat az erőket, amelyeket szabadjára eresztettek, sokkal inkább ezek az erők uralják az embereket és az életet.

Mert nem azért jöttünk erre a bolygóra, hogy egyszerűen csak fejlődjünk, tekintet nélkül mindenre. Azért jöttünk erre a bolygóra, hogy boldogok legyünk. Mert az élet rövid, és pillanat alatt véget ér. És egyetlen anyagi holmi sem olyan értékes, mint az emberi élet, az mindennél is fontosabb. De ha az élet úgy csúszik ki az ujjaink közül, hogy dolgozunk, folyton csak dolgozunk azért, hogy még többet fogyaszthassunk, és a fogyasztói társadalom a motor, hiszen végül is, ha a fogyasztás megbénul, a gazdaság leáll, ha pedig leáll a gazdaság, a stagnálás kísértete jelenik meg mindenki előtt, pedig éppen ez a túlfogyasztás az, ami a bolygóra veszélyes. Ezt a túlfogyasztást pedig azzal tudják fenntartani, hogy rövid ideig használható eszközöket gyártanak, mert úgy sokat lehet eladni. Így aztán az izzó élettartama alig 100 óra, pedig vannak olyan izzók, amelyek 100 000 órát égnek. De ilyeneket nem szabad gyártani, mert az problémát okoz a piacon, mert dolgoznunk kell, és fenn kell tartanunk a "használd és dobd el" civilizációt, így aztán egy gonosz csapdába kerülünk.

Ezek a problémák politikai természetűek, és azt mutatják, ideje, hogy megkezdjük a harcot egy új kultúráért. Nem arról beszélek, hogy menjünk vissza a barlangember idejébe vagy magasztosítsuk a visszamaradottságot, de ezt nem folytathatjuk a végtelenségig, nem irányíthat mindig bennünket a piac, épp ellenkezőleg, nekünk kell uralni a piacot. Ezért mondom azt, hogy a probléma, amivel szemben állunk, politikai probléma.

Alázatosan azt mondom, amit a régi gondolkodók, Epikurosz, Seneca és az ajmara indiánok is megfogalmaztak: 'szegény ember nem az, akinek kevés a vagyona, hanem az, akinek a végtelenségig többre van szüksége, és végtelenségig többet és többet kíván' - ismerős netán. Ez egy nagyon fontos kulturális dolog.

Örömmel fogadom az erőfeszítéseket és a megkötött megállapodásokat, és be fogom tartani őket, mint az ország egyik irányítója. Tudom, hogy bizonyos dolgokat, amiket mondok, nem könnyű megemészteni. De rá kell jönnünk, nem a vízkészletek válságos helyzete és a környezettel szembeni erőszak az igazi ok. Az igazi ok az a civilizációs modell, amit mi hoztunk létre, és az életmódunk az, amit felül kell vizsgálnunk.

Egy olyan kis országban élek, amely bővelkedik a természeti erőforrásokban. Kis országom lélekszáma alig több mint 3 millió. De van körülbelül 13 millió tehén, a világ legjobbjai. És van körülbelül 8-10 millió kiváló birka. Az országom élelmiszert, tejtermékeket és húst exportál. Síkvidék, és a föld csaknem 90 százaléka termékeny. Munkatársaim keményen harcoltak a 8 órás munkaidőért, és most ezt 6 órára csökkentik. De az az ember, aki 6 órát dolgozik, két állást vállal, ezért hosszabb ideig dolgozzék, mint azelőtt. De miért? Mert havonta kell fizetnie az autóért, amit megvett, a motorkerékpárért, amit megvett, és fizetnie kell, és fizetnie kell, és amikor mindezzel végzett, rájön, hogy reumás öregember, mint én, és már vége az életének.

(22.00)

És akkor megkérdezhetjük: hát ez az emberi sors? Azt mondom, ezek a dolgok a legfontosabbak: a fejlődés nem lehet a boldogság ellen. Az emberi boldogságot kell szolgálnia, a föld szeretetét, az emberi kapcsolatokat, a gyermekek nevelését, barátságok ápolását, az alapértékek őrzését. Pontosan azért, mert ez a legértékesebb kincs, amink van: a boldogság. Amikor a környezetért harcolunk, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a környezet első eleme az emberi boldogság."

Tisztelt Országgyűlés! Azt gondolom, hogy a most előterjesztett keretstratégiát el kell fogadjuk. Ez nem vitás. De én azt javaslom, hogy kezdjük el újra végiggondolni életünket, kezdjük el újra végiggondolni, hogy ez az út hová vezet, és ha felelősséggel viseltetünk gyermekeink, unokáink iránt, akkor tegyünk is érte, és mielőbb alkossuk meg a következő, most már valóban a jövőnkről szóló stratégiát.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu